Szomaházy István (1864-1927): A kis Ervin

A kis Ervin – mert a fiúnak a neve sem volt kevésbé elegáns, mint a nyakkendői – tiszteletbeli állást viselt a vármegyénél: aljegyző volt az öreg levéltárnok oldalán havi huszonöt forint fizetéssel.

De ugyan kicsoda gondolt volna erre a csekély fizetésre, amikor a kis Ervin megjelent? Diszkrétül kivágott, hamvas-szürke kabátja s finom chevreaux-cipőinek láttára az ember olyanformát érzett, mintha valami izgató boulevard-illat csapna hirtelenül az orrába.

Ott lenn, a kis vidéki város szürke háztömegei között, ahol az ablakokban bebalzsamozott öreg nénik kötögettek s a bírósági végrehajtó sárga bőrkamásnijai az összes fiatalság keblében irigy féltékenységet keltettek: a kis tarokkopolis közvéleménye előtt valósággal elragadó színben tűnt föl ez a csinos kis aljegyző, aki iránt minden backfisch, tizennégytől húszig, olthatatlan szerelemmel viseltetett. Ábrándos naplókönyvek rejtett lapjain sűrűen megfordult a misztikus „E” betű, melyet pontok, felkiáltójelek vettek körül, mint kényeztetett fejedelmet a testőrei.

Ozsonnák, névnapi estélyek, a madame Clauffart hangulatos táncpróbái szinte nem lettek volna teljesek, ha a kis Ervin karcsú, simuló frakkjával, melyből gyémántos, sima inge előkelő fehérséggel villant ki, meg nem jelen a vidéki haute volée termeiben, ahol a csipkés, illuzionba öltözött ifjú leányok elpirulva, izgatottan mozdultak meg ilyenkor helyeiken. Amíg egy-egy jókedvű asszony vidáman zendítette meg a zongora billentyűit: könnyedén, kellemesen, hogy a kis táncosnőnek még a lélegzete is elállt, utolérhetetlen eleganciával valcerezett végig a parkettos terem egész hosszában, tökéletesen elhomályosítva a botorkáló ifjakat, akik az öreg Hubert, a kiérdemesült szabómester gitárja és vezetése mellett avattattak föl táncosokká.

- Ej, ej, Milike, hát így vagyunk?

Ingerkedve, mely fiatalos arcához kitűnően illett, csapongó szellemességgel szórt el nehány ötletet itt is, ott is, tökéletesen boldoggá téve egy-egy piruló kis leányt, aki bolyhos legyezője mögül csak titokban, félénken tekintett a szemei közé. Bársonyos ctuikbe rakott emlékkönyvek finom velinjére könnyedén vetett oda egy-egy hangzatos frázist, boldog sejtelemeket ébresztve ez ábrándos naiv szív mélyében, aki – bár minden szavát kívül tudta már – napjában százszor is elolvasta a poetikus mondást, mely egy szerelmi vallomás csalhatatlan jellegével volt a tiszta lapra odavetve.

De este, amikor a napi udvarlások véget értek, a mama odanyújtott kezét hercig pukkerlival csókolván meg, a kis Ervin ajkairól egyszerre eltűnt a mosoly finom derűje s valami unatkozó, sőt ideges kifejezés ült a helyébe, amelyet a kisasszonyok, az ozsonnázó társaságok sohasem ismertek idáig. A „hölgyek öröme” ez időben hazafelé tartott. Otthon a város külső részében a vargák, a szűrszabók házai között, ahol a szegény mama lakott, mindinkább eltávolodva a központtól, ahol a finomabb világ tartózkodott, a kis aljegyző mogorván lépdelt odébb a sötétes házsorok között, ahol az utcai világítást is gyérebben, takarékosabban alkalmazták a város körültekintő atyái.

Gárdonyi Géza: A nagyapó

Fehér hajú, pirospozsgás arcú, 70 esztendős gyerek a nagyapó.

Az unokái számára született, s a halála is nagyrészt azok érdekében történik.

Innen van az, hogy ahol unokák nincsenek, ott nagyapó sincsen.

A nagyapó az unokával ugyanegy időben jelentkezik a világ előtt. Csak az a különbség kettőjük között, hogy az unoka csupán egy chinai esztendőt ért a születése előtt, holott a nagyapó 70 osztrák-magyar értékű esztendőket, s mielőtt nagyapó nevet nyert volna, annyi változáson ment át, mint a lepke. Így először ő is unoka volt, azután a papájának a fia, később a fiának a papája lett, s csak így juthatott legvégül a boldog nagyapói állapotba.

Ebből látható, hogy nagyapóvá lenni nem könnyű dolog.

De nagy méltóság is ám ez: sem a miniszter, sem a pápa, sem a király nem nevezhet ki senkit erre a méltóságra.

Az ember nem is a maga erejéből lesz nagyapóvá, hanem a fiáéból.

Korunk fiaiban meg is van az a dicséretre méltó igyekezet, hogy apáikat erre a tisztességre juttassák és ezért a jövő nemzedék viszontszolgálattal tartozik.

Aki már nagyapó, az rendesen haláláig viseli ezt a rangot. Nincs eset arra, hogy a nagyapóságról valaha akárki is leköszönt volna.

A nagyapónak fontos jogai és méltóságai vannak:

Reggel, mikor kinyitja a szemét gyors élőszavú telegramot kiált a cselédhez és magához rendeli audienciára az unokát; az unokának cukorral támogatott parancs következtében üdvözölnie kel a nagyapót. ezen üdvözlésnek hivatalosan megállapított szövege a következő: „Lóleddeet nadapó!”

A nagyapónak ezután joga van ahhoz, hogy az unokával lovazzon, vagyis hogy felkantároztassa magát s esetleg hátára vegye az unokáját, aki így sétalovaglást végez a szobában.

A nagyapónak ezeken kívül jogában áll az utcai séták alkalmával mindenkinek dicsekedni, hogy ő az unokájának a nagypapája. Ha az unokát nála nélkül viszik sétálni, jogában áll odahaza töprenkedni, hogy nem esik-e baja az unokának, és gyanakodni a cselédre, hogy katonaszeretője van.

A nagyapó vezeti az unoka naplóját is. Ő írja be a kalendáriumba azt a nevezetes napot, amelyen az unoka szíves volt világra jönni, továbbá azt, hogy mikor kegyeskedett először nevetni, mikor fogott először a kezével és a lábával, mi volt az első szava és mely napokon minő sorrendben termelte a fogait.

Jogában áll ezen kívül a bábát minden alkalommal kifizetni, ha pedig nincs pénze, tiszteletre méltó jeles művésznek tekinteni.

Végül joga van ahhoz, hogy minden ingó-bingó és nem ingó-bingó vagyonát az unokájára átírassa.

Természetes, hogy ennyi joggal szemben az unokának is vannak jogai.

Márkus Miksa (1868-1944): „Madmoisel Mouche”

A kaszinóból, ebédről jött az egész tisztikar. Polovcsik főhadnagy, akinek másnap volt esküvője Latorvár egyik legszebb és leggazdagabb leányával, annyi bort hozatott, hogy a kiszolgáló bakák alig győzték hordani, a bajtársak pedig alig tudták meginni.

Kacagva,zajongva tartottak a cukrászda felé, ahol délutánonkint egy csésze fekete kávét ittak meg, mikor szembe jött velük Tóth ezredorvos, aki családos ember lévén otthon ebédelt.

- De jókedvben vagytok, Csak nem léptették elő soron ívül az egész ezredet?

- Doktor! Hiszen Polovcsik holnap...

- Igaz ni! Majd elfelejtettem. Sok szerencsét pajtás.

- Képzeld csak doktor. Ez a kópé, ez a Lányi mit tett már megint.

- Bizonyára valami gonoszságot.

- Valamennyi mustáros csészébe cayenne-borsot kevert. Az őrnagy még most is a nyelvét harapdálja. Jössz velünk feketére.

- Természetesen. Hanem nézzétek csak azokat a kék cédulákat, amiket éppen most ragasztanak az utcasarkokra. Jó mulatság lesz estére.

A jókedvű társaság odaállt a fűszeres boltja elé, ahol a kérdéses cédula két példányban volt kifüggesztve.

Vályi hangosan olvasta a sajtóhibáktól hemzsegő plakátot.

P. T. Nagyérdemű tiszti Kar és publikum!

Első világ-internacionális orfeum társaság tartja a Nagy

szálloda Díszteremben

FÉNYELŐADÁS.

Signor Pandacelli a legerősebb ember a világnak.

Madmoisel Mouche a legszebb dalénekesnő, aki az udvaroknál

legfényesebb előadást tartott.

MARISKA kisasszony, magyar dalénekes és spanyol bűvész.

F l o r i n d a, A m a n d a, L e a, M a r i e t t a, a híres budapesti

operai balettből.

És még más sok tagok legfinomabb mutatványokkal.

Belépti díj első hely 50 kr. Többi 20 kr.

Kezdete 8 órakor

- Hohó! Ide elmegyünk! – kiáltották valamennyien. - Vályi, az első asztalokat foglald le.

A direktor ragyogó arccal állott este a terem ajtajában. Egy szék sem volt üres, hiszen a kis Latorvár lakosai úgy örültek, ha egyhangú életüket bármi is kissé megzavarta.

A hosszúkás terem közepén állították fel az egyszerű színpadot. Közvetlen közelében ültek a tisztek, míg a civil közönség a távolabb álló asztaloknál foglalt helyet. Azok nem szeretnek az ilyen komédiás népség közelében lenni.

Signor Pandacelli igazi csodadolgokat csinált. A száz kilós súlyokat úgy emelgette, mintha borosflaskók lettek volna vasrudakat kettétört, négykrajcárosokat szétharapott és mikor a taps nem akart megszánni, az egyik asztalról felkapott egy vékony, csiszolt borospoharat, és abból leharapva egy darabot, az ízletes falatot jóízűen megette.

Tóth Béla (1857-1907): Gül-baba

Szent volt, költő volt és szerette a rózsákat.

*

Ennyit tud a krónika Gül-babáról, akinek sírja ott van a Margit-híddal szemközt a halmon, abban a kis düledező mecsetfélében, ahova még el-elvetődik egy-egy kóbor dervis, hogy reggel homlokát odadörzsölje az üdvözült férfiú porát fedő deszkához, este pedig jó budai vörösbort igyék a három 8-asban.

A reggeli érdemes és igazhitű cselekedetet természetesen lerontja az esteli tilos gyaurgyönyörűség. Izrafil angyal, aki a hetedik mennyégben az emberek jó és rossz tetteiről pontos könyvet viszen és minden éjfélkor summázza a napi eredményt: a Gül-baba zarándokainak mindig egy nagy nullát ír be. Mert méltóztatik még emlékezni a gimnáziumból, hogy a plusz és mínusz megsemmisítik egymást. Ez oly rettenetes nagy matematikai igazság, hogy nincs alóla kivétel még a mennyországban sem. A fönt említett Izrafil angyal tehát összevetvén a jeles és a gonosz cselekedeteket, kénytelen úgy taksálni a budai dervisek dolgát, hogy egész nap nem csináltak semmit. Márpedig írva vagyon a Koránban, hogy boldog ember az, aki nem csinál semmit. Tehát azok az érdemes boldog emberek az égben és e földön – az utóbbi helyen azonban csak akkor, ha az istentelen rendőrség nem kíséri be őket a három 8-as elől, ha a jó budai vörösbortól egy kicsit hangosan talál kitörni kebelükből a régi szép török nóta: „Ja fakir Juszuf cselebi!”

