Reisner Arthur: Megjött!

Esteledni kezdett. A gulyások sietve itatták végig etetés után a gulyát, a megfagyott hó éles csikorgással ropogott a lábuk alatt. Csípős hideg szél fújt.

Még mindig tartós hideg lesz – dörmögi az öreg számadó gulyás -, a jószág nagyon ugrál.

Gyorsa hajtotta a hat legény a gulyát az istállóba. Kettő közülök a soros, ott maradt éjszakára mellette. Míg a többiek az öreg számadóval, a hajlékba tértek vacsorázni.

A nap vérpiros korongja veresre festette az ég alját, jelezve, hogy holnap ismét a szelet hozza magával társul.

Az égbolt más részén feltűnő hold tele képe lassankint leszorítja a láthatárról, és sápadt fénye bevilágítja az egész tájat. Hideg méltósággal bámul szét a pusztán. Hideg fényét százszorosan tükrözi vissza a fagyott hó.

A távolban nem hallható más, csak a tanyai kutyák vontatott ugatása; egy-egy üvöltésszerű ordítás, mintha farkas lenne; meg aztán a metsző szél éles sípja. Nem jó ilyenkor künt járni.

Benn, az öreg számadó; a tűzhely mellett maga elé bámulva költi el estebédjét. A többi szótlan telepszik le mellé. Egy darab idő óta, hogy a fiától nem kapott levelet, midig ilyen szótlan; hej, pedig azelőtt mindig ő beszélt egész estebéd alatt.

Ha szavammal meg nem sértem – szólt most a legények közt a legidősebb, Pista -, miért olyan bús kelmed, János bácsi? Hátha mink is tudnák a bajára mondani valamit.

Az öreg számadó, mintha álmából rázták volna fel, felkapta fejét. Ránézett a legényekre, de nem szólt. Rácos arcán meglátszott a belső fájdalom és szemei szokatlanul csillogtak.

De egyszerre, mintha könnyíteni akarna fájdalmán, megszólalt:

„Nagy idő az a négy esztendő. Azóta nem láttam a fiamat. – Hiszen te tudod, Pista, bojtárgyerek voltál, mikor katonának vitték. Szép szál legény volt. – Akkor egész éjszaka mulatott, pedig nem volt kikapós legény. Meglátszott, hogy búsult. Csak annyit mondott, hogy Varga Jóskát nem sorozták be.”

Mikor a vonathoz kísértük, velünk jött a szeretője is, Szabó Borcsa. Nem lehetett a fiúnak egész úton a szavát venni. Csak mikor beszállott, szólalt meg:

„Te Borcsa! itt van ez a karikagyűrű. Fel ne cseréld azéval, a másikéval, mert akkor nem jövök haza, ameddig kibírom. De ha haza kell jönni, nem jó lesz az egyikünkre sem.”

Egy esztendőre rá férjhez ment Varga Jóskához a szeretője.

Mióta elment, írt majd miden héten levelet. Mink küldtünk néha egy kis pénzt is.

Második esztendőre meghalt az édesanyja. Nem tudattam vele egyik hírt sem, mindig úgy írtam, mintha semmi sem történt volna meg.

Itt elcsuklott az öreg szava, megint lehajtotta fejét, hogy ne lássák meg a szemébe gyűlt könnyeket. Hallgatott sokáig, aztán megint folytatta:

„Irt ő is azóta mindig rendesen.

Három év letelt, meg több is, mindig odamaradt. Levelében sem említette soha, hogy mikor jön haza. Két hónappal ezelőtt aztán azt írtam neki, hogy az édesanyja halálán van és utolszór kívánja látni. Erre tudtam, hogy hazajön, mert már nagyon vártam haza. Tegnap kaptam tőle levelet, hogy csak ma jöhet haza. De nem jött még eddig.”

Ismét lehajtotta fejét. Mándlija ujjával megtörölte szemét, melyen könnycsepp jelent meg és aztán szótlanul bámult tovább maga elé.

Nagyon szavatartó ember volt Gyuri, itthon lesz az, ha ígérte, szólt most Pista.

Erre aztán mindnyájan elhallgattak.

Az öreg számadó meg Pista felkeltek, magukra vették bundájukat, hogy úgy mint minden este, ma is széjjelnézzenek a gulya körül.

Szomorúan haladt az öreg elöl. Szemére húzta süvegét és szótlan haladt előre.

A sivító szélvész megcsendesedett és a csillagok milliója beragyogta az egész vidéket.

Most egyszerre egy csillag őrült gyorsasággal kezd forogni maga körül és egy darabot magából kihajítva lefut az égen. A kihajtott darab esik és fényes csíkot hagy maga után. Meteorhullás volt.

A két gulyás ijedten húzódik össze. Olyan tünemény ez, amit nagyon ritkán lehet látni.

- Te Pista – szólt most egyszerre az öreg -, láttad,

- Az apámtól hallottam, hogy aki ilyent lát, arra nagy baj szokott következi. Az angyalok játéka az, nem jó azt embernek látni.

- Babona az csak, János bácsi, nincs rá mit adni – válaszolt Pista.

Beértek az istállóba. Nem a szokott gondossággal vizsgálta a jószágot az öreg. Nem is vette észre, hogy egy tinó a körmébe hágott, pedig az fel sem kelt, mikor megütötte a botjával.

Visszamentek a hajlékba.

Ott a többiek élénk beszélgetésbe merülve észre sem vették, hogy az öreg már visszatért.

Híre jött azalatt ugyanis, hogy a faluba az éjszaka megölték a Szabó Péter vejét és a leányát, Varga Jóskát meg a feleségét. Nem raboltak tőlük semmit. A szobában semmi nyomra vezető jel nem maradt.

Csendőröket küldtek mindenfelé. Azt mondják, hogy erre a rét felé láttak véres nyomokat.

Az öreget a beszéd alatt rettenetes előérzet fogta el. Egész testében remegi kezdett, és hideg verejték gyöngyözött homlokán.

A közelből hirtelen három lövés dördült el, majd egy testnek tompa zuhanása hallatszott. Mindnyájan kirohantak.

Két zsandár hozott egy élettelennek látszó embert, kinek melléből és vállából patakzott a vér. Az arca kendővel volt betakarva.

Bevitték és levették a földre.

A csendőrőrsvezető izgatottan dobta le véres kesztyűjét.

Kemény ember volt, nem akarta magát megadni. Visszalőtt ránk, hát lelőttük.

A haldokló fejéről most levette a kendőt.

Az öreg számadó tudta már akkor, hogy ki van alatta.

Az felnyitotta szemét és alig hallhatóan susogta: „Itthon vagyok, édesapám!”

Az öreg számadó élettelenül bukott le mellé.

Forrás: Békés 30. évf. 17. szám (1898. április 24.)