– Hallom, vótatok nálunk a bálba’.
A fiatal Tóth Jani e mondat hallatán behúzza a nyakát, s megpróbál elrejtőzni egy pohár pálinka mögé. Hétfő este van, hárman állnak a buszmegálló melletti vendéglátóipari egység asztalánál. Nem is igazi asztal ez: lába egy vascső, lapja kerek, s olyan magasan van, hogy csak könyökölni lehet rajta. Még az ántivilágból maradt itt. Buszmegállóba ilyen való. Ingázó iparosok kedvenc pihenőhelye. Némiképp olyan, mint tengerészeknek hazatérés előtt az utolsó kikötő. Itt még mindent lehet. Tóth Jani szereti erősen. Most mégis szívesebben lenne máshol.
Szemben vele falubelije, Mát’Andris könyököl, az öreg Ruca Máté fia. Mellette a szomszéd falusi Nagy Pista. S az istennek se akar elhallgatni.
– Mondják, verekedtetek es.
Mát’Andris vigyorog. Teheti. Mikor Tóth Jani szombaton este a korcsomában azt monda, hogy át kéne nézni a szomszéd faluba, a bálba, ő nem ment. Mondjuk, pont tőle nem is várta el senki. Az egész falu tudja, hogy szombatonként a Tüzes Feri feleségéhez jár. De nemcsak hogy nem ment, hanem még oda is szólt Janinak:
– Még megverődtök.
Jani még kisebbre húzza össze magát. Már-már eltűnni látszik a pálinkáspohár mögött. A másik kettő tekintetétől azonban nem szabadulhat. És Nagy Pista alig elfojtott mosolyán látszik, hogy mindent tud. Azt is, hogy a fiatal Tóth Jani szombaton este hetykén csak ennyit felelt Mát’Andrisnak:
– Én-e? Ülj le, Andris, ne nézesd meg magad!
– Hallom, megvertek. – mondja Nagy Pista, és most már leplezetlenül vigyorog.
Ó, hogy az a csíksomlyai segítő szent Szüzmária – gondolja a fiatal Tóth Jani elkeseredetten, s szinte az asztal alá bújik kínjában.
– Azt mondják, te Jani, hogy sírtál! – ordítja Mát’Andris, és szinte visít a nevetéstől.
Jani számára hirtelen csillan fel egy reménysugár. Kihúzza magát, lecsapja kezéből a pálinkás poharat, és azt mondja:
– Na, ami sok, az sok! Nem sírtam, az atyaúristenit!
Nagy Pista éppen iszik, de erre spriccelve köpi ki a pálinkát, egyenesen Mát’Andris arcába. Egyikük se jut szóhoz, csak mutogatva jelzik, hogy még mindig mondanának valamit. Görcsös röhögés rázza őket. Tóth Jani csak néz tehetetlenül, aztán úgy dönt, megpróbál úszni az árral, mielőtt az teljesen elsodorná.
– Na jó – adja meg magát –, megvertek. De nem sírtam!
Mát’Andris már csak tátogni tud, Nagy Pistának folynak a könnyei. Jani nézi őket, és végre megérti: itt már nincs mit tenni.
– Hát sírtam – adja meg magát. – De csak az alsó borvíznél vinnyantottam el magam!
(Forrás: Várad 2009/08)
