Számlálva a napokat, melyek mind-mind közelebb visznek síromhoz, pár sorban megemlékezem én is az 1848/49. évekről, a dicső szabadságharcról, melyben mint tüzértiszt magam is részt vettem.
Éppen ötven éve már, hogy a magyar függetlenségi harc lánglelkű dalnoka: Petőfi Sándor, a fehéregyházi ütközetben elesett.
Az ütközet, melyet az ellenség, „segesvári csatá”-nak nevezett s melyet a magyar történet „fehéregyházi ütközet” név alatt fog örökké emlegetni, reggeli 6 órakor kezdődött s állhatatos szerencsével folyt délután 5 óráig.
Bem tábornok, ki 2800 emberével és 8 ágyújával a jobb szárnyon Fehéregyház falura támaszkodott, az én felügyeletem alatt erős ágyúzást indíttatott Ivin nevű orosz alezredes csapata ellen, s míg az javában folyt, a balszárny ismét támadásokat tett a Küküllő völgyében.
Lüders, az orosz főhadvezér, Bem tábornok haderejének kicsiny voltából ítélve s a támadási helyen mindössze is csak tüntetést vélvén, személyesen a balszárnyra: Maros-Vásárhely felé sietett, hogy a hiedelme szerint onnan előnyomulandó főseregünknek útját állja. S valóban erről kellett volna Kemény Farkas seregének érkeznie ki Tordánál egy napot késett.
Petőfi Sándor őrnagy, ki előtte való nap Székely-Keresztúron hált, kocsin jött át Új-Székelyről, hol főhadiszállásunk volt s Héjjasfalvánál érte utol a magyar csapatot.
Fehéregyháza felső végén 8 órakos mutatkozott az orosz lelőhad, melyet, ha jól emlékszem, Skariatin orosz tábornagy vezetett. Részünkről az első lövés egy hatfontos ágyúból történt, melyet egy tüzéremtől Bem tábornok maga vett el, maga irányozott és mely lövés Skariatint lovastól együtt földre terítette. Erre iszonyú golyózápor, roham és öldöklés keletkezett, melyben derék honvédeink egy ingre vetkőzve küzdöttek.
Petőfi Sándort saját szemeimmel láttam éppen Bem tábornok mellett, ki az orosz lovasságot már harmadik ízben ostromolta Mindketten oly helyen állottak ekkor, mely leginkább ki volt téve a nagy tömegben előtörő orosz lovasság rohamának.
Nekünk ebben a zűrzavarban egy távolabb eső hely lett kijelölve a tartózkodásra. Egyszerre csak Bem hozzám kiáltott, hogy nem láttam-e Petőfit? E kérdésre már nem tudtam feleletet adni, mivel egy golyó ugyane percben földre terített.
Később az ideiglenesen fölállított sátorkórházban hallottam Lengyel József ezredorvostól hogy ő a Fejéregyházán alul elfolyó patak hídján, mely előtt Bem tüzéreimmel az orosz lovasságot lövette, látta PetőfitPETŐFI. Ugyanott beszélte Bem kíséretéből gróf Haller is, ki szintén sebet kapott, hogy Petőfit az ágyúfedezet közelében látta, a Kossuth- és Mátyás-huszárok közt. Egy Szabó nevű súlyosan sebesült tiszttársamtól, ki Petőfinek jó pajtása volt s ki rövid idő múlva még ott a sátorkórházban kiszenvedett, hallottam, hogy ő látta, amidőn Petőfit a kozákok körülfogták s egy segesvári polgár a mellén pikával ütött mély sebet.
Báró Heydte-nek, ki az ellenség részéről a halottakat takaríttatta, a Fehéregyháza felső felén éjszakról lefutó patak partjára ásott közös sírba hányt 234 halott között megakadt a szeme egy hegyes szakállú és bajuszú ifjún, ki úrnagyi rangot viselt, s kinek mellén pikával ejtett mély seb tátongott.
Megemlékezem még Lüders tábornok főhadvezérről, ki Maros-Vásárhelytt Kemény seregét hiába várván, délután Fehéregyháza felé visszafordult, új ütegeket, friss csapatokat vegyített a harcba, s végre Fehéregyházából Bem vitéz honvédeit kiverte. Mindamellett maroknyi seregünk Lüders 12 ezer embere és 32 ágyúja ellen esti 10 óráig tartotta magát, mígnem az orosz lovasság Bem jobb szárnyát, tartalék huszárjait, majd gyalogságát is megtörte, miközben az üldözésre kelt uhlánusok és kozákok nagy mészárlást vittek végbe a holdvilágos éjjelen.
Bemet a kozákok körme közül az óriás erejű Zeyk Domokos, a fürge Daczó József és a híres Makra Albert vágta ki, kik őt véde, hárman tizennyolc orosz dzsidást vágtak le. (Zeyk Domokos aztán maga is e csata áldozata lett.).
Így a fehéregyházi ütközet, mely Skariatin halálával kezdődött s Petőfivel ért véget, meg lőn ugyan bosszulva, de nem pótolta a lánglelkű költ őrhelyét azóta senki, s mi élő bajtársak ma is hangoztatjuk, hogy Petőfit nem adtuk volna – az összes tábornokokért!…
Pataky József
(* Ezt az adalékot a „Vasárnapi Ujság” számára Mező-Kaszonyból Kóródy Zoltán úr küldte be, kihez az eredeti kézirat 1894-ben került.)
Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 31. szám, 1899. júl. 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése