Oláh Gábor (1881-1942): A gyáva

 
(Jutalmazott pályamunka.)

Gyermek volt még, midőn a mester,
Ki titkokat fürkészni restel,
Csak ami szemnek, kéznek él:
Azokról olvas, ír, regél -
Érdemmel büszke mestere
Fejébe ily hitet vere:

„Ez a világ, a föld, az ég
Bizony azért teremteték,
Hogy fussa meg rövid futását
Előkészitve önbukását.
Mert minden év, minden nap, óra
Egy-egy hang amaz altatóba,
Mely ezt a létező világot
Örök álomba ringatandja,
S az emberben lobogó lángot
A semmiségnek általadja.
Mit tudni azt: mi lesz a vég? -
Ha gyertyánk is elaluvék:
Előre tudjuk, el mi oltja?
Hogy tudnók hát, összeomolta
Miképen lesz a mindenségnek?- 
Sötét az útja minden végnek!
- Ki tudja, hogy erős gerendánk
A padlásról mikor szakad ránk?
Ki tudja, hogy a háztető
Nem lesz-e végső befedő?
Ki tudja: szentegyházunk tornya
Mikor szakit szét, ránk omolva?
Ki tudja, hogy kútágasunk
Miatt is nyugton alhatunk?
Ki tudja: az ágyunk felett
Felfüggesztett nagy képeket
A sors titkos lehelete
Mikor szórja fejünkre le
Oly végzetes czélozgatással,
Hogy ott halunk szörnyü halállal?
Ki tudja: egy botlás nem-e
Bús végzetünk egyik neme?
Ki tudja: egy korty viz, avagy bor,
Mely torkunkon lezakatol:
Nem volt-e végső italunk? -
Kaczagástól is meghalunk,
Ha a sors épen úgy akarja!
Sírba vihet a bánat karja.
Az égiháború villáma -
A csolnakázó tó hulláma -
A gőzös, mely röpít haza -
Egy vállunkon czipelt kasza -
Egy szeg, amelybe toppanunk -
Egy kés, amellyel kappanunk
Kemény fejét hősen levágtuk -
Kitört fog, mellyel csontját rágtuk -
Testünkön egy kis pattanás -
Fülünkbe ágyú pikkanás
Egy vágtató lovas szekér -
Alvás közben egy csepp egér
Mely véletlen a szánkba fut -
Fedelen kávás puszta kút -
Játékközben egy czifa labda -
Tiltot helyen egy róka csapda -
Egy toll, egy fűszál, egy levél -
Bizonnyal mondom én hiszem,
Ha Sors urunknak kedve kél:
Mind, mind a sírba hajt, viszen! -
Azért fiacskám úgy vigyázz,
Ha kelsz,  ha fekszel, mégy vagy állsz:
Földön, vízen utótalál
A rettentő kezű Halál!”

Hallgatta mindezt a gyerek -
Sokat nem értett meg belőle;
De egytől már is megremeg:
Úton-útfélen temetője
Irtózatos sötét nagy szája
Halált, halált rivall reája!
Elméje termő talaján
gyökeret vert e tudomány,
Mely nem hall, nem lát, csak – gyanít,
És mégis hiszen valamit!
Egyet hiszen: mit szemek látnak,
Bérelt szolgája a halálnak!

És nőtt a gyermek: nőtt vele
A kétkedés szörnyű vallása.
Feje csak avval volt tele:
Hogy amit láthat, azt se lássa!
Ábrándozó volt, alvajáró,
Mit sem tudott a más bajáról,
Magába szállt, magának élt,
Minden gyanús előtte… félt…
Ha rezzent a falevele:
A teste megrezzent bele.
Ha néha a settenkedő
Sötét éj valahol elérte:
Rémgondolat rajzott fejébe’
S futott mint a futó idő.
Ilyenkor őrült képzelése
Vad szinekkel festett elébe
Leírhatatlan szörnyeket,
Amiktől úgy félt, rettegett,
Hogy homlokát hideg verejték
Cseppjei gyöngyözőre verték.

Ha ment az utczán, leste-várta:
Mikor zuhan egy ház le rája?
Ha a templom mellett haladt,
Csak nézte a komor falat,
S úgy tetszett néki, mintha a
Sugár torony megingana
És dőlne, dőlne ő reá - -
Ilyenkor egyet jajdított,
Lábát nyaka közé kapá
S mint a bolond futott, futott!
Veszett futtában egy szekér
Oldalvást ép utjába tér,
Nagy csengve-bongva hajt utána
A bősz halál szörnyű futárja.
Agyában a rémület és
Szívig nyilaló kétkedés
Zavarja egymást egyre jobban,
Orditva fut, mignem ledobban -
szemét behúnyva lesi-várja,
Mikor suhint halál kaszája?…
Szörnyű kinjában végre hallja,
Hogy vész el a szekér morajja.
S mint a ki a halál elő-
Pitarjából most tére meg:
Kifogy inából az erő,
Még a hajszála is remeg -
S mint a félig élő-halott
Nagy vánszorogva baktatott
Tovább.

Ment a mezőre ki
A hűvös szél használt neki.
Szivéből a félszet kiverte,
Lassabban hánykolódott lelke.
Ment a szántóföldek között -
Egyszerre csak nagyot sikoltott:
Egy arató kaszája volt ott
S véletlen abba ütközött.
Mint akit a mérges kígyó
Épen sziven mart: sápad el,
Rohanna mérföldekig- óh
De lába ott gyökeret ver.
Szemének megtörött világa
Alig-alig vet fényt elébe,
Az útat csak gondolva látja,
Ezer színt vált merevült képe.
Megindúl – megy – rebegve mászva,
Estére ér be udvarára.

Ledől az ágyra megpihenni,
Az álmok országába menni.
Addig boldog az életünk,
Amig INNEN kitérhetünk
Néhány órára álmodozni,
S AMONNAN rózsalánczot hozni.
Eme világra, hogy vele
Meglánczoljuk az örömöt,
Mely vélünk szerződést kötött,
Hogy lenne szívünk istene. -
Félálmodóba’ felriad,
Ütött az óra: amiatt.
Ablakán át a hold sugára
Besüt szobája négy falára;
Nagy, rámás kép függ a falon,
Kiczifrázva oly gazdagon,
Hogy kétszer annyi, mintha volna
A rámája csak puszta forma.
Meglátja… jaj – ha most az a
Nehéz kép szegje tán laza -
S véletlenül lehull fejére!…
Egy perczre meghűl minden vére,
Majd fogvaczogva lepedőt
Kerít nyakába és leül
Egy székre az ablak előtt
Bámulva lélekzet nélkül.
Tekintete a gerendára
Esik rémítő nagy bajára -
Keresztül villan bús agyán:
Ez a ház még reá szakad!
No ucczu hát, vesd el magad!
Rohan ki, hogy a kaczagány
Szárnyak gyanánt lebeg körötte -
Futtába’ lábát majd kitörte.

Az udvaron tiblábol egyre,
Nagyot lép, mintha menne hegyre.
Az égre néz, a földre nem -
Előtte minden lyuk verem.
Megy -mendegél, egyszer csak a
Kútágas áll merőn előtte,
A holdvilágos éjszaka
Rémítő fényt áraszt körötte.
És látja tisztán, biztoson:
Derékba ketté hogy törik!
Agyonütné! – de eloson,
Bár térdei egymást verik.
Siet, siet ki a határra!
Ott balszerencse úgy se várja.
Az éj olyan szép, olyan enyhe,
A zöld mezőnek nincsen szennye -
Milyen dicső egy gondolat:
Meghálni kint az ég alatt4
Fehér leplét teríti le,
Maga is elterül vele.
Nagyot zökken, amint levágja,
A föld göröngyén kényes háta.
De nem sajg teste, mert a lélek
Azt mondja: itt cseppet se félek!
Itt a tető rám nem szakad -
Azért te hús, meghúzd magad!
De háta mégis csak sajog,
Fájdalmában a csillagok
Úgy tánczolnak ott fent az égen,
Hogy szeme káprázik belé -
Fölkelne s azt morogja: még nem!
Az álom húzza lefelé.
De mennél jobban húzza: háta
A bajt annál jobban nem állja.
Feltápászkodik, hogy mi a,
Mi nem hagyá aludnia?
Seregek ura a magasban!
Alatta páros hideg vas van,
Mely általfutja a mezőt -
Melyen prüszkölő szörnyeteg
Vágtat, hogy a föld is remeg -
Ez nem hagyá aludni őt!
Fejébe ront egy szörnyű gondolat:
Ha most keresztül gázol a vonat…
Álmodba’ halsz meg, árva lélek,
Tetemed összerágja féreg!

Tovább…! Tovább…! Úgy képézeli:
Körülte reémmel van teli
A föld, az ég, a levegő,
Azok között úgy lebeg ő,
Mint háborgó vízen a csolnak,
Kinek számára nincsen holnap!
Utközben leplét egy bokor
Elkapja tőle-  megvadúl -
Utána csörtet a pokol!
Hajszolják irgalmatlanul!
Hajrá! – minden fűszál, levél
Az örök halálról beszél! -
Lábát kivérzi kő, göröngy,
Nyomába’ hull kétféle gyöngy,
Egyik pi ros, másik fehér -
Mindkettő ezrekkel felér!
Szemfehére vérbe biborúl,
Reá homályos ködlepel borúl,
A szája habzik – vért lehel,
Vadúl zihál a szűk kebel -
Hörgése sokszor megszakad -
Ingére vér s tajték tapad…
Már lankad őrült ereje,
Forogni kezd a föld vele,
Még hall, de nem lát, agya zúg,
Liheg olyanformát: hazug!…
Elébe egy folyó kerül,
Keskeny híd rajta átterül -
Vakultan rárohan – de jaj!
Egy holtan született kaczaj
Kitör még ajkán – azután hanyatt 
A vizbe omlik - -  még egy pillanat:
Ölükbe kapják a szilaj habok…
- Szánva tekintnek le a csillagok.
*
A „bölcs” tanitót, Bencze mestert
- Ki titkokat fürkészni restelt -
Egy zivataros, bús napon
Leomló ház zúzta agyon.

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 36. szám, 1899. szept. 3.