1.
Forog a’ szerencse mit bízunk ő benne semmiben sem állandó,
Csak ideig kedvez, tündöklik iveghez mindenekben hasonló,
Ki mint hogy eltörik, így ő is változik s állapottya romlandó.
2.
E világi sok kincs, mellyben semmi jó nincs múlhatik szerencsétül,
Tündöklő uraság, tisztbéli méltóság függ ennek erejétül,
Ha megszűnik kedve, küld idegen földre régi lakóhelyétül.
3.
Rólam vehet ebből mint egy szép tükörből magának minden példát,
Mert amint rám osztá, tőlem úgy elfosztá szerencse adományát,
Ki kedvemre éltem, kell immár szenvednem, számkivetésnek kinnyát.
4.
E rossz csalárd világ ki merő hamisság, engemet jaj mint veszte,
Mint halat horogra, úgy csal sok búra hízelkedő beszéde,
Étkével táplála, melyben rejtve vala iszonyú csalárd mérge.
5.
Nem is kerülöm el, szentséges erkölccsel hízelkedő poharát,
nem jutván eszemben, hogy isten mindenben jelenti igazságát,
Amint sok jóm után érzem immár nyilván Istenemnek ostorát.
6.
De miért csudálom, Isten dolga tudom hogy gonosz jóra fordul,
Vétkünket eltűri, de reánk is küldi büntetését ostorul,
Segítséget tőlünk rántja, ha nem térünk régi gonoszgásunkból.
7.
Úgy én bűneimért, Istenem engem sért, elhagyott és megutált,
Hatalmas emberek mindenütt üldöznek, ellenségem rám kiált,
Lesben megállanak, fejemnek akarnak szerezni szörnyű halált.
8.
Mindentül megváltam, egyedül maradtam, barátim elhagytanak,
Iszonyú kősziklák, erdők, széles puszták fejemet lappantgatják,
Idegen emberek engem elkerülnek, magok hozzám sem adják.
9.
Éljek-é nem tudom mert késik halálom, s kínjaim nevekednek,
Kétségbe essem-é s halált szerezzek-é nyomorodott fejemnek?
Azt sem mívelhetem, mert eleveszti lelkem haragja Istenemnek.
10.
Tűrnöm hát jobb lészen, mert még elől vészen Isten szent Fiáért,
Bűnöm elfelejti, pokolra sem veti lelkem ki hozzá megtért,
Noha kereszt által keservesen próbál fertelmes életemért.
11.
Szenvedem békével magamat is ezzel biztatom mindenekben,
Többet én megváltóm szenvedett jól tudom idvösségemért testben,
Nem egyedül vagyok, földön ki nyomorgok, szenvedik ezt is többen.
12.
Példáját sokaknak, igyefogyottaknak látom árva fejemen,
Mert szerencséjekben, számkivetésekben részes vagyok sokképpen,
Kedves lakóhelyem távol lévén tőlem jut eszembe keserven.
13.
Éktelen kősziklák mint fészek úgy állván, hazája Ulyssesnek,
Hosszú életénél, jó szerencséjénél tetszik lenni kedvesbnek,
Midőn azt óhajtja, hogy csak füstit lássa régi lakóhelyének.
14.
Röpüllő madarak ősszel ha távoznak, megjönnek ismét nyárban,
Úgy félelmes vadak messze ha elfutnak, térnek szokott barlangban,
Csak egyedül nékem nem szabad megtérnem örömem hajlékában.
15.
A tél mikor múlik, víg tavasz érkezik, föld mindenestül újul,
Levelekkel erdő örvend a sík mező virágokkal béburul,
Csak én szegény lélek sírok és kesergek, mert örömem nem újul.
16.
Nyughatatlan sok gond, imé annyira ront, hogy nem soká megemészt,
Ha nem szánja lelkem teremtő Istenem, sok bú a siralom elveszt,
Sőt én ellenségem csudállja hogy engem az föld is el nem sillyeszt.
17.
De megszán Istenem, s ennyi sok siralmim tudom jóra fordulnak,
Múlnak óhajtásim, noha most könnyeim szemeimből csordulnak,
Mint nap esső után, így bánatim után örömim megújulnak.
18.
Véget ér elhiszem az idő mindenben, bánatnak vége szakad,
Nagy erős kősziklák idővel romolnak, idővel tenger apad,
Így sok inségimnek, számkivetésimnek idővel vége szakad.
19.
Mikor a madarak fákon fészket raknak tavasszal zöld erdőben,
Béjárván sok földet, bujdosó fejemet megnyugotám egy völgyben,
Ezeket úgy szerzém, igyemet kesergém az ezerhatszáznégyben.
(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 57-60. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése