Paradicsomnak kegyes szép hajléka,
Halld meg Istennek áldott szent városa,
Nyíljál föl, kérlek, mennyország kapuja.
Engedj egy utat nekem az Istenhez,
Térdöm lehajtván eshessem lábához,
Mert közel látom fejem az halálhoz.
. . . . .
Ez csalárd világ engem mire hoza,
Ártatlan testem hogy ily nagy kínt valla,
Nincsen felőlem ki ezt meggondolja.
. . . . .
Ártatlan testem, én tiszta életem,
Mártiromságért halált köll szenvednem,
Szenvedj békével mindent, oh én lölköm.
Tolvaj, parázna és gyilkosságomért
Kínvallott testem nem szenvedsz lopásért,
Avagy Istennek megkáromlásáért.
Oh munkálkodó én édes kezeim,
Veresek vagytok a vértől ujaim,
Kik rátok kennek szenvedtök tagjaim.
Soha, Úristen, senkinek életét
Nem szomjuhoztam kiontani vérét,
Nem irigylettem ez világban éltét.
Inkább én hiűen Istennek szolgáltam,
Özvegyet, árvát meg nem nyomorgattam,
Szolgatársimval egyessígben laktam.
Gondjokat inkább mindenben fölvöttem,
Hatalmasoktól gyakran megmentettem.
Mint édesatyjok, bajokat fölvöttem.
Hirtelenséggel immár mire juték,
Halálra fejem miképpen itélék,
Öltözetömet hogy vérben kevernék.
Szentsíges Isten, hogy ha így engedted,
Fegyver élire testemet rendölted,
Hóhér kezében fejem eresztötted,
Igen könyörgök, mint jó teremtőmnek,
Gondviselője légy nemzetségimnek,
Viseld gondjokat az én gyermekimnek.
. . . . .
Hamar, Úristen, siess eljönnie,
Mert az én testem szörnyűn kezd égni,
Mert semmi testem nem kezd majd ép lenni.
Ártalmas tagomnak lángoló tüze,
Bezzeg iszonyú rettenetessége,
Majdan megemészt vasnak nagy hősége.
. . . . .
Vége leszen már majdan életömnek,
Fejemet hajtom hóhír fegyverének,
Majd vége szakad én sok gyötrelmimnek.
Jeles barátim és polgár társaim,
Esküdt biráim, szerelmes rokonim,
Az nagy Istennek ajánlok, szolgáim.
. . . . .
Elhagylak immár, én édes magzatim,
Elhgylak immár, én édes gyermekim,
Nem vihetlek el, én édes árváim.
Tégedet kedves én jó szolgálómat,
Édes szerelmes hütes ágyasomat
Nagy özvegységre hagylak szép táromat.
Végbucsut veszek én édes hazámtól,
Már ez világnak az ő sátorától,
Végbucsut veszek bűnnek hajlékától.
. . . . .
Ti pedig környül itt álló sokaság,
Megbocsássatok, nemes és parasztság,
Mert minden népnek vagyon iszonyuság.
Úr Jézus Krisztus, az te szent kezedben
Lölköm ajánlom, vedd hozzád kezedben,
Mert már hóhérnak fegyvere kezében.
. . . . .
Kínvalló testem, mönj be már az földben,
Lelköm peniglen Ábrohám keglében,
Hogy ne részesülj többé az vétkökben.
Az maradékát ti az én testemnek,
Az kit az tüzek meg nem enyészhetnek,
Temessétök el, hogy el ne vesszenek.
Sok könyörgéssel ti Istent kérjétek,
Dicséretekkel Istent dicsérjétek,
Hogy ily kínra, mint én, ne jussatok.
Sáros vármegyének Új falujában,
Az kínzó-házban, pelengér alatt kínban,
Eképpen sira nagy kínvallásban.
Ezerötszázban és kilencvenötben,
Szent Mihály havának utolsó hetiben,
Szebeni polgár, neve versfejekben.
(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 54-57. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése