Jókai Mór (1825-1904): Petőfi-keresők*

Elhallgata régen a lanton a húr;
Megfogta a rozsda a kardot;
Nem zeng sem a dal, sem a véres aczél;
Sziv elfeledé, elhorda a szél:
Álom vala ez csak, reggelig tartott,
Fű tudja: miért zöldebb a mezőn
Egy folton, amelyre a vér húllt?
A hagyomány tudakozza Homérrul
Azt, hol született s ahol elholt.
Oh halva bizonnyal a dalnok.

Itt látta az egyik a földre leesni;
Ott szólt vele más a csatában:
Sírjához a utfélen búcsúra járnak,
Másutt meg visszakerültire várnak:
Itt él, ott holt hire támad,
Meg-megjelen! S nyomtalan úgy elenyész;
Népajk szövi róla regéit;
Itt vérnyoma; - lábnyoma ott! Halld,
Ő volt, ki e dalt zenge itt,
Oh halva bizonnyal a dalnok.

Élhetne-e hangtalan így? Lehetett-e?
Zajtalan végig élni a múltat?
Hallgathat-e az, ki a gyáva türelmet
Még boldogabb években se tanulta?
Ki bátran előljárt rémtelenül,
Az bújt a sötétbe a rémek elül
S arczot, alakot, ha csérélt is,
Egy dal bizonyítana felőle,
Az szólna világra, hogy él-e?
Oh halva bizonnyal a dalnok.

Csirát vert a földbül az eltemetett mag;
A régi szabadság ága fakad;
Minden, mi halott, föltámad ez évben;
Csak tégedet hágy-e az új kor a mélyben,
Csak te maradsz-e halva magad?
Oh élve ha volnál, büszke dalodtól
Lángra lobogna a két haza most.
Hallgatsz. Bizonyítja halálodat ez.
Hű keresőd sirodra tapos.
Oh halva bizonnyal a dalnok!

(* A Petőfi-ünnep alkalmából megjelent Petőfi-emléklap érdekes közleményei közül közöljük e mutatványt.)

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 34. szám, 1899. aug. 20.