Cséka Györg: A kihalt szív - (Tandori Dezső: És megint messze szállnak)

„Sosem szabad, nem lenne szabad felejtenem ezt.
Bármelyik pillanatban, akár hosszabb szenvedés után
is, készen kell rá lenni. Hogy nem leszel többet.”
(Tandori Dezső)

„...én kihalt szív vagyok...”
(u.ő.)

Tandori Dezső legújabb könyvéről szeretnék beszélni.

Bevezetés

     Dolgozatom első mondatával a problémák erdejében találtam hirtelen magam, és szükségessé vált ez a bevezetés (a problémák „kibeszélése,” megvilágítása), mivel e mondat grammatikailag hibátlannak tűnik ugyan, de furcsán érzi magát abban a kontextusban (a kárpátaljai irodalmi /ha van egyáltalán ilyen/ életben), amelybe belehullt, azaz amelybe „belevetettem”. A „kontextusról” szeretnék itt beszélni.

     Mindenki tudja „saját bőrén érzi”, Kárpátalján sanyarú az élet, hűvös szelek fújnak, stb. azaz tele van az élet nyomorúsággal, minek ide az irodalom, ki olvassa, ki írja, mi célja??? Erről viszont nem lehet értelmesen beszélni, mivel irodalom kell, művészet kell, ha csak egy ember olvassa is, azért az egy emberért. Viszont könyvek nincsenek, már évek óta nincsenek könyvek, nem jönnek könyvek, amit itt írunk, az se nagyon van „sehol”, könyvesboltok nincsenek, nincs gondolatáramlás, írásáramlás, be vagyunk zárva ebbe a kis fészkünkbe, hírek (új könyvek) nem jönnek, és mert csak gond van, a mindennapi gondok zúdulása (ami ugyan nem lehet mentség, sőt nem is az, legfeljebb kibúvó, ha igazán komolyan akarjuk „venni” a dolgunk, mert csak igazán komolyan érdemes csak „venni” a dolgot, mi se nagyon írunk. Se „más” írókról, se sajátjainkról. Főhajtás és piros lufi annak (tiszta szívvel), aki mégis ír. Reménykedni lehet csak, hogy olvasunk még, már aki ezt választotta életcélul, vagy akit célja választott. Művek alig, kritika „még úgy” sincsen, irodalmi életről tehát nem lehet beszélni. Ami Van: csenevész sarjak, ritkán egy-egy kiváló teljesítmény, mindezek belehullva a semmibe, a visszhangtalanság mély gödrébe. Az űrben kerengünk, akik írunk, és ez nem jó, mert nincsen levegő, űrhajósruhája meg ki a fenének van? Bár ennek az állapotnak vannak előnyei is, mert a légszomj következtében meglódulhat kinek-kinek a fantáziája, képzeleghet, írhat (repülhet) parttalanul, nincs ami röptének (azaz a hülyeség, a tehetségtelenség elburjánzásának) határt szab.

A kérdések

1. Hogy „jön” akkor ide ez a könyvkritika, vagy esszé (vagy, ki tudja mi?, ki tudja mi lesz, mivé válik még Ez?) Tandoriról, amikor „sajátjainkról” sem írunk?
2. Minek jön ide, amikor... ki is az a Tandori, olvasott itt valaki egyáltalán Tandorit valamikor, amikor a könyvtárakban se nagyon van, volt?
3. Minek jön ide, amikor a könyv, az nem jön?
4. Minek jön ide, amikor, amiről szól, senki sem olvasta?
5. Minek egyáltalán valami itt, és miért, és... amikor csak a vidám bomlás, és eszeveszett nyüzsgése, forrongása az „anyagnak” „van” (ami önmagában nem baj, sőt), minek a szellem itt?

     A kérdés maga a válasz.

     Pontosabban: talán a (dolog) (a dolgozat) formája (vagy ennek hiánya) lesz majd érdekes, vagy a hibái, félrefogásai, vagy az, amiről beszél, vagy az, hogy egyáltalán Van, hogy egyáltalán beszél valaki, vagy érdekes lesz, akiről, amiről szó esik majd, vagy egyáltalán ez a „dolog” szívesen beszél majd (most) bárkivel, stb. Nem is nagyon pontosan.

Rövid bevezetés: Tandoriról

     Tandori Dezső szerintem az egyik legnagyobb (de biztosan a legeredetibb) magyar író, költő, műfordító (igen jelentős képzőművészeti munkássága is, továbbá krimiírói teljesítménye). A magyar irodalomba (líratörténeti fordulatként emlegetett) első két kötetével (Töredék Hamletnek, Egy talált tárgy megtisztítása) robbant be. Későbbi (napjainkig „tartó”) munkái mind kvalitásukkal, mind mennyiségükkel a magyar irodalom legjavához („élvonalához”) tartozó, elismert, bár kevéssé olvasott, csendesebben robbanó, (kisebb „szenzációt” keltő, mint első két kötetével, bár szerintem ugyanolyan zseniális) teljesítményei (a teljesség igénye nélkül: verseskötetek: Még így sem, Celsius, A megnyerhető veszteség, A feltételes megálló, Koppar Köldüs, A Semmi kéz; regények: Miért élnél örökké? Valamivel több, A meghívás fennáll, Sár és vér és játék, A döblingi befutó, Hosszú koporsó, és az igen komoly krimik: Most van soha, Nem szeretném ha fáznál, Holtteste éltesse, De maradj halott, Bízd a halálra, stb.).

A verebekről

     Aki már olvasott Tandorit, az tudja (aki nem olvasott az most majd... bár ki tudja, megtudja-e?), miért nem lehet (nagyon), miért fárasztó olvasni Tandorit, miért van az, hogy a magyar irodalomban a veréb, a verebek szóval Tandori asszociálódik. Tandori kopernikuszi fordulata, azaz az első kötete utáni radikális (ám logikus, persze utólag), sokak számára követhetetlen váltása a magyarázat: a költő hangja első kötetében egy Rilkéhez, Pilinszkyhez, és talán a német romantikusokhoz hasonló, az ő „magasságukban”, a költészet határain, a kimondhatatlan („felső határain”/Radnóti Sándor/) járó, egyfajta egyetemes, pontosabban személyes hiányt, hiányérzetet megfogalmazását próbáló hang volt; második kötetével a kimondhatatlan és a költészet alsó határait „ostromolta”, azaz belátva, hogy a hiányra, boldogtalanságára válasz nincs, a világ nem válaszol, illetve, ami lényeges, kimondhatatlan; csak az kimondhatatlan, és persze nem tudható, mi nem tudható, belátva, hogy elérkezett a hallgatás határához, hátat fordított neki és elindult egy másik irányba, vagyis körülnézett, és számba vette, hogy ha minden lényeges hiányzik, ha valami kimondhatatlan hiányzik, mi az, ami megvan, mi van a birtokában, mi az, amiről írhat. Rájött, hogy egyetlen dolog van az életben, amit igazán birtokolhatunk, ami csak a miénk, ami többé-kevésbé biztos, ami megismerhető, írható: saját életünk, a mindennapok, az egész élet minden napja, pillanata, története. Amit mondani lehet, azt kezdte el mondani. A korábban leglényegesebbnek tartott (metafizikai) kérdések ezáltal megsemmisültek, a Wittgenstein-i intencióhoz híven, ill. azaz együtt szólva, amely szerint nincsenek megválaszolatlan kérdések, csak hibás kérdések. Tandori saját életét, mint talált tárgyat veszi vizsgálat, (írás) alá, mert csak ez tudható biztosan, erről tud biztonsággal beszélni. Tandori arról ír, hogy él, és mivel művész, író, akinek élete többek között írással telik, szövegei, művei saját magukról, keletkezési körülményeikről is szólnak a magánélet eseményei mellett, azaz a verebekkel való együttélés eseményei mellett. Az író 1977-től sebesült madarakat fogad be magához, azaz ment meg, és mivel elengedni nem lehet őket, hiszen elpusztulnának, velük él, azaz társas viszonyba bonyolódik velük, azaz a madarakat is, mint talált tárgyakat, lényeket veszi magához, és írja a velük való létet, a mindennapjaikat, és csak ezt. Tehát műveinek anyaga, tárgya változatlan, a téma leírása rendkívüli pontosságra törekvő, ezért részletes, emiatt lehet fárasztó Tandori művészete, alkotásai, meg amiatt, hogy az un. magas irodalomban szokatlan téma a madár, és a magánélet látszólag lényegtelen epizódjai.

      Persze borzasztóan leegyszerűsítettem itt mindent, ha egyáltalán jól látom a dolgot. Célom Tandori egyfajta bevezetése volt a kárpátaljai irodalomba, illetve, hogy némileg érthetővé tegyem dolgozatom alább következő részét, azaz a tulajdonképpeni dolgozatot.

„És megint messze szállnak” – távolról

     Tandori Dezső új könyvét az És megint messze szállnak címűt a Liget Műhely Alapítvány adta ki 1997 második felében, 176 oldal terjedelemben. A könyv tartalmazza a szerző 10 rajzát is (amely rajzok – igen érzékeny és finom művek – az absztrakció és a figurativitás határán állnak, mivel egyrészt felismerhető tárgyuk: a veréb, másrészt gesztusfestmény-jellegük van, és távolról hasonlítanak az absztrakt expresszionizmus korszakának egy igen jelentős alkotója Hans Hartung munkáira, illetve a festő ecsetkezelésére), továbbá verseket: teljes egészében W. C. Williams a veréb és J. S. Huxley Madarak c. versét, hosszabb részletet Apollinaire és a szerző költeményeiből, és egy madártani szakkönyvből. Az aránylag vékony, kis alakú könyv 42 fejezetre van osztva tehát az anyag igen tagolt. A könyv, ahogy az alcím megfogalmazza: „húsz halál regénye”, vagyis a szerzővel élt, de már meghalt verebek krónikája, és még valami más, „valamivel több”: „Forma szerint könyvünk krónikából valami lélektörténetté ment át, nem „holt lelkek”, hanem hogy a húsz halállal mint lettem, l. Kosztolányi, érzéketlen és meredt, bár nem fájó s nem műremek."(1)

 
      A regény nyíltan konfesszió, vallomás. A szerző egyes szám első személyben beszél elmúlt életéről, azaz a verebeiről való gondoskodásban eltöltött életéről, a legfőbb lényről, az Egyetlenről: Szpéróról, akinek halálával mintegy lezárult az elbeszélő élete, akinek halála elbeszélésével a könyv is véget ér már a 124. oldalon, azaz a tulajdonképpeni vég előtt. A regény ezen kívül tartalmazza (Tandori fentebb vázolt koncepciójából következően) saját keletkezésének történetét, az író leírja azokat az eseményeket, amelyek regénye írása közben történnek, 1997 májusától ugyanezen év június 12-ig. Ez a jelen idejű anyag azonban, a korábbi regényekhez képest (A meghívás fennáll, Valamivel több, Sár és vér és játék, stb.) nem nagy, s az emlékező, múlt idejű anyaghoz képest elenyésző. Tandori elmúlt dolgokról beszél, elmúlt dolgokra emlékezik, a jelenről keveset ír, ám igen lényeges pontjain a regénynek. Az elbeszélő a múlt eseményeit nem szigorúan kronologikus sorrendben mondja el, gyakoriak a közbevetések, megszakítások, egy-egy madár történetét több részletben, fejezetekbe elszórva, gyakran a végétől visszafelé mondja el, megvalósítva mintegy, amit Balzac tanácsol az „Elveszett illúziókban”: „Markolja meg a tárgyat hol a közepén, hol a végén: egyszóval tegye változatossá a tervrajzait, hogy sose lássék egyformának..."(2) A könyvben a vízválasztót, ahogy a szerző életében is, Szpéró madár halála jelenti. Szpéró halálának leírása után megszakad az eddig amúgy sem egységes elbeszélés fonala, mintha véget érne a regény, a könyv további része mintha csak töltelék lenne, túlírása a végnek, széthullása a regénynek, de a könyv tulajdonképpeni végén újra, azaz végleg befejeződik a regény, mert a szerző életében és a regényben megjelenik egy új veréb, aki egyrészt jelenti, jelentheti az élet újrakezdődését, egy új kezdet reményét, másrészt, szerkezetileg lezárja a regényt, mert a könyv elejére utal vissza, s így körkörössé zárja azt.

Hiány és gondoskodás

„Nem más adja az élet ízét,
mint az égből alázuhanó
s az emberére lelő gond.”
(Hölderlin: Békeünnep)

„A csöndbe térnek a dalok.”
(József Attila: Majd)

      

A Tandori nevű hős, irodalmi alak (akit történetesen egy Tandori nevű író írt, ír meg) számára a földi lét, a létezés egyet jelent a szeretett lényeiről való gondoskodással, és az erről való írással, hírt adással, a saját életről való hírt adással. Ebből következik, hogy az ilyen élet hamarabb múlik el, telik le, mintsem ténylegesen, a maga fizikai valójában véget érne (Tandori igen gyakori nagy szerkezeti (csele) az, hogy regényei mindig hamarabb érnek véget, mintsem lapjaik elfogynának, illetve látszanak véget érni), mivel elhal, kihal belőle valódi tartalma: a lények, a madarak, akikről a hős gondoskodott, akiket a hős szeretett. A gondoskodás tárgyai (talált lények, mint az alany élete is talált tárgy, talált élet önmaga számára) adják az élet tartalmát, ezek, ők eltűntével („és megint meszsze szállnak”) kiüresedik, kihal az élet, ha nem is szűnik meg valójában. Legszebben Hölderlin ír erről az állapotról (legszebb helyett helyesebb lenne legérvényesebbet mondani itt): „Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is, / téged vettek el és véled a két szememet, / Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem, / miért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább."(3) Hölderlin, a német romantika és Tandori művészetének bizonyos aspektusai között lehetségesek bizonyos kapcsolódások, de nem véletlen, hogy dolgozatomban többször idézem a nagy német költőt. A romantika műveinek jelentős része egy-egy hős világ-hiányáról, boldogtalanságáról, kétségbeeséséről szól, mely boldogtalanság gyakran az egyetlen, szeretett lény korai elvesztésével teljesedik ki igazán, illetve a hiányérzet, boldogtalanság konkretizálódik, belevetítődik valamely mitikussá növesztett, régóta halott lányban, asszonyban. 

Többen elmondták (Radnóti Sándor, Könczöl Csaba, stb.), hogy Tandori első két kötete a hiány költészetét teremti meg, míg e két kötete után következő művek a megtalált, a talált élet, madarakról való gondoskodásban, a hétköznapok legpontosabb megírásában szerveződnek meg. Szerintem azonban Tandori pályáján, életében, egy második fordulat is végbement, történt a nyolcvanas évek végén, és a kilencvenes évek elején, amely fordulat madarai, konkrétan Szpéró 1988-as halálával kezdődik, s amely művei: Koppar Köldüs, A döblingi befutó, Hosszú koporsó, Kísértetként a Krisztinán, Madárzsoké, Az evidenciatörténetek, A Semmi Kéz, Kész és félkész katasztrófák, És megint messze szállnak, stb. Tandori elkezd utazni, lóversenyezni, megjelenik, s ezzel utólag át is értelmeződik korábbi munkássága, a lótéma, a könyvek a korábbiakhoz képest rövidek (könnyebben fogyaszthatók), s melyek többek közt a hős idegenség-érzéséről, hiányáról, kétségbeeséséről, egyfajta, a szerző meghatározása szerint: konstruktív nihilizmusról, azaz élete elvesztéről szólnak, Szpéró elvesztéséről, hiányáról. Tandori (a hős) élete, akár a könyvek szerkezete, önmagába tér viszsza, saját kezdeteihez, kiinduló pontjához, de persze mégsem oda, mert közben a hős megváltozott. Tandori második fordulata utáni műveit, ahogyan első két verseskötetét, a hiány szervezi, azzal a változással, hogy most már nem valami körvonalazhatatlan, megismerhetetlen, kimondhatatlan, metafizikus hiány tölti ki a műveket, artikulálódik a művekkel, hanem a nagyon is konkrét létezők, az Egyetlen, Szpéró hiánya. Tandori ismét valamiféle határokhoz jutott el, a hallgatás határaihoz, nem véletlen, hogy a kritikai recepcióval párhuzamosan felfedezi, és így át is értelmezi saját első két kötetét (melyeket újra kiadnak), és Wittgensteinnek, legfőképp korai, a Tractatus logico-philisophicus (Logikai-filozófiai értekezés) című művével fémjelzett filozófiáját. Nem véletlen, és elgondolkodtató az is, hogy a szélesebb olvasóközönség, és a fiatalabb nemzedék kritikusi érdeklődése is megélénkül Tandori iránt, amely szélesebb érdeklődés csak első két kötete megjelenésekor övezte az írót. Tandorinak hiány, gond – szavakkal jelzett szemléletmódja, személyiségkoncepciója (amely koncepció szerint a személynek, a hősnek csak történetét, cselekvéseit, hétköznapjait írja, Belsejét nem, azaz, úgy beszél magáról, hogy látszólag nem mond semmit) igen közel áll Wittgensteinnek a Tractatusban kifejtett személyiségkoncepciójához, amelyet egy helyütt így fogalmaz meg: „A szubjektum nem tartozik a világhoz, de ő a világ határa."(4) Tandori azért találja magát ismét a határoknál, azért fedezi fel magának (Wittit), mert valódi élete, a madarak, Szpéró halálával kiüresedik, elrepül, elhal, ha nem is szűnik meg létezni; a hős puszta határolás marad, olyan határ, amely nem határol semmit, (nem ölel semmit) körül, csak az ürességet, a hiányt, ahogy Weöres mondja: „Nélküled üres minden képkeret / és világtalan az egész világ."(5)

