A
kis Ervin – mert a fiúnak a neve sem volt kevésbé elegáns, mint a nyakkendői –
tiszteletbeli állást viselt a vármegyénél: aljegyző volt az öreg levéltárnok
oldalán havi huszonöt forint fizetéssel.
De
ugyan kicsoda gondolt volna erre a csekély fizetésre, amikor a kis Ervin
megjelent? Diszkrétül kivágott, hamvas-szürke kabátja s finom chevreaux-cipőinek
láttára az ember olyanformát érzett, mintha valami izgató boulevard-illat
csapna hirtelenül az orrába.
Ott
lenn, a kis vidéki város szürke háztömegei között, ahol az ablakokban
bebalzsamozott öreg nénik kötögettek s a bírósági végrehajtó sárga
bőrkamásnijai az összes fiatalság keblében irigy féltékenységet keltettek: a
kis tarokkopolis közvéleménye előtt valósággal elragadó színben tűnt föl ez a
csinos kis aljegyző, aki iránt minden backfisch, tizennégytől húszig,
olthatatlan szerelemmel viseltetett. Ábrándos naplókönyvek rejtett lapjain
sűrűen megfordult a misztikus „E” betű, melyet pontok, felkiáltójelek vettek
körül, mint kényeztetett fejedelmet a testőrei.
Ozsonnák,
névnapi estélyek, a madame Clauffart hangulatos táncpróbái szinte nem lettek
volna teljesek, ha a kis Ervin karcsú, simuló frakkjával, melyből gyémántos,
sima inge előkelő fehérséggel villant ki, meg nem jelen a vidéki haute volée
termeiben, ahol a csipkés, illuzionba öltözött ifjú leányok elpirulva,
izgatottan mozdultak meg ilyenkor helyeiken. Amíg egy-egy jókedvű asszony
vidáman zendítette meg a zongora billentyűit: könnyedén, kellemesen, hogy a kis
táncosnőnek még a lélegzete is elállt, utolérhetetlen eleganciával valcerezett
végig a parkettos terem egész hosszában, tökéletesen elhomályosítva a botorkáló
ifjakat, akik az öreg Hubert, a kiérdemesült szabómester gitárja és vezetése
mellett avattattak föl táncosokká.
-
Ej, ej, Milike, hát így vagyunk?
Ingerkedve,
mely fiatalos arcához kitűnően illett, csapongó szellemességgel szórt el nehány
ötletet itt is, ott is, tökéletesen boldoggá téve egy-egy piruló kis leányt,
aki bolyhos legyezője mögül csak titokban, félénken tekintett a szemei közé.
Bársonyos ctuikbe rakott emlékkönyvek finom velinjére könnyedén vetett oda egy-egy
hangzatos frázist, boldog sejtelemeket ébresztve ez ábrándos naiv szív
mélyében, aki – bár minden szavát kívül tudta már – napjában százszor is
elolvasta a poetikus mondást, mely egy szerelmi vallomás csalhatatlan
jellegével volt a tiszta lapra odavetve.
De
este, amikor a napi udvarlások véget értek, a mama odanyújtott kezét hercig
pukkerlival csókolván meg, a kis Ervin ajkairól egyszerre eltűnt a mosoly finom
derűje s valami unatkozó, sőt ideges kifejezés ült a helyébe, amelyet a
kisasszonyok, az ozsonnázó társaságok sohasem ismertek idáig. A „hölgyek öröme”
ez időben hazafelé tartott. Otthon a város külső részében a vargák, a
szűrszabók házai között, ahol a szegény mama lakott, mindinkább eltávolodva a
központtól, ahol a finomabb világ tartózkodott, a kis aljegyző mogorván lépdelt
odébb a sötétes házsorok között, ahol az utcai világítást is gyérebben,
takarékosabban alkalmazták a város körültekintő atyái.
A
sors ugyanis, akinek az elegancia nem imponál eléggé, e tekintetben mostohán
gondoskodott e ragyogó fiatalember felől, s ahelyett, hogy egy hercegi kastély
pompás termeibe helyezte volna, egyszerűen egy igénytelen, de szorgalmas
adóhivatali tisztviselőt rendelt atyjául, aki nyolcszázötven forint fizetésért
s kétszáznegyven forint lakbérért szolgálta a mindenható államot, keserves
harminc esztendőn keresztül. De még ebből a csekély összegből is elegendő
jutott arra, hogy a kis Ervin Budapesten a jogi tanfolyamot elvégezhesse, s a
család borzalmas katasztrófája, a szegény édesapa halála, szerencsére csak
akkor következett be, amikor a fiú az abszolutóriumot már kézbe kapta. Ez
időtől fogva mama s Róza egyetlen leány, abból az ötszáz forintos nyugdíjból tartották
fenn a háztartást, amelyet az állam, a családfő temérdek szolgálata fejében az
özvegynek továbbra is kifizetett.
