Lehunyt a nap, bíbor-komoly
pompába s a hullámtaréj
hegyén jött a bús ködgomoly,
a csillagtalan éj! –
Távolban messze zaj zizeg –
most üt tízet.
Az élet ámolyog, lassan motozván,
az ágyasházak most csukódnak épp;
görény sunyítva illan a csatornán,
és a padlás gerendájára lép,
álmos üsző bóbiskol el mogorván,
ló rúgkapál az istállóba még,
libeg-piheg, alélva fáradottan,
majd elterül petyhüdt, bús hassal ottan.
Hogy illatoz az orgona,
mily kábítón, mily áthatón,
az ablakon oly zordon a
fák rajza, innen láthatom.
A mutató előre megy!
most tizenegy.
Óh csoda éber szender, álomélet,
átok vagy áldás, fájó, jóleső -
harmat csókolta lázassá az éjet
és a homály mint permeteg eső
hűsíti az orcámat, majd megéled
a függöny-állvány és hintázva nő
a padlaton a címer a magasban
mint polip úszik, imbolyogva lassan.
Agyamba zúgó vér kering!
Fönt zajt hallok, alattomost,
recseg a kis asztalka, ing,
minthogyha kulcs nyitná ki most.
Virraszt a fürge óra – már
éjfélre jár.
Mily szellemhang ez? Gyöngén, félve lebben
mint amikor megzizzen a pohár,
most visszafojtott sírás búg a csenden,
s az orgonák panasza szálldogál,
tompábban, a könnyektől édesebben,
viaskodik a vágy, a bús, sóvár, -
ó fülemile, ez nem éber ének,
így csak álmukban sírnak a szegények.
Most kő gurul és hull a máz,
reng a torony, a rozoga,
manó zörömböl, kaparász,
gyors szélrohamtól mozog a
fa lombos árnya mindenütt; -
és egyet üt.
Hogy váltakoznak a felhő-gerezdek!
Mint lámpa sírból kél elő a hold
s a kék-acél utcán a fénye reszket,
az orgonákra lágyan lehajolt,
minden levélkét szikrákban feresztett,
az ablak rajza a nyoszolyámra folyt,
s a sápatag sugártól levetítve
a ráma közt a lombárny puha csipke.
Aludni vágyom csöndesen,
míg rám lehel a hold, a szűz,
s a suttogó gallyat lesem,
vérembe tűz, a lombba tűz,
fülembe dal és tompa nesz, -
két óra lesz.
És egyre tisztább ez a drága dallam,
a kedves és a csengő nevetés
Daguerreotypek rajzolódnak halkan
a paplanomra s mind oly mesés,
fényes hajat látok, dús omlatagban,
mint fénybogár tündöklik a szem és
lassan, szelíden nedves kék lesz immár
s egy szép fiú ül csöndben lábaimnál.
És föltekint, lelkes beszéd
nézése, soha ily szemet,
játszódva nyújtja a kezét,
majd visszarántja és nevet;
kakasszó, az órám felel,
hármat ver el.
Hogy felriadtam, óh te drága pajzán
kép tovatűntél, mint a terhes éj!
Szürkül az ég, magát köddel felajzván,
nem szikráz a harmat se, a kevély,
ezüstös holdnak rozsda van a pajzsán,
és dünnyögés kel az erdőkbe, mély,
az eszterhéjon fölcsivog a fecske,
halkan, lidérces mély álomba esve!
Az udvaron száll a galamb,
és a hajnaltól részegebb,
kakas kukorít és alant
vackán mocorog már az eb,
istálló nyílik, döng a légy –
az óra négy.
Már ég kelet – ó nagy virradti tüz te!
Hogy terjed-gerjed, minden énekel,
a lanka és az erdő, összefűzve,
az élettől gyöngyöt dob a kehely,
a kasza csörren, sólyom száll, a büszke
pagonyban fölzeng a friss kürti jel,
és mint a jéghegy olvad el az álom
a lángoló és perzselő határon.
(Ford.: Kosztolányi Dezső)
Forrás: Vasárnapi Ujság 18. szám (67. évfolyam) Budapest,
1920. szeptember 26.