(És megint messze szállnak) – közelről

     Az üres képkeret regénye az (És megint messze szállnak). Szerkezetével mintegy a hős, Tandori életét képezi le, mivel a regény látszólag hamarabb fejeződik be, mint a könyv. A regény addig tart, a képkeretben addig van kép, ameddig meg nem halnak a madarak, meg nem hal Szpéró, vagy az elbeszélő, madara, Szpéró halálához nem érkezik. Ami ezek után jön még, jöhet még: töltelék, a még élő két madár elbeszélése, versek beiktatása, madártani szakkönyvrészlet, formai, tartalmi kivonata a regénynek, stb., azaz az élet, ahogy folytatódik a halálok után is, ahogy tart tovább, de nem van, mert csak az üresség, a hiány tart, mert az élet és a regény már befejeződött, véget ért. Itt jön be azonban a tandori-csel, a könyv fizikai végén, a regény széthullását mintegy összefogva, megakadályozva, vagyis a regényt másodszor, és most „igaziból” befejezve, és egy új kezdet reményét keltve megjelenik Tandori életében egy új veréb: Herti. Mintha lehetne újra tartalma a létezésnek, mintha lenne viszszatérés a határok felől, a hallgatásból; Tandori ezzel a (szerkezeti) fogással újra lezárja, mivel könyve elejéhez visszakapcsolja a végét, a szerkezetet, a könyvet, de nyitva is hagyja, ahogy az életét is: „Igen, mondom, ahogy ez a könyv véget ér, azt fejezi ki, ahogy aztán azért soha semmi nem ér mégse véget."(6) Mivel azonban soha semmit sem lehet visszanyerni, visszahozni az elmúlásból, a pusztulást meg nem történtté tenni, és semmi sem kezdődhet újra, Tandori csele, szerkezeti fogása, az marad, ami, szerkezeti fogás, művészi visszanyerése a veszteségnek, ami nem kevés, sőt a legtöbb, amit művész megcsinálhat.

      Az élet befejeződésére utal a regényben a múlt idő teljesen hagyományos használata, az elégikus hangnem, az, hogy a regényben aránylag kevés a jelenbeli életre való reflektálás, a jelen írása. Ez azért lényeges, mert a korábbi Tandori-regények legfontosabb jellemzője volt, hogy mégha egy múltbeli esemény után nyomozott is a műben a hős, a jelent írta folyamatosan, regénye keletkezését; minden most történt, a múltat, a jövőt is jelen idejűvé tette, a matéria mozgásban, folyamatban volt, az élet állandóan befolyásolta a regény szerkezetét (azaz ez volt Tandori regényeinek művészi hatása, így voltak megcsinálva, hogy ezt a hatást keltsék), valami mindig történt, a madarak történtek, a hétköznapok történtek. Az És megint messze szállnakban az eddigi Tandori által ilyen „tisztán”, hagyományosan nem alkalmazott múlt idő dominál, vagyis az emlékezés, a hátrafordulás: a jelenbeli események szála elvékonyodik, eltűnik, megszűnik a matéria mozgása, élő volta, folyamatszerűsége, ahogy az élet is megszűnt valójában. Nincs jelenbeli szál, mert jelenvaló élet sincs, mert üres, mert hiányzik, nincs miről írni, semmi sem tölti ki az életet. Ezért is rövidebbek Tandorinak második fordulata utáni művei, mégha nem is szűnnek meg íródni, sőt.

      Tandori, élete eltűnésével, a hiányt, a semmit írja, s e könyvével úgy beszél, hogy hallgat, és olvasóitól, kritikusaitól is azt kéri, hogy hallgassanak a művéről: „De nem lehetne-e, ahogy Főmedvém mondja, hogy erről a könyvről becsületesen, módszeresen, fegyelmezetten nem írna senki semmit? Kérem, kérem ezt, legnagyobb megbecsülésem lenne."(7)       Az És megint messze szállnak elbeszélőjének pozíciója a jelenből, a jelen ürességéből hátraforduló, a múltakra emlékező, múltakat író, elégikus pozíció. A korábbi művek elbeszélőjének, a szerző alteregóinak: Tradoninak, D’Orénak pozíciójára legjellemzőbbnek Angyalosi Gergely kifejezését érzem, a „fordított elégiát”. A regények hőse a jelenre és a jövőre (és nem a múltra) tekintett, mint elmúltra, elmúlóra. Előrefutva madarai halálához, saját élete elmúltához, előre (lejátszotta) az életet. Megírva, megjósolva madarai halálát, saját élete kiüresedését, kétségbeesését, utazásait, a hős elbizonytalanította, elveszthetővé tette önmaga számára a jelent, úgy volt jelen az élete, a madaraké, mint elmúlt. A hős előre-élt, a jövőben élt (egy bizonyos szempontból), nem volt jelen valójában, az ürességben, a hiányban tartózkodott, nem saját idejében, nem a (teltségben).

      Második fordulatával, madarai elvesztésével valójában összetalálkozott önmagával, vagyis azzal a valakivel, akit előrevetített, vagyis Tandori mintegy saját idejébe érkezett meg, az ürességbe, a hiányba, a határokhoz: a fordított elégia ezért (visszafordult), a jövő megérkezett, az élet elmúlt, előre nincs út, csak hátra lehet nézni. Minden véget ért, megmerevedett, mozdulatlan, de semmi sem bizonytalan, mert minden elveszett; nincs miért, kiért aggódni, csak a hiány a biztos; a meglevő, a létező, mert elveszíthető: bizonytalan. A szív pedig üres: „Akár egy árny, / úgy élek itt, borzongva szunnyad / s daltalanul a riadt szív bennem."(8)  

     Tandori egy ideje úgy ír, hogy hallgat, úgy él, hogy halott, bevonult a magány kikötőjébe és igaza van, hogy azt kéri, hallgassanak róla. Legyen akkor, hogy itt úgy beszéltem erről a könyvről, hogy hallgattam.

Jegyzetek

(1) Tandori Dezső: És megint messze szállnak. Liget Műhely Alapítvány, Bp., 1997. 165.
(2)  Michel Butor: Balzac és a valóság. in.: Írók írókról, Európa K., Bp., 1970. 707.
(3)  Hölderlin: Menon panasza Diotimáért
(4) Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés. Akadémiai K., Bp., 1989. 71.
(5)  Weöres Sándor: Arabesque
(6)  Tandori Dezső: i. m. 171.
(7)  u. o. 159.
(8) Hölderlin: A Reményhez

(Forrás: Hatodik síp 1998. tavasz)