Herczeg Károly: Miatyánk

Futott, lihegve menekült szíve alatt dobogó bűnével, mely felnyomta a vért a torkába s ott fojtogatta, tovább haladt a halántékán s ott lüktetett, ráncigálta az idegeit, végül szemében szorító, kápráztató fájdalommal ült meg. Száját összehúzta egy keserű, tompa érzés. Lefutott a folyó partjára, az esőpárás, ködös szél belefúrta magát ruhájába, megborzongatta testét, de fejét majd széjjel tépte a forró, lázas lüktetés. Szeme előtt hullámzó, fényes pontokat és kusza vonalakat látott. Érezte, hogy a szél befúj az ujján, a kendőjén át, de nem iparkodott kendőjét összehúzni. Lázas energiátlanság lepte el.

Mindegy... mindegy... Most már...

Futott a végzete elől, futott a végzethez, mely nem hagyta őt pihenni. Lent futott a kavicsok, kövek között a folyó morajától elkábítva... csak tovább... itt még ne... Meg-megbukdácsolt, futott tovább hideg, remegő testtel s forró aggyal. A folyam is haladt vele együtt, az árral haladt, csak azt nézte... mindjárt, mindjárt... most még nem, majd távolabb a füstös, ködös kéményerdőtől, a gyilkos levegőjű, zakatoló, sípoló, kormos erdőtől, amely beszívja magába áldozatait, megrontja, megmételyezi agyukat, megfertőzi vérüket és azután kilöki magából, mint az elhasznált gőzt.

Az eső, mely eddig is ott lebegett apró, láthatatlan szemekben e levegőben, most egyszerre nagy, kövér cseppekben esni kezdett.

... Jól esett neki a hideg, a szél, mely a hűvös esőt az arcába fújta... Nagy, benső fájdalmát szinteenyhtette a kezét vörösre fújó, csúnya, szomorú őszi idő. Viharzó fájdalmát lassan felváltotta egy melankolikus, tompa fájás...

Mozgó pontot látott a ködben lassan közeledni. Ahogy közelebb jött, látta, hogy nem is egy, hanem kettő: fiatal férfi és egy lány. Egy jobbképű munkáslegény meg egy kissé, nagyon kissé láztól kipirult arcú, szőke leány, akinek lelke most zakatolja a boszorkánytáncot, majd remegve, majd őrjöngve, pokoli tűzzel, mely tűz hol megremegteti, hol feltüzelve, szemébe az extázis remegve csillogó fényét varázsolta.

Ő nézte őket és hirtelen nem tudta, mit tegyen? Hát ez is, szegény? Ez, aki még nem tudja, mi vár reá?! Szeretett volna odarohanni, letérdelni elébük és könyörögni a férfinak, hogy ne tegye, ne bántsa és könyörögni a lánynak, hogy ne higgyen a férfinak, fusson, meneküljön a végzete elől.

A melle zihált a felindulástól, indulni, rohanni akart, vonaglott a teste, kezeit tördelve nyújtogatta a lány felé. Azután egyszerre elernyedten, megcsuklottan eresztette le kezeit.

... Hiába... ez csak egy...

Elfordult. Nem érzett többé fájdalmat, egy új, ismeretlen érzés váltotta azt fel. Lassan ereszkedett térdre a kavicsok, kövek közé s halkan elkezdte rebegni a Miatyánkot. Egy szent, túlvilágiasan nyugodt érzés szállotta meg, mikor a folyam morajlásától kísérve, már csaknem gondolatban fejezte be utolsó fohászkodását: - És mentsd meg őt a gonosztól.

... Nemsokára kisütött a nap, de az eső tovább esett...

Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919.ápr. 20.

Szeredai-Gruber Károly: Húsvét

Pattan már, nyílik már száz csodának zárja,

Napra vágyó szívünk tavasz jöttét várja,

Édes álom szállhat.

Gyöngyvirágpalástot ölt a rét avarja

S izzó női ajkra csókok vad viharja

Rózsákat dobálgat.

Lágyan simogatva sír a kantiléna

S búba borult lelkünk szárnytörött és béna,

Ittas lesz a szótól:

Bimbódzó tavasznak szűzi villanása,

Szomjan égő szívek rügybe borulása

Mindenért kipótol.

Bánat bús borával színültig megtelve

Könnyserleg a szívünk... Hosszan vezekelve

Gyötrődtünk az éjben;

Hulljon most a harmat örömibolyára

S tanítson meg hinni Húsvét hozsannája

Megváltó mesékben.

Ahol jártunk egykor vágy igézetében

Boldogság virága nyíljék százszorszépen,

Régi gyász ne fájjon;

Messzi álompartról illathullám árad,

Lesz örök tavasz még a halálra fáradt,

Szenvedő világon.

Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919.ápr. 20.

Lórándy K. Lóránd: Pozsony 1919 elején

Februárban fehér hóprémes utcák,

Millió tűzszemű gyémánt, csillogó,

Százezer művészi virág, jégvirág

És borzasztó nagy csend, néma, hallgató.

És fekete éjnek fehér ravatalán

Ott fekszik a város,

Meghalt, halott a város,

A város...

Kacagó életet, élő kacagást,

Csókos szerelmeket ígérő szemei,

Véres tragédiát, sok tragédiát

Okozó szemei, nagy szép szemei

Némák, lezárultak. Éjnek ravatalán

Ott fekszik a város,

Meghalt, halott a város,

A város...

S a ravatal körül sok, tömérdek sok

Virág, vérpiros nagy bánat-koszorú:

Fájdalom-virágok, fájó sóhajok,

Tágra nyitott szemek, sok szem, szomorú.

Titkos gyertyalángok sercegnek, sírnak

S ott fekszik a város,

Meghalt, halott a város,

A város...

És mi állunk ottan: gyászos százezrek,

A nagy élet apró komédiási;

Ott állunk virrasztva; titkos remények

Sok nagy lázlángos szem: „várni és várni...”

Reméljük, hogy csak tetszhalál volt

És felébred újból,

Élni és lihegni fog

A város...

Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919. ápr. 12.

Herczeg János: Az utolsó állomás

Pápai Istvánné, született Krizsóczi Julis asszony éppen hogy elkészítette az ízletes délebédet, a kutyák az udvaron ugatni kezdtek. A gazda érkezett haza. Odabenn járt gyümölcsfélével, mivel abból a négy kislánc földből, amely a ház körül húzódik, bajos dolog megélni. Julis asszony a faluban vásárolja össze az alkalmas gyümölcs vagy zöldségféléket olcsó pénzen s ezeket a városi urak jó drágán veszik. Mivelhogy annyi azoknak a pénzük, mint a szemét. Hát István gazda félszemű sárgájával csaknem minden héten bekocog a városba. Hajnalban indul, mert az a homokos út nemigen alkalmas a sárgának, leginkább pedig, mikor néhány mázsa cipelni való nyomja a kocsit. István legelsőbben megitatja a lovat, aztán bevezeti az istállóba. Megmosakodik a kútnál. Körülnézi a hízásnak induló disznókat és rendben találván a dolgokat, befelé halad. Az asztalon párolog már a harapnivaló. Savanyú káposzta oldalassal.

- Adjon Isten!

- Adj Isten! No, möggyütt kend? – kérdi az asszony.

- Mög.

István az asztalhoz telepszik. Kezébe veszi a rövid nyelű fakanalat, eligazítja bajuszát és mélyen a tányérra hajolva eszik lassan, gondolatokba merülve. Julis asszony, kinek még akad végeznivalója, hol kimegy, hol bejön, aztán szemben a gazdával, a padon foglal helyet, gyönyörködve, szemlélvén annak kitűnő étvágyát. Volna bár többrendbeli kérdeznivalója, de evésnek idejében nem alkalmatos az a sok szóbeszéd. István, amint a mellényzsebébe nyúl a bicskáért, mely nélkül nem ízletes a falat, észreveszi, hogy az asszony még nem érintette az ételt.

- Szödj, no! – szól az asszonynak.

- Ráérök.

Ebéd után, miközben a gazda pipáját tömögeti, elmondhatik, hogy mi újság odabenn és hogyan ütött be a heti vásár. Jó heti vásár esetén Istvánnak vasárnapra kijár egy liter bor, meg egy pakli dohányra való, a finomabb fajtából. Hétköznap csak a négykrajcáros járja, - bor nélkül. Nemigen telik a szűkes homokvilágban, ahol reggeltől napestig erősen kell a mindennapiért dolgozni. Egyedül a vasárnap szenteltetik Istennek, meg Bálónak. Az utóbbi foglalkozásra nézve korcsmáros, bár ő bornak mérésével nemigen foglalatoskodik. Elvégzi azt felesége, meg az Etel leányzó, akik jobban is tudnak a vendégeknek kedvezni. Báló nemigen törődik mással, mint a vadászattal. Kora reggel vállára vetett puskával halad a Fehértóhoz lesre. Ott, egy földbe elhelyezett nagy hordóban gubbaszt és lesi a prédát. alig van rá eset, hogy zsákmány nélkül kerülne haza. Nagy szerencsével dolgozik, de meg jól is kezeli a puskát. Előfordul ám az is, hogy egész nap hiába üli a hordót, nem kerül semmi puskája elé. Ilyen alkalommal csak sötét este érkezik haza. Röstelli a dolgot. Hát nem szeret népséggel találkozni. Nemrégiben is rossz kedvvel igyekezett hazafelé. A sötét estében már éppen portája elé ért, mikor hirtelen, mintha csak égből pottyant volna, szemben találja magát Szél Gergellyel, a sógorral:

- No, vót-e sógor? – kérdi Szél. –

- Vót.

- Sok-e?

- Sok.

- Aztán mi fajta? –kíváncsiskodik Szél.

Bál gazda, ki a természetrajzi tudományokban valamelyes jártassággal bír, lévén két gimnáziumból bizonyítványa, hirtelen odaszól:

- Orángutáng.

- Tán hazaküldte az uraknak?

- Haza.

Azok az urak, kiknek Báló vadakat szokott küldeni, a városi torony alatt dolgoznak. Helyes dolog azokkal jó barátságban lenni. Mivelhogy az adó, fogyasztás és más egyéb ügyekben sose árt a jó szó, jó tanács.

A Szél sógor, amint hazakerült, elmondta életpárjának a vadászati eseményt.

- Lűtt a Báló sógor valami finom fajta madarakat. Aztán hazaküldte az uraknak!

Pápai gazda, hogy, hogynem, szívesebben jár a Bálóba, mint a templomba, melyet a megyés püspök csak nemrégiben dísszel és pompával építtetett. Azelőtt a hívők az ájtatosság iránt mérföldeket gyalogoltak. Az időben Istvánnak vagy nagy volt a hideg, vagy nagy a meleg. Hát otthon maradt. Most is, hogy a templom ott van a tőszomszédságban, Julis asszonynak mindig nógatni kell férje urát:

- Haladjunk, haladjunk! Már a másodikat harangozzák be!

Ellenben délután, nógatás nélkül, fürgén igyekszik a Báló felé. Julis asszony csakhamar követi.

Ha István a Bálóban van, ő is ott szeret lenni. Hogy miért? Nemigen tudom. Csak sejtem, hogy valamikor virtuskodhatott István. Nem mostanában. Jobb időkben.

- Hát arrul a lányrul nem hallott kend? – kérdi az asszony.

Az a lány pedig nem más, mint Pápai Istvánnak, meg Krizsóczi Julisnak tulajdon édes gyermeke: a Mari. Odabenn szolgált havi hat forintért. Ügyes, használható cselédlány és igen jóképű. Az első esztendőben jól ment a dolog sorja. Nem volt panasz a lányra. Igaz, hogy akkor tizenhat esztendős volt. A második év vége felé Kis Vera, ki a szomszédban lakik, Pápaiékhoz azzal állított be:

- Baj van odabenn a Marival!

Jankovics Marcell: Őszi dal tavaszról

A fényben fürdik, majd billegve ring,

Piciny bölcsődhöz párszor átkering,

Egyet csirpeg. Már csak parányi folt,

Sírva vált. – Az utolsó fecske volt.

Te meg csacsogsz hozzá piciny bohó;

Ez nem bujdoska, - fecskénk bujdosó!

Mosolygó szácskád csicsergésre vár, -

Te nem tudod, hogy elszáll a madár...

Kék szemecskéd a magasban keres,

Hova lett a rezgő leveles?

Hova lett az a bokrétás virág?

Megpirkadt lombot hullat rád az ág.

S te elkapod a sárga levelet,

És játszadozva kis szíved nevet,

Míg apró öklöd mindent összetép, -

Te nem tudod, hogy fonnyad, a mi szép...

Az őszi alkony a nyírfákon át

Fehér bölcsődbe hinti sugarát.

A hideg tüzgömb ködhabokba száll,

Az égre piros fátylakat kuszál.

S te csücsöritve icipici szád

A napgolyót játéknak akarád, -

Gödrös kezed mohón utána kap...

Te nem tudod, hogy lenyugszik a nap...

Aztán elszunnyadsz, hogy a mennyre láss

S ne tudd, mi az az őszi pusztulás...

S mi ketten csöndben hozzád térdelünk,

S te kicsiny ember csodát tész velünk.

Hulló levélben nincsen őszi bú,

És mementója ma nem szomorú...

Keserves évek gonosz álma az, -

Nekünk Te vagy madár, virág, tavasz.

Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919. ápr. 12.

ifj. Gurgély Árpád: A szerelemről és egyebekről

A füzesek és a mogyoróbokrok aranypora száll. Lepkék játszanak a réteken és karcsú füveken enyelegve hintáz a kék kisasszonyszitakötő. Este sokat és édesen énekel a csalogány, a vizek partjain mélán búgnak a békák és láthatatlan hegedűsök: fekete tücskök fáradhatatlanul muzsikálnak egyhangú, de oly végtelenül szomorú, nehéz, különös nótát...

Mi az, ami ennek a csodálatos mozgásnak, életnek, izgalomnak lelket ad? Ugyanaz, amit az ember érez, valahányszor először érinti meg és szorítja meg kedvese kezét – először érzi Stendhal szerint a legnagyobb boldogságot – ugyanaz, ami „a lányka mulandó szépségén függni gondtalan gyermeki szemmel” megtanította, ugyanaz, ami az egész szerves világ életét és lényegét teszi: a szerelem. De hiszen szerelem mindig van! Miért, hogy így tavaszkor többet beszélünk róla? Jobban érezzük. Kívánjuk. Szeretjük és várjuk. Miért szerelmesebb általában az ember áprilisban, mint novemberben, Itáliában, mint Skandináviában?

Nagy és érdekes emberek szerelmei – bizsergető irodalmi pletykák és történelmi csemegék – a közönségesekével egyetemben azt bizonyítják, hogy a szerelem, ha nem is mindig tavaszkor, de általán a természet pompája idején, nyári fűszeres levegőben vagy a búsuló ősz aranysárga, virágot, erdőt, kerteket temető napsugarában terem. Ha meggondoljuk azonban, hogy a szerelem csak annyi, mint bármi más ösztönünk, amelyek a természet rendjében eligazítják a szívesen rakoncátlankodó öntudatot, Gourmontnak és Stendhalnak, a szerelem két ritka búvárának adva igazat, akkor beláthatjuk, hogy az ösztön intenzitása a természeti élet egész intenzitásával összhangban van. Tavasz és ősz vagy nyár, délszaki vidék, forró földöv kedvez neki, a téli pihenés közömbössé teszi. És mennél inkább van ez így az öntudatos embernél, aki a természettel való szoros kapcsolat emlékét talán a szerelemben őrizte meg a legjobban! Mintha intelligenciánk alattomban és állandóan küszködne a prüdéria támadásai ellen, mintha a természetes jogokhoz, a szerelem szülőhelyéhez való ragaszkodás volna a virág, az ég, a csillag, a hold, a napfény, szerelmi szótárunk örök érvényű vezérszavai! A természet mindig benne lappang a szerelemben: szóljon bár Heine, Goethe, Schiller, Petőfi, Vörösmarty vagy bárki más, közönséges ember, az imádott nőhöz, dalban szól hozzá, más nyelven, mint ahogy a hivatalban, a kávéházban, a társaságban beszélünk és ha nem szól, elmegyen a virágüzletbe virágért. Ezt a nagy és hatásos kapcsolatot a természettel aligha szemlélhetjük jobban máshol, mint a költők és művészek sokszor különc, de a maguk szempontjából egészen igaz szerelmi életében. Ott van Heine,aki egy kicsi versikében az egész természetérzék lelkét: a szerelemmel való kapcsolatot adja:

Die blauen Veilchen der äugelein,

Die roten Rosen der Wängelein,

Die weißen Lilien der Händchen klein...

Alig is érez szerelmet, bárha cinikust, gyorsan romlót, türelmetlent és gúnyolódót, amelybe – felejteni, engesztelődni tán – a természet drága szépségeit bele ne hozná. És Goethe? Goethe a természet újkori felfedezője, legérdekesebb szerelmi viszonyában, a kis Friedericke Brion első megpillantásában is a természetes kedvesség volt a döntő: Friedericket először nagy szalmakalappal, könnyű és rövid nyári ruhácskában, kipirulva, mezei virágokkal a karján látta maga előtt és egész bájos megjelenéséből a föld, a rétek, a széna illata sugárzott szerte. Talán egész életén át magával hordozta Goethe a kedves leány emlékét; a búcsú és a teljes szakításra nyolc hosszú és gazdag évvel újra Sesenheimbe vitte a réges-régi emlék: a szalmakalap, a mezei virágok, a nyár...

B. Sárközy Márta: A tűz

Emlékszik?

Ott térdepeltem a kályha előtt

És  megtanítottam, miként kell tüzet rakni,

És maga is ott térdelt

És leste minden mozdulatomat...

Én kacagtam a tüzetfogó lánggombolyagra.

Arcunkat megvilágította a tűz!

Emlékszik?

Igen a tűz, az isteni tűz,

Ott pattogott, kattogott...

Gondolatban még most is ott térdelek

És gondolataimat egymásután vetem be a tűzbe.

Ah! mennyi gondolat!...

Mennyi vágyódás!...

Mennyi bánat...!

És ég, és izzik és száll el mint a füst.

Kezemmel nyúlok értük,

De már elszálltak –

És izzik tovább a tűz.

Vajjon meddig?

Addig míg van éltető láng?

Addig míg van dobogó szív?

Addig, míg van ideál?

Ez az! Addig, míg van ideál.

Tűz szeretnék lenni

És lángolni vad szenvedélyektől.

De ah! hol az éltető láng, az ideál?

És ismét ott térdelek...

És visszakönyörgöm

A tüzet, az ideált.

Már magam sem tudom

És tudni sem akarom:

Álom volt-e? vagy valóság?

Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919. ápr. 12.

Jankovics Marcell (1874-1949): Nagyvárosi utcán (szonett)

A népes utcán együtt állt két árva:

Egy átplántált a, lombtalan, - meg én,

És sütkéreztem rácsba zárt tövén

A nagyvárosi fáradt napsugárba’.

Ő várt a messze bujdosó madárra,

Mely egykor ott járt bokrétás ölén.

Én arcba néztem, aki jött elém,

Legalább hozzád hasonlóra várva...

És árva voltam mondhatatlanul.

Szemem behunytam és megláttalak

Angyalfiammal gyöngéd karodon.

Felétek nyulok, lelkem lángra gyul

S a lombjavesztett száraz hárs alatt

Ékes tündérországról álmodom.

Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919. ápr. 12.