Ez
a csekély összeg a hármójuk szükségletére nem futván ki eléggé, a leány
varrógépen is dolgozott, hogy a jövedelmet valahogy megszaporítsa. A kis gép
vígan zakatolt az egész napon át s mialatt a leány kicsiny lába fürgén járt
ide-oda, számos kötény, női fehérnemű gyűlt rakásra az asztalon: csupa
megrendelt munka, melyet a város egy-egy kereskedője tisztességes áron rendelt
meg ennél az igénytelen leánynál, aki valósággal boldognak érezte magát, hogy a
közös költségekhez a saját keresetével is hozzájárulhat. De Ervinnek – aki a
fizetéséből még a ruhaszámláit sem tudta egészen letörleszteni – határozottan derogált,
hogy a húga egy rőföskereskedésnek dolgozzék. Néhányszor szóba is hozta ezt, de
utóbb – kiderülvén, hogy a jövedelem jó része ebből folyik be -, mégiscsak
belenyugodott ebbe a szörnyűségbe.
Ám
esténkint, amikor a homályos utcákon végighaladva, vacsoratájt megjelent
otthon, a külvárosi kicsiny házban, ahol rajtuk kívül egy szegény
asztalosmester lakott, sötét gondolatok nehezedtek a kedélyére. Az ellentét,
mely az ő rendes társasága, s a szülői ház között tátongott, annyira nagy volt,
hogy a szegény fiút mindig kétségbeesett bánat fogta el a szótalanul, mogorván
telepedett az asztalhoz, ahol édesanyja s húga már türelmetlenül várakoztak
megérkezésére.
A
főolvasás, a beszélgetés megszűnt ilyenkor, a tányérok csörögtek, a konyhai
szekrény odakünn sebesen nyílott föl s a két nő sietve ment ki- és be, hogy a
vacsora mihamarabb elkészüljön. De Ervin – finom, selymes kabátját vigyázva
helyezvén el az ágyon – szórakozottan dobolt tányérján, mintha az egész
készülődés nem is őt illette volna.
A
mama – büszkén a maga szakácsnői tudományára – olykor, ha egy-egy ritkább étel
került az asztalra, megkérdezte a mogorva fiút:
-
Nos, ízlik?
De
ő közönyösen vonta össze a vállait, vagy olykor, ha különösen jó kedvében volt,
kegyesen válaszolt is:
-
Jó.
A
szeretetreméltó szerelmes fiú – aminőnek a rendes társaságokban ismerték –
itthon egy kiállhatatlan, száraz pedáns képét öltötte magára, aki óraszám mit
sem beszélt, avagy különös alkalmakkor olyan modorban tett egy-két megjegyzést,
aminőt a fejedelmek a cercle-ek alkalmával szoktak használni az alattvalóikkal.
Ha
a leány valamit újságolt – természetesen a külvárosi utca eseményeiből, mert
máshová nem járt –, előkelő, szánalmas mosollyal hallgatta végig, mely
világosan azt mondotta: „Minő kisszerűség! S ti azt hiszitek, hogy az ilyesmik
engem érdekelnek?”
De
arról, ami voltaképpen őt érdekelte, a saját társaságairól, diadalairól, amikre
az a kisleány epekedő kíváncsisággal gondolt, egyáltalában sohasem beszélt,
mintha ezeket a dolgokat föl sem tudnák fogni e szegény nők, a maguk valódi
értékében. A kérdéseket, amiket ezekre vonatkozólag intéztek hozzá, egy-egy
közönyös szóval vagy mozdulattal ütötte el, mintha bántotta volna, hogy a
privát ügyeibe is beavatkoznak.
Olykor
egy világos nyári estén, amikor a külvárosi utcák ákácai fölséges illatot
bocsátottak ki a finom nyári éjszakába, az asztalnál, ahol Ervin mély
gondolatok közt költötte el a vacsoráját, egy-egy homályos célzást,
tapogatózást kísérlett meg a kisleány: minő pompás volna most egyet járni
odakünn a világos utcákon, ahol a vacsora utáni órákban élénk korzó fejlődött
ki rendesen: a szatócsok, iparosok kisasszonyaiból, akikhez egész légiónyi
kísérő szegődött ilyenkor; de természetesen nem abból az előkelő világból, mely
az aljegyzők e legelegánsabb példányát a magáénak nevezhette. A leányt
valósággal boldoggá tette volna, ha e városrészben, ahol minden egyes embert
ismert, e ragyogó fiatalember karján mutatkozhatik, akihez hasonló bátyával az
egész vidék egyetlen leánya sem dicsekedhetett. Azt hitte, hogy a fiatalember
fényes nimbuszával őrá is átragadna valami, ha a kíséretében mutatkoznék.
De
Ervin, aki irtózott attól a gondolattól, hogy ebe az ötödrangú társaságba
keveredjék, kelletlenül húzódott a széken.
-
Sajnálom, de nem lehet barátom... Ha előbb tudtam volna... De ma estére bizton
elígérkeztem valahova...
S
a leány tudomásul vévén, hogy nem lehet, szelíd rezignációval kapaszkodott be a
szomszéd kisasszony karjaiba, akinek egy bőbeszédű rövidárus-gyakornok
udvarolt.
Zord
téli napokon, ha odakünn sűrűen esett a hó, a kis Ervin sokszor elkésve ért
haza egy-egy előkelő ozsonnáról, ahol finom espritje az egész társaságot elragadta.
De elhagyva a grófi parkot, mely a város külső részét a finomabb központtól
elválasztotta, ideges egykedvűséggel ballagott hazafelé, ahol ilyenkor már
valóságos éjszaka volt, mivel a külváros üzletei a téli napokon korán
bezárultak s az utcákon egyetlen járókelővel sem találkozott. Ám otthon a mama
meleg, illatos kis szobájában, a két nő szorgoskodva hajolt a világos asztal
fölé, ahol szövetdarabok, szalagok, tüllök hevertek össze-vissza, míg a
székeken egy szétfejtett virágos nyári ruha volt kiterítve.
Mosolyogva,
mint aki valami jó gondolatot rejteget, a mama titkolózva tekintett a fiú
szemei közé.
-
Nos, nem találod ki, hova készülünk?
S
látván, hogy a kis Ervin kíváncsian áll meg előttük, a mama jókedvűen
folytatta:
-
Szombaton bálba megyünk... Az iparos ifjak betegsegélyző-egylete rendezi... Hiszen
tudod... A tavalyi ruhának alig kell egy kis átalakítás, úgyszólván az egész
dolog mibe sem fog kerülni.
De
a fiú összeráncolván a homlokát, szigorúan kérdezte:
-
S kik lesznek ott?
Ez
bizony kényes pont volt. Mivel – az igazat megvallva – a bálba alig készült
más, mint ezek a szegényebb külvárosi leányok, akik egyik télről a másikig, már
előre örültek ennek a pompás mulatságnak, ahol jól kitáncolhatják magukat
valahára. Lady patronesseről, nyomtatott táncrendről s előkelő táncosokról
természetesen szó sem lehetett ebben a szegényes kis bálban, melyet a „Vörös
ökör” nagytermében tartottak.
Előkelő,
hideg megvetéssel szólott:
-
S te elmennél ebe a társaságba?
A
mama félénken válaszolt:
-
De hiszen ennek a szegény leánynak semmi mulatsága sincs egész éven át.
-
Semmi mulatság? Hát szükség van arra? Hol van az megírva, hogy mulatni kell, Az
első az, hogy a látszatot megtartsuk, mert a világ aszerint fog bennünket
megítélni. S végre is csak nem fognak engem kompromittálni?
S
a szegény nők bizonyos meggyőződéssel ismételték magukban:
-
Nem, őt nem szabad kompromittálnunk!
A
szalagok, a csipkék, a szétfejtett kis ruha ismét visszavándoroltak a szekrény
legbelső zugába s a bálról a jövő télig senki sem szólott többet.
Azaz
hogy akkor még kevésbé beszéltek felőle. Közbejött ugyanis valami véletlen
epizód, mely a kis Ervin ragyogó carriére-jét egyszerre csak elmetszette, de
finomul, elegánsan metszette el, mint ahogy ehhez a tüneményes, előkelő fiúhoz
illendő volt.
A
„Sport-egylet”-ben, ahol a kis vidéki város békés tollforgatóit vérengző lovagokká
nemesítették, egyszerre csak pénztárvizsgálatot rendeltek el: egy ködös, nedves
téli nap reggelén, mikor senki sem várta ezt az inkvizíciót.
a
borbélytól, aki fésülni szokta, a kis Ervin e napon nem az impozáns megyeház
felé vette útját, hanem feltűnő gyorsasággal – hogy Ignác úr, a szatócs
kíváncsian tekintette utána – hazafelé tartott, a külváros e sáros utcájába
óvatosan lépegetve kőről-kőre, nehogy elegáns cipőit elpiszkítsa.
A
reggeli edények mögül, melyeket saját kezűleg mosott el, a mama bámulva
tekintett föl:
-
Mi történt?
-
Oh, semmi sem, mama!
Az
asztalos fiát, aki az udvaron játszott, cigarettekért küldötte. Aztán szobájába
ment s finom, kis borostyánszopókájában, mely egy Vielliebchen-fogadás édes
emléke volt, valódi gourmanderiával szítt el egy vékonyka stambult; óvatosan
fújva le kabátjáról néhány szürke hamuszemet, mely a cigaretteről véletlenül
odahullott.
Ezt
elvégezvén egy postai vevény hátára a nyomtatott szöveg fölé közönyösen írta
föl e pár szót: „Isten véled mama! Meghalok a saját akaratomból!”
S
aztán csinos szellemes, fejét az egyetlen támlás széken hátravetve elegánsul , miként
egy gróf, a kis Ervin szó nélkül feje lőtte magát.
A
szívet rázó zokogás közben, amellyel a két boldogtalan nő a véres holttestre
borult, maguk előtt ez illatos elegánciával, melyet a halál rémítő piszkossága
egészen tönkre tett, vajon nem villant-e át fejükön az a gondolat: hogy a
család e büszkesége mennyire megtisztelte őket ezzel az előkelő halálnemmel,
melyet az a durva külvárosi népség nem is bír fölfogni a maga teljes
nagyságában.
Forrás: Magyar Dekameron
elbeszélések 209-218. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer
és Wolfner kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése