Imreh András: Egy belgrádi udvaron

Öt óra délre, húsz év visszafelé.

Iskolaszag, uszodavisszhang,
holott se víz, se gyerek,

csak a délelőtt intenzív csendélete.

Napoztatott fikuszok a gangon,
egy gól nélküli szőnyegporoló,
a kerítéstalapzaton üres sörösüveg,
prizmáz rajta a nap.

Sülő hús, távoli tánczene,
mindjárt ugrik a tű.

Mellettem piros Zastava parkol,
pár perccel előttem érkezhetett,
hűlő motorja kotyog még,
de közben a kocsitetőn
már süldő macska mosakszik.
Nem éri el a háta közepét,
feje egyre nagyobb lendületet vesz.

Az udvar közepén
szabályos körben szotyolahéj –
napóraszámlap:
vastagsága mutatja az időt.

De ezen a napórán nem csak egy mutató volt.
Látom: a nagy és a kicsi
jó két órát is beszélgethetett.

Látom már azt is, hogy húszévesek.
A lány hátratolta vállán a szvettert,
melege volt.

Még néhány hét, és egymáséi lesznek,
talán pont itt, a piros Zastavában,

de az nagyon soká lesz.

A visszapillantót lesem,
hogy jössz-e már a fagyival.
Az utcán üdítősrekeszt húz el a boltos,
számítógépet hurcol egy egyetemista…
Egyszerre ismerős alak dereng át –
Réka? De hogy? Ez lehetetlen!
Húsz éve nem láttam, különben is
mit keresne itt a régi kabátban?
Macskaléptével kioson
látómezőmből, másodpercekbe telik,
amíg a világ tükrözött terében
rátalálok – tényleg nem ő az.
Valójában nem is nagyon hasonlít. 

(Forrás: HOLMI 2011. jan.)