Talán nem tetszett még elfeledni azokat a tizenhárom esztendő előtt volt szép napokat, mikor mi magyarok úgy felbolondultunk a török testvérekért; kardot hordottunk az alamuszi vén Abdul-Kerimnek és megéljeneztük mé a piros bugyogós basát is, aki a trafik-cégéreken csibukoz. Szalad az idő. Ma már írmagja is alig van ennek a szép, ifjú lelkesedésnek. Széles Magyarországon csak egy embert tudok, akiben még ma is él. És ez az ember én vagyok. Nem tehetek róla, de nagyon szeretem a törököt. Ha az angol képes újságokban látok egy turbános fejekkel teli rajzolt lapot ha a vasutak kalauz-könyvében szemem elé téved a kelet felé járó vasutak menetrendje: megdobban a szívem, mint mikor a szerelmes ember kedvese nevét hallja. Ha boldog akarok lenni egy kicsit, leszaladok Konstantinápolyba, Kairóba és elálmodozom, eltunyálkodom ott a jámbor igazhívők között. Megtanultam a nyelvüket; ellestem szokásaikat; életfilozófiám az övék felé hajlik. Keleti ember vagyok itt a nyugaton is, szívemben az oriens örök honvágyával. És mikor már nagyon fájó ez a bolond, gyermekes érzés: fölmegyek a Gül-baba sírjához, mikor nem tudja senki, mikor nem látja senki és a rozzant kis türbe mellett elringatom magamat abba az illúzióba, hogy a keleten vagyok. A rongyos falak, a kidőlt-bedőlt ajtó, a törött ablakok, a csönd, az egyedül valósága köveket felverő gyep – mind akár csak Kis-Ázsia valamelyik falucskájából volna és ha épp akad egy jámbor dervis, aki a küszöb előtt kuporogva kávét főzdögél: akkor teljes az én ostoba, boldog csalódásom.

Pedig bizony legtöbbször igen haszontalan, jött-ment legények ezek az istenes zarándokok. Csak épp hogy kaftánt viselnek és turbán a fejükön. Különben olyan kasza-kapakerülő, minden rendes mesterségtől irtózó korhelyek, mint azok a német vanderbursok, akiktől az öreganyánk úgy féltette a kis pelyhes libákat. Ritka dolog, hogy igazán jámbor és emberséges zarándok kerüljön ide Madsarisztán fővárosába.

De néha mégis el-elvetődik hozzánk egy-egy szentéletű, tudományos keleti ember, aki valahol Kaldea sivatagjain született, aztán a Kairó nagy medreszében tanulta a hit bölcsességét és fölszabadulván ebben a nagy mesterségben háromszor is hadsot ment Mekkába, hogy megcsókolja a fekete követ, majd bejárta a hívőknek földjét az Eufratestől a Gangesig s végre elgyalogolt ide a Dunáig, meglátni az iszlám végső kapujának megmaradt utolsó omladványát.

Abdurrahman efendi volt a neve annak az istenfélő öregnek,akit én egyszer Gül-baba sírján imádkozva találtam. Azaz hogy nem is efendi. Ez a romlott törökök csinálmánya, hívságos, dicsekedő név. Ez az ősz-szakállú vén arab volt, valahonnan a Tigris-folyó mellől; ott az emberek nem viselnek egyebet a nevük mellett, mint az apjuk becsületes nevét: Abdurrahman-ben-Abdallah volt ez az én jó hadsim. Vándorlásaiban megtanulta az iszlám minden nyelvét; tudott törökül is. A keleti vendégszeretet örömével osztotta meg velem kávéját és dohányát, engedett nekem egy kis helyet az imádságos szőnyege szélén is; tán azt hitte, nem vagyok egészen gyaur, ha igazhívők nyelvén tudok szólni hozzá, azért részesített ebben a nagy tisztességben.

G. Büttner Júlia (1848-1925): A rozsok közt

Kéz-kézben mentünk ki a kertből a szántóföldekre nyíló ajtón. Az a ragyogó fényes piros pünkösd napja nagy nap volt szíveinknek. Bérmálva lettünk s a szent ünnepély hatása alatt emelkedett lélekkel tekintettünk végig az egész nagy világ felett, azaz: a kalászos mezőn előttünk. Könnyű fehér ruhánk s lombosan szabadon lebocsátott hosszú hajunk, még illatos volt a szent tömjénfüsttől s a fátyolunkra tűzött fehér rózsakoszorútól. És nővérem Lin rajongó áhítattal magyarázta nekem, hogy mostantól a legnagyobb erényekre kell törekednünk: tökéletes okosságra és tökéletes jóságra.

Én úgy véltem, hogy ő már jobb nem lehet és senki nem lehet jobb, mint ő.

De Lin tiltakozólag rázta fejét. Hanem én sem engedtem.

- Nem mentetted-e meg csak tegnap is az életed kockáztatásával az én életemet, attól a borzasztó nagy sárga darázstól?

- Az kötelességem volt; hisz testvérem vagy. De én szeretnék valami nagy jótettet elkövetni, valami idegen, vagy éppen rossz emberrel.

- Gondolod hogy az valami főerény lenne? – kérdém én. – Nem jobb-e, ha a rossz embereket mind sorba felakasztgatják?

Lin tűnődve nézett rám.

- Nem... nem; én azt hiszem, még a leggonoszabbat sem lenne szabad megölni, hanem ráfogni, hogy megjavuljon. És ne is mondd azt többé, kérlek.

Kissé megszégyenülve ballagtam Lin mellett. Éreztem, hogy valahogy a bérmálás napján sem vagyok még egészen a jóság útján s helyre akartam hozni hibámat.

- No igen – tértem át más véleményre -; mert a rossz ember úgy is eleget szenvedhet a saját rosszaságától. A lelkiismerete nem hagyja őt sem enni, sem inni sem aludni. Tudod,m int a sertést.

„A lelkiismeret legigazabb bíránk:

Megmondja, minő sors várakozik miránk.”

szavaltam La Fontain-ból a sertés monológját; s erre vidáman kacagva ballagtunk odébb.

Az út a szőlők felé hajlott; a rozsok két oldalt már magasra emelték kalászaikat. Búzavirág kékellett a sárga-zöld vetés közt s az útszélen piros pipacs nyílt. Egy helyen a vetés széléből, a kamilla gyógyvirágos bokrai s a dús kakukkfű közül egy csapat pici fürj futott át a gyalogösvényen előttünk. Sárga pihe fedte még a baba-madarakat, hátukon barna csíkkal.

Sikoltva az örömtől akartam utánuk futni de Lin erősebben fogta kezemet.

- Úgy megijednének!

Majd meg egy bumbota kis nyúl jött ki a vetésből s velünk szembe megállt, de még fel is emelkedett hátsó lábaira, úgy bámult ránk; szájából a lóhere piros gombú virágja lógott le.

Márkus József (1852–1915): Mikor Ámor lakást keres

Ámornak nem volt egyszer lakása, hölgyeim.

A szárnyas istenke egy késő novemberi estén, hóna alatt egy pár elgörbült nyilat szorongatva és kezében a rettegett tegezzel, melyről azonban le volt pattanva a húr, megtépett szárnyakkal, véznán és nyomorultul, de azért büszke homlokkal, didergett egy utcasarkon, mint egy trónjáról elűzött király, akinek nincs fejét hová lehajtania.

Nagyon hideg volt. A magasból, mint apró röpködő csillagocskák, szálltak alá az első fehér pelyhek. A meleg lehelet, mint ezüst zománc csillogott a férfiak bajuszkáin és a nők arcfátylán.

Az emberek sietve lépkedtek el a hajléktalan Ámor mellett. Még a szerelmes párok sem vették észre, amint összebújva, szorosan egymáshoz simult testtel, egymás csiklandozó melegétől felvillanyozva, vígan nevetgéltek...

- Hova menjek? – kérdé magában a mindenkitől elhagyatottan.

Nagy kétségbeesésében fogai vacogtak és ujjai meg voltak gémberedve, eszébe jutott az a szomorú hely, hol a társadalom elzüllött, kétes egzisztenciái szoktak nehány polturáért megbúvni éjszakára.

A hajléktalanok menhelye!

- Ámor a hajléktalanok menhelyében! – kiáltott fel büszkén az istenke és szeméből két forró könnycseppecske csordult i, mely nyomban rá is fagyott pilláira. – Odamenjek én, akinek ágy sohasem lehetett eléggé puha, csipke sohasem elég gömbölyű?!... Én, Ámor, akit a legszebb asszonyok becéztek, kényeztettek s aki királynők fekhelyét vetettem meg egykor merő szeszélyből?!... Nem! Inkább itt fagyok meg az utcán!

A nyomor szerencsére bölcselkedővé teszi áldozatait. A hajléktalan Ámor is gondolkozni kezdett, amit egyébként sohasem szokott volt tenni.

- Miért kellene az utcán megfagynom, mint az utolsó koldusnak? Nekem, aki milliók fölött uralkodtam egykor! Lehetetlen, hogy a régi jó időkből ne maradtak volna jóembereim, akik ha meg fogják látni nyomoromat, meg ne könyörüljenek rajtam! Oh, lesznek, bizonyosan lesznek, akik keblükre zárnak és befogadnak jó, meleg szíveikbe!... Ah, igen: a nők! A nők, ezek az angyalok, akik híveim voltak mindig... Úgy van, a nők szívén fogok kopogtatni...

És a hajléktalan Ámor rögtön el is indult felkeresni azokat, akikről beszélt...

Egyenesen a múzeum mögött fekvő arisztokrata negyedbe sietett.

- Minek is kóborolnék sokáig? – gondolá. – Egyenesen hozzá megyek, ahhoz az igézetes testű kis grófnőhöz, akinek megvan mindene, mire a szépségnek és bájnak szüksége van hogy ne gyakoroltasson kényszert magára. Hatalmas, gazdag, szabadon rendelkezik szívével és örömmel fogja azt megnyitni számomra. Milyen pompás lakás lesz! Sohse volt jobb dolgom, mint aminő abban a szívecskében lesz!

A hajléktalan kis Ámornak szerencséje volt: otthon találta.

A finom hölgyecske térdig érő szoknyában, apró papucsokban és lábain fekete selyemharisnyákkal, öltöző szobája közepén állott egy csomó pompásnál pompásabb toilette közt.

- Bocsáss meg asszonyom... Látom, alkalmatlan időben jöttem: éppen öltözködni készülsz és ilyenkor...

- Ah te vagy Ámor – mondá a szép grófnő ruháin jártatva szemeit, - dehogy is zavarsz, sőt éppen a legjobbkor jöttél. Azt mondják jó ízlésed van; tanácsolhatnád talán. hogy melyik ruhámat öltsem föl a mai estélyre?

- Bármelyike töltöd is fel asszonyom, mindegyikben te leszesz a legszebb...

- Hízelgő!... Ez a halvány rózsaszín legjobban fog illeni arcomhoz. Nem gondolod?

- Nem lesz virulóbb arcod rózsáinál... Pedig nem szeretném, ha hízelkedésnek vennéd szavaimat most, mikor könyörögni jöttem hozzád.

- Ah, könyörögni és mit kívánsz?

- Nincs lakásom, asszonyom...

- szegény barátocskám!

- A tél keményen beállott és fedél nélkül vagyok...

- Valóban, csak most veszem észre, milyen derangiert állapotban vagy... És mit tehetnék érted?

- Azt gondoltam... Engedd meg, asszonyom, hogy beköltözzem szívedbe...