2012. máj. 2.

Magyarosi Sándor: Tóth Jani s a becsület


– Hallom, vótatok nálunk a bálba’.

A fiatal Tóth Jani e mondat hallatán behúzza a nyakát, s megpróbál elrejtőzni egy pohár pálinka mögé. Hétfő este van, hárman állnak a buszmegálló melletti vendéglátóipari egység asztalánál. Nem is igazi asztal ez: lába egy vascső, lapja kerek, s olyan magasan van, hogy csak könyökölni lehet rajta. Még az ántivilágból maradt itt. Buszmegállóba ilyen való. Ingázó iparosok kedvenc pihenőhelye. Némiképp olyan, mint tengerészeknek hazatérés előtt az utolsó kikötő. Itt még mindent lehet. Tóth Jani szereti erősen. Most mégis szívesebben lenne máshol.

Szemben vele falubelije, Mát’Andris könyököl, az öreg Ruca Máté fia. Mellette a szomszéd falusi Nagy Pista. S az istennek se akar elhallgatni.

– Mondják, verekedtetek es.

Mát’Andris vigyorog. Teheti. Mikor Tóth Jani szombaton este a korcsomában azt monda, hogy át kéne nézni a szomszéd faluba, a bálba, ő nem ment. Mondjuk, pont tőle nem is várta el senki. Az egész falu tudja, hogy szombatonként a Tüzes Feri feleségéhez jár. De nemcsak hogy nem ment, hanem még oda is szólt Janinak:

– Még megverődtök.

Jani még kisebbre húzza össze magát. Már-már eltűnni látszik a pálinkáspohár mögött. A másik kettő tekintetétől azonban nem szabadulhat. És Nagy Pista alig elfojtott mosolyán látszik, hogy mindent tud. Azt is, hogy a fiatal Tóth Jani szombaton este hetykén csak ennyit felelt Mát’Andrisnak: 

– Én-e? Ülj le, Andris, ne nézesd meg magad!

– Hallom, megvertek. – mondja Nagy Pista, és most már leplezetlenül vigyorog. 

Ó, hogy az a csíksomlyai segítő szent Szüzmária – gondolja a fiatal Tóth Jani elkeseredetten, s szinte az asztal alá bújik kínjában.

– Azt mondják, te Jani, hogy sírtál! – ordítja Mát’Andris, és szinte visít a nevetéstől.

Jani számára hirtelen csillan fel egy reménysugár. Kihúzza magát, lecsapja kezéből a pálinkás poharat, és azt mondja:

– Na, ami sok, az sok! Nem sírtam, az atyaúristenit!

Nagy Pista éppen iszik, de erre spriccelve köpi ki a pálinkát, egyenesen Mát’Andris arcába. Egyikük se jut szóhoz, csak mutogatva jelzik, hogy még mindig mondanának valamit. Görcsös röhögés rázza őket. Tóth Jani csak néz tehetetlenül, aztán úgy dönt, megpróbál úszni az árral, mielőtt az teljesen elsodorná.

– Na jó – adja meg magát –, megvertek. De nem sírtam!

Mát’Andris már csak tátogni tud, Nagy Pistának folynak a könnyei. Jani nézi őket, és végre megérti: itt már nincs mit tenni.

– Hát sírtam – adja meg magát. – De csak az alsó borvíznél vinnyantottam el magam!

(Forrás: Várad 2009/08)

Szenci Molnár Albert (1574-1634): Discursus de summo bono - verses részletei –



Az szépség, higgyed, igen romlandó jó,
Elmúló és kevés ideig tartó.
Mennél közelb jut te hozzád az vénség,
Annyival messzebb fut tőled az szépség.

Mint az szép virág nyári melegségben,
És az liliom s viola az kertben,
Az rózsa is nem mindenkor virágzik,
Ha kemény szél éri, elhull, leesik.
Az szépség is elmúlik azonképpen,
Mert az idő megemészti hirtelen.

Sokkal jobb nekünk az eget szemlélnünk,
Tündöklő csillagival együtt néznünk:
Hogy nem ez földi cifrás szép míveket,
Mesterséggel formált, írott képeket;
Mivel minket úgy teremtett az Isten,
Hogy az égre nézhessünk egyenesen:
Oda feltekintsünk tehát szüntelen,
És dicsérjük az Istent szíveinkben.

Mit hányod, veted fel te nemességedet,
Nézd meg inkább az te eredetedet,
Mind szegény s gazdag Istentől származik,
Egyenlő eredetünk innen látszik.
Megnemesít kit-kit az kegyes jóság,
Nemtelenné tészen az rút gonoszság.

Az udvar oly fazék, mely méreggel forr,
Melyből gyakran halált eszik sok jámbor.

Az ki hatalmas és úr akar lenni,
Tanulja tanításomat érteni.
Magán kezdessék ú uralkodása,
Indulatit bölcsen bírja, fogdossa.
Tisztasággal életét ékesítse,
Magát vétek igájában ne ejtse.

Mi haszna ha ki ez földet mind bírja,
hogyha ő maga rút bűnöknek rabja.
Mert ha saját indulatiddal nem bírsz,
Hatalmat magadnak hiában igirsz.

az ki jól tanult és igazán tudós,
Szelíd erkölcsű az és alázatos.

(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 71-73. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)

Wathay Ferenc: Énekes könyv – XXVIII. ének



Gyötrelme lölkömnek, siralma szömömnek, íme újabb érkezék,
Szívem gondolatik átkozott ösztöni mert kedvem meg elűzék,
Kik sebes tűzképpen sújtanak lángképpen, hogy ne éljek, azt szerzék.

Orvosságot, mellyrőm it lölhessek kirűl, többet veszett fejemnek,
Hanem hogy óhajtva, könyörgésöm sírva, melyben az nagy fölségnek,
Szép lábbó fölhők közt, s levegő egek közt, így nyújtsam az Istennek.

Oh, seregek Ura, császárok császára, mire ígyen hagyál el?
(S bézárván kapudat,) az te szent orcádat fordéttad előlem el,
Nagy sok óhajtásra, s adál nyavalyákra, és örömöm vevéd el.

Igaz magam mondom, s mindenek közt vallom, hogy ellened vétköztem
Fölségös nevedet, szent istenségedet, mint kellőt nem tiszteltem.
Kiért méltóképpen az büntetést éppen, s haragod érdemlettem.

De bánom, siratom, s óhajtván zokogom utálatosságimat.
Földre leborulván, magam megalázván, szégyenlöm rútságimat.
Azért én Istenem, bocsásd meg én bűnöm könnyebbétsd fájdalmimat.

uram, mert de inkább, szent Fiadat nyilvább, nem értünk bocsáttad-é?
S mi ábrázatunkban, atyafiságonkban, értünk öltöztetéd-é?
Hogy minket megtartson, kárhozatot rontson, az végre eresztetted-é?

S hát holott ez így van, hogy fiad által van nálad én fiúságom.
Fordulj irgalomra, tekéntvén Krisztusra, s vedd hozzád óhajtásom,
Kérlek én, szent atyám, nyújts jó kedvet hozzám, s távoztasd már rabságom.

Mert bizonnyal tudom, hogy nincsen, azt vallom, egy elfeledetted is,
Sem soha előled megtérőt tetűled el nem veszt, ha bűnös is,
Holott fogadásid, és szent esküvésid, így voltak régente is.

Az vagy, Uram, ha az, szent akaratod az, csak gyötörj ez világon,
Mesd el életemnek, fonalát időmnek, ne kínlódjam inkábbon.
És szent lölköd adván, végig bennem tartván, segélj végső órámon.

Hogy mikor az Krisztus, eljün az szép Jézus, az Jozafát völgyére,
Roppant seregével, trombita zöngéssel majdan az ítéletre,
Akkor Megváltómnak, nézhessek uramnak, ott vígan szent szinére.

S neked be engömet, mutassa lölkömet, mint szerelmes atyjának,
Hol szent neved áldjam, s örökre nyugodjam keblében Ábrahámnak,
S így ez rossz világnak sok gondolatoknak, legyen vége kínomnak.

(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 65-67. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)

Szili Nagy Péter: Cantio



Engem az szerencse mast próbára vetett,
Sima tengelyéről nyakra leeresztett,
Világ csudájára, vélem, hogy engem tett,
Íly veszedelmekre engemet eresztett.

Nincsen az világon oly jó bolcs katona,
Az ki gonosz társhoz önnön magát adgya,
Hogy sok elvett prédát ő ki ne okádna,
Végre gyalázattal világból kimúlna.

Nem szánnya szegénnek gazdagnak marháját,
Gyakorta megássa koldusnak is házát,
Soha nem kémélli az urak majorgyát,
Tolvaj megkerüli polgár itállóját.

Azonban az tudgya, hogy szerencse dolga,
Utána futva megy undok gyalázattya,
Bujdosás ő dolga, maga is jól tudgya,
De sok latorságát ő el nem hadhattya.

Gondolám, én valék illyen állapotban,
Erős, gyors, fiatal, ifjúi voltomban,
Csintalan, negédes minden útaimban,
Enyves kezű valék széllyel bújdostomban.

Jaj gonosz szerencse, miért csalál engem,
Ugyan megbódittád én ifjúi elmém,
Csak ez darab fődet szüntelen kerültem,
Azonban tömlöcben heverésben estem.

pironkodhatom már, hogy illy gyalázatban,
Egynihány nap éltem az vörös toronyban,
Látom, senki sem szán, vagyok illy nagy búban,
Báneimért lészek már nagyobb kínokban.

Engem ez világon tartnak fő tolvajnak,
Tudom hogy mondanak húzónak vonyónak,
Minden tolvajoknak híres gazdájának,
Vélem, hogy utánnam főebbek támadnak.

Törvényre vonyának sok jó főemberek,
Elő szólítanak ime látom ezek,
iminnend amonnand sok levél érkezik,
Kiért az én szivem nagy bánatban esék.

Engem ítélének hóhér fegyverére,
Azután testemet sárvári kerékre,
Magam is tudom, méltó vagyok erre,
Isten, visely gondot én szegény lelkemre.

Régi jó barátim, kérlek, az Istenért,
Jámborul éllyetek az Jézus nevéjért,
Kik prédát szerettek, nyilván elhiggyétek,
Kerékre, pallosra, kötélre tesztek szert.

Siralmas óhajtást néked Uram nyujtok,
Tudom hogy külömben én meg nem újulok,
Országodban veled vigadoznyi fogok,
Mikor színed előtt arccal leborulok.

Serkenj föl én lelkem, az Úr veled vagyon,
Énekeljen lelkem az Úr előtt nagyon,
Hogy könyörgésedre dicsőséget adjon,
Téged országában hamar bébocsásson.

Zokog az én lelkem számtalan bűnömért,
Mint tolvaj keresztfán, undok vétkeiért,
uram, téged kérlek az te érdemedért,
Ne vess az pokolra förtelmességemért.

Itt vétettél engem, tudom, gyalázatra,
Tagjaimat adád külömb féle kínra,
Nem félek haláltól, bátran megyek arra,
Nyakamat kinyujtom hóhér pallosára.

Légyen nagy dicsőség néked oh Jehova,
Tengernek és mennynek, földnek drága ura,
Az ki gondot visel szegény szolgájára,
Lelkemet is ne vesd pokolnak kínnyára.

Igazán megmondom, az ki jámborul él,
Sem mezőn, városon, falun, sohul sem fél,
Istennek áldása röpül reá mennybűl,
Holta után osztán örökkön Úrral él.

Férfiak, asszonyok, szűzek szép virágok,
Széllyel imitt amott ti az kik bujdostok,
Bölcsőben feküvő gyönge liliomok,
Az Jézus nevéjért ti megbocsássatok.

Isten oltalmazzon titeket ezektől,
Mert én nem függöttem soha az vénektől,
El ne szakadjatok Isten igéjétől,
Tanácsot kérjetek csak az Szentlélektől.

Ezeket leirám keserűségemben,
Sárvári tömlöcben vagyok könyörgésben,
Az egy ezer hatszáz és hat esztendőben,
Az bújt más havának második hetében.

ngy Péter én nevem, versfejek mutattyák,
Én életem renddel előtökben adgyák,
Valakik magukat rossz életre adgyák,
Gonoszl elvesznek, maguk is jól tudgyák.
 *
cantio (lat.): a 13. századtól egyszólamú latin nyelvű vallásos ének. - Jellemzői: strófikus szerkezet, refrén, dallamosság. Melodikájában népi és egyh. elemek keverednek. Leggyakoribb szerkezeti formái: AAB, AABA. A lit-n kívül is gyakran szerepelt pl. egyéni ájtatosságokon, körmeneteken, konfraternitások összejövetelein. Terjesztői elsősorban szerzezetesek, diákok voltak.
*
(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 62-65. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)

Ecsedi Báthory István (1555-1605): Boldog az ki akarsz lenni...



Boldog az ki akarsz lenni életedben,
Bízik lelked egyedül csak az Istenben,
Szent parancsolatjat foglaljad szivedben,
Minden dolgaid közt azt forgasd elmédben.

Az hatalmas Isten, ki mindent teremtett,
Csak ő z ki adhat egyedül életet,
Az kinek mit adott, tüle vissza vehet,
Az kivel akarj ő mindjárt jót tehet.

Teremtett állatok semmit sem adhatnak,
Mert álhatatlanok, hamar megváltoznak,
Állapotjokban végig nem maradhatnak,
Elrendelt határok után mind elmulnak.

Hertelen elmuló hizelkedő világ,
Csak árnyékot mutatsz, mint az felvett verág,
Kivántatod magad tavasszal mint zöld ág,
Maga minden dolgod neked csak álnokság.

Oh én szegin lelkem, utáld hát ezeket,
El ne tébolyítsa ez világ eszedet,
Mert ez sokat igér, hiteget tégedet,
De nem adhat semmit, sőt gonoszra vezet.

Régi és új példák megtanítnak erre,
Hogy ez világ viszen csak számtalan bűnre,
Minden jóktul megfoszt, tanít kevélységre,
Annakután viszen nagy veszedelemre.

Írtam ez verseket keseredett szívvel,
Istenhez kiáltván buzgó könyörgéssel,
Rakva lévén lelkem az jó reménységgel,
Éjjel-nappal víván lelki ellenséggel.

(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 61-62. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)

Ismeretlen szerző: Kátai Mihály sírfelirata



Én Kátai Mihály, világnak nagy példa,
Az Epicurusnak voltam unokája,
Sardanapalusnak követője, társa,
Bachusnak, Venusnak, Voluptasnak fia.

Az Istennek nevét nyilván káromlottam,
Mulandó jószágért hitem megtagadtam,
Ellenségnek hazám s nemzetem eladtam,
Velem jól tett uram méreggel itattam.

Az élő Istennek olvastam könyvéből,
Hogy ha ki elhinné magát haragjából,
Nyakra főre jőne le az uraságból,
De ezt csak gúnyoltam nagy kevélységemből.

Azért mind ez világ rajtam tapasztalja,
Hogy szent igaz légyen az Istennek szava,
Az mit érdemlettem, ihol azt megadta,
Itt nyugszom, vagdalva diribről darabra.

(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 60. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)

Nyéki Vörös Mátyás (1575 k.-1654): Egy szentelt vitéznek készülőt-fújó trombitája az emberi gyarlóságról



Szegény gyarló ember, jaj mely nyomorúlt vagy!
Nem ládd-e nyavalyád, mindenfelől mely nagy?
Bár látnál dolgodhoz amíg az úton vagy!
Írnád rációdat, mert számadásod nagy.

Látod jól, mindennap esendő példákban,
Hogy a Halál siet, nem késik dolgában;
Akit elől utól talál, halójában
Kerget kegyetlenül, s nehéz rabságában.
.           .           .           .           .
Mit gondolsz, ki a bünt mint a vizet iszod;
Talán azt tudod, hogy nincs itélő bíród;
Vagy hogy e világot mindörökké bírod;
Életedet mindjárt hogy meg nem jobbítod?

Vagyon-e híreddel, hogy készülőt fúttak?
Készen a trombitás, majd indúlót fújnak,
El kell menned, elhidd, bizony itt nem hagynak.
Mint lesz dolgod, hogyha készületlen kapnak?
.           .           .           .           .

Kegyetlenek pedig ott a tömlöctartók:
Szépen ők nem szólnak, mert igen káromlók.
Akármint sírjanak ott a szegény rabok,
Nem lészen ott aki könyörüljön rajtok.

Egy csöpp víz sem lesz ott, akármint szomjúzzál;
Párna-zsák is nincs ott, amellyen aludjál;
Vagy egy percentésig hogy köztök nyughassál:
Mer ott egyéb nincsen örök vaj, óh- s jajnál.

Régi adósságid írva előhozzák,
S amennyi summával tartozol, meglátják.
Uzsorával tőled azt mind megkívánják.
Ha meg nem fizethetsz, bőröd is levonják.
.           .           .           .           .
Penitenciára, amíg időd vagyon,
Addig viselj gondot, dolgod míg jól vagyon:
Elrántják a gyékényt, melly alattad vagyon.
Csak úgy élj, utánnad hogy minden jót mondjon.

Abban bizonyos vagy, hogy meg kelljen halnod:
De idejét, helyét annak nem tudhatod.
Kemény számadásra elő kell állanod:
Ezer szóra sem lesz egyet mit mondanod.

Vigyázz dolgaidra hát, s légy igen készen,
És e trombitaszó találjon oly hitben:
Hogy mihelyt megvirrad, indúlhass örömben,
S jól éltedért kedves fizetésed légyen.
.           .           .           .           .
Éhezőknek ne szánd, szegd meg kenyeredet:
Gyakorta a szegény rabok tömlöcöket
Meglátogasd, osztán a kór-betegeket:
És a meghóltaknak eltemesd testöket.

Rongyost ruházz, mutasd keresztyén vóltodat:
Ne egyék csak férgek sok takarmányodat:
Ne töltsd csak duskára sok hordó-borodat:
Ne tartsd mint rabodat szegény jobbágyodat.

Pogány módra meg ne rontsd a törvényeket:
Oltalmazd az árvát és az özvegyeket:
Cseléded közt csinálj istenes rendeket:
Mert megkéri Isten kezedből lelkeket.

Egész életednek teljes napjaiban,
Vagy eszel, vagy iszol, vagy nyugszol ágyadban,
Éjjeli nappali sok fáradságidban;
E trombitaszóra vigyázz dolgaidban.
.           .           .           .           .
Tenéked is fel van téve a jutalom,
A mennyországbéli boldog nyugodalom.
Fussad jól pályádat: s ez a birodalom
Néked megadatik, igaz hittel vallom.

(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 73-75. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)

Illésházy István: Ferendum et sperandum



1.
Forog a’ szerencse mit bízunk ő benne semmiben sem állandó,
Csak ideig kedvez, tündöklik iveghez mindenekben hasonló,
Ki mint hogy eltörik, így ő is változik s állapottya romlandó.

2.
E világi sok kincs, mellyben semmi jó nincs múlhatik szerencsétül,
Tündöklő uraság, tisztbéli méltóság függ ennek erejétül,
Ha megszűnik kedve, küld idegen földre régi lakóhelyétül.

3.
Rólam vehet ebből mint egy szép tükörből magának minden példát,
Mert amint rám osztá, tőlem úgy elfosztá szerencse adományát,
Ki kedvemre éltem, kell immár szenvednem, számkivetésnek kinnyát.

4.
E rossz csalárd világ ki merő hamisság, engemet jaj mint veszte,
Mint halat horogra, úgy csal sok búra hízelkedő beszéde,
Étkével táplála, melyben rejtve vala iszonyú csalárd mérge.

5.
Nem is kerülöm el, szentséges erkölccsel hízelkedő poharát,
nem jutván eszemben, hogy isten mindenben jelenti igazságát,
Amint sok jóm után érzem immár nyilván Istenemnek ostorát.

6.
De miért csudálom, Isten dolga tudom hogy gonosz jóra fordul,
Vétkünket eltűri, de reánk is küldi büntetését ostorul,
Segítséget tőlünk rántja, ha nem térünk régi gonoszgásunkból.

7.
Úgy én bűneimért, Istenem engem sért, elhagyott és megutált,
Hatalmas emberek mindenütt üldöznek, ellenségem rám kiált,
Lesben megállanak, fejemnek akarnak szerezni szörnyű halált.

8.
Mindentül megváltam, egyedül maradtam, barátim elhagytanak,
Iszonyú kősziklák, erdők, széles puszták fejemet lappantgatják,
Idegen emberek engem elkerülnek, magok hozzám sem adják.

9.
Éljek-é nem tudom mert késik halálom, s kínjaim nevekednek,
Kétségbe essem-é s halált szerezzek-é nyomorodott fejemnek?
Azt sem mívelhetem, mert eleveszti lelkem haragja Istenemnek.

10.
Tűrnöm hát jobb lészen, mert még elől vészen Isten szent Fiáért,
Bűnöm elfelejti, pokolra sem veti lelkem ki hozzá megtért,
Noha kereszt által keservesen próbál fertelmes életemért.

11.
Szenvedem békével magamat is ezzel biztatom mindenekben,
Többet én megváltóm szenvedett jól tudom idvösségemért testben,
Nem egyedül vagyok, földön ki nyomorgok, szenvedik ezt is többen.

12.
Példáját sokaknak, igyefogyottaknak látom árva fejemen,
Mert szerencséjekben, számkivetésekben részes vagyok sokképpen,
Kedves lakóhelyem távol lévén tőlem jut eszembe keserven.

13.
Éktelen kősziklák mint fészek úgy állván, hazája Ulyssesnek,
Hosszú életénél, jó szerencséjénél tetszik lenni kedvesbnek,
Midőn azt óhajtja, hogy csak füstit lássa régi lakóhelyének.

14.
Röpüllő madarak ősszel ha távoznak, megjönnek ismét nyárban,
Úgy félelmes vadak messze ha elfutnak, térnek szokott barlangban,
Csak egyedül nékem nem szabad megtérnem örömem hajlékában.

15.
A tél mikor múlik, víg tavasz érkezik, föld mindenestül újul,
Levelekkel erdő örvend a sík mező virágokkal béburul,
Csak én szegény lélek sírok és kesergek, mert örömem nem újul.

16.
Nyughatatlan sok gond, imé annyira ront, hogy nem soká megemészt,
Ha nem szánja lelkem teremtő Istenem, sok bú a siralom elveszt,
Sőt én ellenségem csudállja hogy engem az föld is el nem sillyeszt.

17.
De megszán Istenem, s ennyi sok siralmim tudom jóra fordulnak,
Múlnak óhajtásim, noha most könnyeim szemeimből csordulnak,
Mint nap esső után, így bánatim után örömim megújulnak.

18.
Véget ér elhiszem az idő mindenben, bánatnak vége szakad,
Nagy erős kősziklák idővel romolnak, idővel tenger apad,
Így sok inségimnek, számkivetésimnek idővel vége szakad.

19.
Mikor a madarak fákon fészket raknak tavasszal zöld erdőben,
Béjárván sok földet, bujdosó fejemet megnyugotám egy völgyben,
Ezeket úgy szerzém, igyemet kesergém az ezerhatszáznégyben.

(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 57-60. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)

Lakatos Péter: Paradicsomnak kegye szép hajléka



Paradicsomnak kegyes szép hajléka,
Halld meg Istennek áldott szent városa,
Nyíljál föl, kérlek, mennyország kapuja.

Engedj egy utat nekem az Istenhez,
Térdöm lehajtván eshessem lábához,
Mert közel látom fejem az halálhoz.
.           .           .           .           .
Ez csalárd világ engem mire hoza,
Ártatlan testem hogy ily nagy kínt valla,
Nincsen felőlem ki ezt meggondolja.
.           .           .           .           .
Ártatlan testem, én tiszta életem,
Mártiromságért halált köll szenvednem,
Szenvedj békével mindent, oh én lölköm.

Tolvaj, parázna és gyilkosságomért
Kínvallott testem nem szenvedsz lopásért,
Avagy Istennek megkáromlásáért.

Oh munkálkodó én édes kezeim,
Veresek vagytok a vértől ujaim,
Kik rátok kennek szenvedtök tagjaim.

Soha, Úristen, senkinek életét
Nem szomjuhoztam kiontani vérét,
Nem irigylettem ez világban éltét.

Inkább én hiűen Istennek szolgáltam,
Özvegyet, árvát meg nem nyomorgattam,
Szolgatársimval egyessígben laktam.

Gondjokat inkább mindenben fölvöttem,
Hatalmasoktól gyakran megmentettem.
Mint édesatyjok, bajokat fölvöttem.

Hirtelenséggel immár mire juték,
Halálra fejem miképpen itélék,
Öltözetömet hogy vérben kevernék.

Szentsíges Isten, hogy ha így engedted,
Fegyver élire testemet rendölted,
Hóhér kezében fejem eresztötted,

Igen könyörgök, mint jó teremtőmnek,
Gondviselője légy nemzetségimnek,
Viseld gondjokat az én gyermekimnek.
.           .           .           .           .
Hamar, Úristen, siess eljönnie,
Mert az én testem szörnyűn kezd égni,
Mert semmi testem nem kezd majd ép lenni.

Ártalmas tagomnak lángoló tüze,
Bezzeg iszonyú rettenetessége,
Majdan megemészt vasnak nagy hősége.
.           .           .           .           .
Vége leszen már majdan életömnek,
Fejemet hajtom hóhír fegyverének,
Majd vége szakad én sok gyötrelmimnek.

Jeles barátim és polgár társaim,
Esküdt biráim, szerelmes rokonim,
Az nagy Istennek ajánlok, szolgáim.
.           .           .           .           .
Elhagylak immár, én édes magzatim,
Elhgylak immár, én édes gyermekim,
Nem vihetlek el, én édes árváim.

Tégedet kedves én jó szolgálómat,
Édes szerelmes hütes ágyasomat
Nagy özvegységre hagylak szép táromat.

Végbucsut veszek én édes hazámtól,
Már ez világnak az ő sátorától,
Végbucsut veszek bűnnek hajlékától.
.           .           .           .           .
Ti pedig környül itt álló sokaság,
Megbocsássatok, nemes és parasztság,
Mert minden népnek vagyon iszonyuság.

Úr Jézus Krisztus, az te szent kezedben
Lölköm ajánlom, vedd hozzád kezedben,
Mert már hóhérnak fegyvere kezében.
.           .           .           .           .
Kínvalló testem, mönj be már az földben,
Lelköm peniglen Ábrohám keglében,
Hogy ne részesülj többé az vétkökben.

Az maradékát ti az én testemnek,
Az kit az tüzek meg nem enyészhetnek,
Temessétök el, hogy el ne vesszenek.

Sok könyörgéssel ti Istent kérjétek,
Dicséretekkel Istent dicsérjétek,
Hogy ily kínra, mint én, ne jussatok.

Sáros vármegyének Új falujában,
Az kínzó-házban, pelengér alatt kínban,
Eképpen sira nagy kínvallásban.

Ezerötszázban és kilencvenötben,
Szent Mihály havának utolsó hetiben,
Szebeni polgár, neve versfejekben.

(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 54-57. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)