M.W.J. Keuls (1883-1968): Mozart

 
Előtted tán az évszázadnyi csend,
De egy új reggel ébredt énekedre:
Hang, sírról álomról bongva cseng,
Zenged madár, mi Istenbe volt rejtve!

Mitől végül is elcsitult a vágy;
Milyen mohón ittam fel én e hangot,
A szív, mely életéből szabja dalát,
Megszabadult – az üdv sodrában tartod.

Mosolyból forrva, bánatból e lét,
Sosem voltál soká homályuk rabja,
Mert felitatta félszeg vágy derét
Erődnek láza ha átlobbant rajta.

Az árny, a fény, s a drága pillanat,
Mely szívben nyílik, s ész ítél felette,
Mi formát ember mértékére szab,
S mint isteneknek törvénye engedte.

Elemek ügyködnek, gyors és tiszta kép:
Szél és víz fonják össze játékukat.
Angyalok hozzák tűz üzenetét,
Követi az anyag, mit az ég mutat.

Sarjadt véredtől egy másik világ:
Ily tiszta rend a káoszból még nem lett,
Nem hull itt lepke, nem hervad virág.
Töretlen egység, és nyugodt egyenleg.

Ki téged hallgat a tökélyre lelt,
- Gyönyör, ha egy lesz nappal és az álom! –
Létünk réseit zárja éneked,
Feltámaszthat holtat már a susogásod.

Osztottad mindég életed dalát,
S lett az ifjúság túláradó tenger,
Mert a  kegyelem is rak ránk igát,
A test elég, hogy új csodát teremtsen.

Szeretet adta napjaid hevét
- Nem néz ki bort tölt saját poharára –
Virágként nőttél – míg a vég elért –
Emberközelbe, istenek honába.

A szent láng átver minden akadályt,
S mint örömed hírét, ízleljük néha
Borongós hangod, mit a bánat ád,
Te szelíd látnok, legkönnyebb próféta.

(Ford.: Tóth Z. László)
(Forrás: http://www.federatio.org/mi_bibl/TothZLaszlo_CsipkeTulipan.pdf)

Csáth Géza (1887-1919): Puccini

Puccini - Csáth Géza

Ő ma a világ legnépszerűbb élő zeneszerzője. A népszerűsége nem csinált reklám-népszerűség, nem divat-népszerűség, hanem komoly és természetes következménye annak a sok nagy kielégülésnek, amelyet művészete annyi és annyi embernek szerzett és szerez. A népszerű operettszerzők dicsősége nem hasonlítható az övéhez. Lehár, Lincke, Ziehrer, Fall, Sydnei Jones, Kerker Gusztáv világhódító operettjei nagy anyagi sikerüket a kétségbevonhatatlan, de aránylag kicsiny és nem "új" zenei értékeik mellett: elsősorban a reklámnak, a már megszerzett sikerek szuggesztív erejének (amely a kisebb zenei intelligenciájú publikumnál igen fontos tényező), és furfangosan kieszelt színpadi trükkjeiknek köszönhetik. Puccini elsősorban annak, hogy megtalálta a zenedrámaírásnak, ennek az örökösen nyílt kérdésnek egy sajátos megoldását, amely ez idő szerint leginkább kielégítőnek látszik. A megoldásban Puccinit különösen mély költői kedélye, egészséges művészi öntudata, nagy és abnormis irányú zenei fantáziája, továbbá jelentékeny, bár egy és más tekintetben korlátolt technikája segítette. Elég az hozzá, hogy a megoldás megvan és egyelőre négy ún. "melodráma" alakjában - amelyek: Manon Lescaut, Tosca, Bohémélet, Pillangókisasszony - ott szerepel a világ összes operaszínpadain, ott szerepel minden, ma zenével foglalkozó, ember érdeklődésében.

*

Aki először hall Puccini-muzsikát, az az impressziója, hogy ez a zene merőben különbözik mindattól, amit eddig mások írtak. Pedig a hatás titka éppen ott rejlik, hogy ez a merő különbség csak látszólagos.

A drámaírásban, azaz a felvonások zenei konstruálásában Puccini Wagner nyomdokain halad. A forradalmár Wagner azt hirdette, hogy a muzsikának a zenedrámában a színpadi akciót kell követnie. A szöveg szempontjából tehát egység: egy fölvonás. És ezeknek összessége egy nagyobb egység: a teljes színdarab. Teljes egységnek kell tehát lennie a zenedrámának és szó sem lehet arról, hogy a drámai akciót sablonos zenei kaptafákba kényszerítsük, amilyenek a régi opera kis formái. Azért képtelenség ez, mert hiszen minden dráma más és más természetű. És ha más és más a dráma menete, a zeneszerzőnek is kötelessége más és más megfelelő zenei szerkezeteket kigondolni.

Nem kell azt hinni, hogy Wagner zenei szerkezetei valóban megfelelnek a drámai cselekménynek. De való igaz, hogy az ő szempontjával s az ő eszközeivel jobban meg lehet közelíteni a drámai muzsika problémáját. Mert háromszáz év óta probléma, hogy hogyan lehet a színpad érdekességeit összeolvasztani a zene érdekességeivel s mindebből valami nagyszabású művészi szórakozást találni föl. Tolsztoj nem egészen indokolatlanul ítéli el ezt a törekvést, azt állítva, hogy ilyenformán vagy a szöveg esik áldozatul a muzsikának és akkor nem kell szöveg, vagy fordítva és akkor nem kell muzsika. És ma is találunk nem egy puritán hajlamú muzsikust, akinek ez a sajátságos küzdelem, amely a szöveg és zene kiegyeztetésénél a két művészet kölcsönös megalkuvásában és társulásában végbemegy, nem tetszik, sőt visszatetszik. Őket azonban könnyen elintézhetjük. Makacs elvhűségük és kapacitálhatatlanságuk ellen csak annyit mondunk, hogy az egyszerű és homogén művészi élvezetektől való távolodás megfelel az agyvelő folytonos fejlődésének, a központi idegrendszerünk - tehát a lelkünk - folytonos differenciálódásának felel meg. Micsoda képtelenség salátával enni a húst, tisztelt uraim! - hiszen akkor se a hús ízét nem élvezhetjük, sem a salátáét. Micsoda inkompatibilitás ebéd után szivarozva újságot olvasni! Vagy olvasson az ember újságot, vagy élvezze a dohányzást! Micsoda ostobaság nászutazni! Vagy utazzunk, vagy szerelmeskedjünk!

A kultúrember élvezetei mindig összetettek. Az öntudat szűk határain kívül élő énünket, vagy mint mondani szokás: az öntudat küszöbe alatt lakozó énünket is szeretjük foglalkoztatni. És a komplikált, kombinált élvezetekkel ezt tesszük. Ezzel már tágítjuk az öntudat kapacitását is. Régi színpadi írók ócska fogása volt, hogy érzékeny jeleneteknél halk muzsikát szólaltattak meg, hogy a nézők és hallgatók kedélyére hassanak. Szegényes fortélyuknak minden ízléstelensége mellett is megvolt a pszichológiai alapja. A zene benyomásai eltolják, megváltoztatják, fokozzák a szavak hatását, a gondolatok és érzések erejét. Pedig aki a színdarabra figyel - nem figyelhet a zenére (föltéve, hogy a zenedarabot nem ismeri), a muzsika azonban mégis bejut az ideghálózatba s az agyvelő és a gerincvelő finom pályáiban, a testi közérzés, a kedélyhangulat alsóbb centrumaiban kifejti hatását. Ebből a szempontból minden komplikált érzéki hatásnak megvan a létjogosultsága. Muzsikáljanak, beszéljenek nekem, mutassanak be ragyogó ruhákat, díszleteket és pózokat, füstöljenek drága illatos olajokat, traktáljanak ínycsiklandó ételekkel, italokkal, adjanak a kezembe finom selymeket és bársonyokat és mindezt egyszerre - foglalják le az összes érzékeimet - csak azt kívánom, hogy a végeredmény művészi élvezet legyen, a lélek artisztikus kielégülése legyen.

A művész helyzete azonban ilyenformán meglehetősen nehéz. Aki ennyi tényezővel számol, az könnyen tévedhet a számításaiban. És ha a számítások jók is, még mindig nem általános érvényűek. Lehet, hogy érvényesek reám, reád, reá - de csütörtököt mondanak, ha másokról van szó; minden az appercipiáló idegrendszerétől függ. A régi operaírók tehát nem keverték a hatásokat. Ők csak zenét akartak írni. Megtartották a már ismert, bevált zenei formákat (többnyire dal- és tánc-formák) és azokhoz hozzá gyúrták, vágták, nyúzták a szöveget. És a probléma még egy lépéssel sem volt tovább, amikor Gluck, majd pedig Mozart megoldották a prozódia kérdését. Mert hiszen ezzel csak a szavak és az ének viszonyát tették természetessé. Az énekelt szó kezdett hasonlítani a kimondott szóhoz. A muzsika azonban még mindig nem igen hasonlított a drámai akcióhoz. Történt valami haladás ez irányban, sőt a haladás szisztematikus is volt, de nem nyilvánult másban, mint a dráma és a zene alaphangulatának összeegyeztetésében. Gluck Orfeuszában tisztán és plasztikusan megtalálhatjuk a nemes és heroikus bánat kifejezését, amelyet Orfeusz érez Eurydike halála miatt. Wagnerig azonban még olyan nagy géniuszok, mint Mozart és Beethoven sem tudnak rájönni, hogy hol és mennyire kell a zenét háttérbe helyezni és a szöveget kiemelni. Az ő operamuzsikájuk a hangversenyteremben sem veszt hatásban semmit; a librettóik azonban meglehetősen gyenge irodalmi és színpadi művek. Ők lemondtak a drámaiságról, hogy kész zenei formáikhoz alkalmas szöveget kapjanak és ezzel szemben semmivel sem tudtak többet nyújtani, mint amit maguk a hangok adtak volna.

Wagner ízlése és géniusza megtalálta a lehetőséget, hogy hogyan egyeztesse össze a két művészetet: kevés, egyenlő és kölcsönös engedményekkel egyrészről a muzsikus, másrészről a szövegíró és rendező között, akiket egy személyben maga képviselt. Az ő megoldásainak azonban pszichológiai hibái vannak. Minden hatás attól függ, hogy milyen a talaj, amelybe vetünk. A művésznek elsősorban magához hasonló emberekre kell számítani. És azután ha számolt ezzel a körülménnyel - kifejtheti a zsenialitását, fölépítheti, kiképezheti ötleteit. Nincsen az a gondolat és érzés, amelyet a legegyszerűbb és legdurvább lelkű embernek be ne lehetne adni. Csakhogy a művész nem ér rá azzal vesződni, hogy ezt a lehetőséget és annak a föltételeit megkeresse. Neki már készen van egy lehetősége, egy megoldása és ehhez képest az ötlet legtöbbször másodrangú fontosságú. Hiszen ebben a mikéntben nyilatkozik meg elsősorban az egyénisége: a központi idegrendszerének specifikus tulajdonságai. Ezt a mély és mindig egészen ösztönszerű megnyilatkozást nem igen lehet külső formáiban korrigálni, javítani és átalakítani. Wagner sem tette, hanem kénytelen volt megvárni a közönségét, amely a műveinek megszületése idején még sehol sem volt. Képzeljük el, hogy ma valaki föltalálja a piros színt. Hiába minden fáradozása, ha az összes emberek körülötte színvakok. Ők nem fogják tudni elhinni, hogy az új szín valóban megvan és valóban különbözik a többitől. Meg kellett várnia, míg megtanulják hallgatni a muzsikáját.

Wagner lehetett volna elsőrangú zenedrámaíró különleges és új zenei fantázia nélkül is. És akkor valószínű, hogy mindjárt megértették volna. Véletlenül azonban abnormis, sőt perverzus volt a harmóniai érzéke és idegei betegesen vágytak az éles kontrasztokra. Tiszta véletlen volt ez, de következményeiben mégis nagy változásokat okozott. Mert ennek a zenének a szuggesztív ereje nagyobb minden eddigi zenénél. A melódiák többszörös harmóniai indokolása - többszörös és különböző hangszerelése, magának a melódiavilágnak monomániaszerűen korlátolt és monomániaszerűen szokatlan mivolta, a harmóniai gondolkodásnak nagyszerű és érzéki tulajdonságai! - körülbelül ezekben gyökerezik e ritka szuggesztív erő titka. Ez a szuggesztív erő reáfeküdt a zeneszerzők fantáziájára, megváltoztatta sok ezer és ezer zenével táplálkozó ember gondolatvilágát és zenei felfogó képességét. Javított, előrevitt, de rontott is. A német irodalomban sok zeneszerzőt ismerünk, akiknek szolid, közepes és a közepesnél jobb tehetségét nem engedte kifejlődni, hanem az utánzás mocsaraiba fullasztotta. És ismerek operalátogatókat, akiket alig tud érdekelni más muzsika, mint amit Wagner írt, meg Puccini. Szóval a Wagner-muzsika mégis csak elérkezett oda, hogy megértik és miután a hallgatókból csupa apró Wagnereket nevelt - hasonló zenei fantáziával és hasonló érdeklődési képességgel - megérlelte a zenedráma drágalátos oltott fáját, mely mindeddig igazi gyümölcsöt nem hozott.

Ezek után egy új művészetről kell beszélni, amely a muzsika, a szó és színpad eszközeivel akar hatni a komplikált élvezeteket óhajtó differenciált lelkű ember öntudatára. Ennek az új művészetnek föltalálója Wagner volt, de a hatás pszichológiai követelményeit, titkait teljesen csak Puccininak sikerült megfejteni. Ez a teljesség nem tökéletességet jelent. Csak azt, hogy Puccini valóban reátalált a zenedrámaírás legfőbb titkára, ami nálánál különb muzsikusoknak nem sikerült. Ennek a titoknak a kulcsa az a pszichológiai kérdés, hogy mennyit lehet adagolni a muzsikából, drámából és a színpadból, hogy zavartalan kielégülési érzések jöjjennek létre a néző-hallgatóban? Milyennek kell lennie ennek a muzsikának konstrukcióban, hangszerelésben stb. stb.?

Mindenekelőtt nem szabad sokat adagolni egyikből sem és nem szabad keveset. Vagy ha egyikből sokat adok, akkor a másikból keveset kell adni. Vagy ha mind a háromból sokat adok, akkor elő kell készíteni a hallgatóság appercipiáló készülékeit. Wagner nem respektál hasonló pszichológiai szükségleteket. Ő, a germán - a következetesség és a művészi erkölcs embere. Figyeljük meg a zenedrámáit. A legunalmasabbnak és legsivárabbnak tetsző részletekről - ha pihenten, zongora mellett vizsgáljuk őket - kiderül, hogy tartalmasak, ötletesek. Nincs egyetlen pont sem, ahol a művészi teremtő erő csak közepes vagy kis erőfeszítésekkel dolgoznék. És éppen ez a baj. Drámailag fontosság nélküli jelenetek kinyúlnak a zenei ötlet kedvéért. És a muzsikát pedig jelentőségben itt-ott megöli (ma már be lehet ezt vallani) a színpadon való nemtörténés. Pedig Wagner rendkívüli módon érezte a modern idegrendszer szükségleteit. Dinamikájának gazdagsága, a zenei fokozások példátlan merész és széles kinyújtása, a rézfúvókban szertelenül megnövesztett zenekara: mind emellett szólnak.

Mint drámaíró előkelően és biztosan konstruált. A Tannhäuser és Lohengrin első felvonásai izgalomban, várakozásokban a szereplő emberi akaratok helyzeti- és mozgási-energia viszonyainak változásaiban úgyszólván shakespeare-i erővel vannak felépítve. De a zene és a dráma két tényezőjével Wagner nem tudott mindig hibátlanul számolni. Puccini többre ment és ezt leginkább annak köszönhette, hogy jóval kisebb zenei tehetséggel született, mint Wagner. És olasznak született, ami együtt jár bizonyos művészi ön-szkepszissel és bizonyos immorális fölénnyel a megalkotott munkával szemben. Számításba veszi, hogy a hallgatósága körülbelül háromnegyed részben neuraszténiásokból és hisztériásokból áll, akiket szuggerálni lehet és akik egymást szuggerálják. Van benne is neuraszténia is, hisztéria is. Ezek a betegesen elfinomult harmóniák, ez az érzéki hangszerelés vajon nem neuraszténia-e? A szexuális ügyek élére állítása, a Tosca kínzási jelenete, az emberi lelkek megmarcangolása, ami minden operájában megtalálható, nem hisztéria-e?

Mind a négy hősnője: Tosca, Mimi, Butterfly, Manon, többé-kevésbé könnyelmű nő, sőt kokott. És ez Puccininál nyilvánvalóan nem esetleges. Ez legalább is eltolódott nemi érzésre, vagy legalább is megromlott szexuális etikai érzékre vall. Húsz-huszonöt éves fiatal embereknél hasonló érdeklődést és szimpátiát még nem kell szükségképpen így magyarázni, de Puccininál, aki a Manont jó férfikorában írta s a Butterfly befejezésekor az ötven körül járt, bátran az idegbeli terheltség számlájára írandó. A zenei konstrukciója is részben felfokozott és részben megzavart idegműködésről beszél. Csupa egymás mellé rakott, egymásba illesztett apró zenei formáció. Futamok, trillák, meglepő hangszínek és harmóniák (hangszínek és harmóniák minden melódiai, ritmikai, kontrapunktikai stb. stb. tartalom nélkül) gyöngyöznek, sóhajtanak és úszkálnak a zenekaron. Azután kicsiny melódiák emelkednek ki mint hullámok, bágyadtan, édeskésen, simogatóan és elbuknak, elsüllyednek. Majd erőre kapva, megnyúlva és kiegészítődve lendülnek föl az emlékezés meglepetésében és borzongásában. Megint eltisztul minden. Az öntudat fonográf-hengere automatikusan lemossa magát és jöhet más. És jön más. Izgató, komikus ritmusokban jelenik meg egy szerény kis melódiatöredék. Majdnem együgyű és mégis érdekelő; kifejlődésében már izgató is. Csupa apró figyelemkoncentráció, csupa rövid akaratlendület, enervált idegdúcok korai kisülése!

Emlékezzünk a Pillangókisasszony első felvonására. Egy fuga vezeti be. Nem fuga, csak fugató. De fugának hallatszik és ez a lényeges. Groteszk, érdekes, csillog. Nem írt ilyesmit senki. Japánországban vagyunk. A függöny felgördül. A színpad tele van virággal. Nyári vagy tavaszi délután. A házasulandó Pinkerton hadnagy és Goro Yakodo (a házmester) a japáni házak berendezéséről beszélgetnek. Lényegtelen, amit mondanak. Pillangókisasszonyt várják, akit Pinkerton japán módra feleségül fog venni, amint ez szokás az amerikai tengerésztisztek között. A zenekaron azonban valami bukdácsolást hallunk. Egy g-moll szext-akkord és egy esz-dúr akkord sántikálnak egymás után, a vonósokon és a szordínózott rézfúvókon. Különös, csiklandó, érthetetlen hangzás. Nem akar semmit se mondani. Olykor felbukkan töredékekben a fuga témája. A két akkord pedig színét változtatja, elhalkul s grimaszokat vág, amint hangjai átmódosulnak a hanglépcső szomszédos hangjaivá. Ez japáni figurázás, japáni gesztikuláció akar lenni. - Etnográfiák és útleírások nem tudnak annyit beszélni Japánról, mint ebben az első felvonásban Puccini, aki talán sohase látta Japánt. Vagy ha látta is, számára a látás nem mondhatott többet, mint a fantázia; ez a mindent megsejtő telepátiás látnokság a hisztéria előjoga.

Az akció szép lassan indul, hogy legyen idő a közönségnek beadni a sarkalatos zenei rögeszméket. Fölvonul az új Pinkerton-háztartás cselédsége és bemutattatik; kedves festői jelenet. A fugatéma már a fafúvóknak is kiosztatik, de nyúlfarknyi, elvágott melódiává fejlesztve, szelídítve és átmosva illatos fuvolaszínekkel. Vége az első jelenetnek. Jönnek a rokonok. A fagott egy komikus, ritmikailag meglepő és üdítő indulóra gyújt a mély vonósok csendesen lépegető staccatói mellett. Ez az induló már egy teljes zárt melódia; egy nóta, ha úgy tetszik. A formák most egy ideig egészen proporciósak. Tizenhat taktus és újra tizenhat taktus. Egy másik apró, két ütemes motívum hétszer ismétlődik egymás után a zenekar fokozódó nekilendülésében. Milyen ravasz és perverz nekilendülés! Beethoven nem álmodott ilyent. Crescendók újra és újra pianissimókba esnek vissza, mint az asszonyos természetű mazochista férfiak ölelésre kitárt és lebocsátott karjai. Japán zene ez, vagy olasz zene? Nem. Puccinié, aki olasznak született és japánokról mesél nekünk.

Csak a konzul érkezik. A tengerészhadnaggyal csevegnek és koccintanak. Jelentéktelen dolgokról. A zenekaron a Yankee-Doodle, az amerikai nemzeti dal jelenik meg. Ez kissé olcsó talán, de Puccini kever hozzá egy sajátságos harmóniai ötletet, amely szárnyaló lendületbe visz egy parányi, jelentéktelen és már felhozott két ütemes melódia-motívumot. A zenekar apró, japáni zenefaragványokat készít - "pár perc alatt". Finom és előkelő minden; banalitást, közhelyet nem hallunk. Pinkerton Butterfly báját, kedvességét dicséri. Végre a szín mögött felhangzik a nászmenet éneke. A zenekaron most egész gyanútlanul fontos dolgok történnek. Nem kell reá figyelni. Anélkül is meghalljuk ezt a szomorkásan ugráló egyhangú melódiácskát. Egyszólamú, egyszerű. És most egy finom stagnáció, egy elegáns, feszült (de zeneileg üres!) előkészítés után, a zenekar egyszerre, mintegy megdöbbentő felszökkenéssel más világba lendül.

Új jelenet. A színen a régiek vannak, várnak, kifigyelnek a hegyoldalra, künn a násznép közeledik. Butterfly barátnői egy édes szerelmi dalt énekelnek. Figyeljük a kezdetét. Őszinte, nagy, gyermekes sóhajt hallunk. Egy tizenöt éves leány szerelme ez - két ütemben. Egy reflexszerű mély belégzés, ez az első ütem és egy ideges, reszkető, belső izgalomtól forró, hosszú kilégzés, ez a második ütem. Ilyen légzés csak szűzi lények szerelmeiben szerepel. Leheletszerű, hárfás pianissimóban erotizmustól átizzított, sőt e célra berendezett zenekaron (a berendezésben legszembeötlőbb: szóló hegedű, szóló viola és szóló cselló sajátlagos szerepeltetése) indul meg ez az átstilizált, de nem túlságosan stilizált szerelmi lihegés. A két ütem szekvenciaszerűleg ismétlődik a hanglépcső magasabb és magasabb fokain. Azután kusza áradozássá, dadogó, nyögő és retorikus melódiává bontakozik és egészítődik ki. Illogikus, önkényes, modoros, sőt amatőr-ízű egyes momentumaiban, de a matematikai logika hiányát indokolja egy színpadi és érzelmi logika, a zenei önkényességet magyarázza egy álmodozó, hatalmas erejű melódiafantázia türelmetlensége, a modorosságot pedig egy nagy hangszerelő-tehetség mániákus színkedvelése.

Megérkeznek Butterflyék. Tele van a színpad japán lányokkal, színekkel, napernyőkkel, jókedvvel. Most ezt kell nézni; a zenekaron a hangszerek a már ismert kis japáni figurákat adják kézről-kézre. Bemutatják a vőlegénynek a rokonságot, Butterfly anyját és az apa is szóba kerül. Ő már nem él, harakirival halt meg. A nagybőgőkön végigtántorog halk, emlékező szomorkás pattogással a halál, a japáni halál, könnyű, nem tragikus, mint az európai; egyszerű, bölcs, igénytelen, de azért komoly. Ezt fogja a zenekar sikoltani és bömbölni majd Butterfly halálánál; s akkor: tragikus, ünnepélyes erővel - az európaian melankóliás Puccini nevében, aki a maga részéről hangos könnyezéssel siratja el hőseit és hősnőit.

A násznép együtt van és megismerkedünk a rokonsággal. A párocskát összeadja a hivatalnok, a társaság jól érzi magát. A régi motívumok, melódiák bukfencezve, hahotázva kergetik egymást a zenekaron. Olykor semmi közük a szöveghez. De hiszen nem is a szavak fontosak és nem is azoknak illusztrálása, hanem hogy a kettő együtt valami érdekelőt adjon ki. Frissítőket hordanak körül, a hülye Yakusidét itatják. És ekkor a mulatozás tetőpontján érkezik meg Bonzó bátya, a menyasszony előkelő rokona, aki megátkozza Pillangókisasszonyt. Ez az átok eltekintve attól, hogy drámailag kitűnően van előkészítve, ismét újságot ad. Nyers, rémes hangszínekben harsog a zenekaron az átokszólam. Csak négyütemű. Az ismétlésében borzalom, folytonos harmóniai fejlődésében kérlelhetetlen izgalom rejlik. Wagner nem tudta ilyen érdekessé tenni a Hunging-motívumot a Walkürök-ben. (Holott minden kétségen felüláll, hogy a Hunding-motívum többet ér, mint emitt az átokszólam.) A hegedűk sikoltoznak, a násznép vijjog és szörnyülködik és a zenekarban kegyetlen ritmikával újra és újra felbukkan a két vad színfolt, a két groteszkül egymás mellé helyezett káromkodó szeptim (cisz) és non (h) akkord. A násznép felkerekedik, otthagyja a kis Cso-cso-szánt az amerikai férjével és követi az átkozó Bonzó bátyát. A zenekaron most tragikus erővel harsonálva recseg a halál motívuma: a Butterfly apjának halálára emlékezünk és megborzongunk e gyönyörű kis szerelmes pillangó pusztulásának sejtelmétől.

Az átok visszhangjai lassan múlnak el; a japán leányka roskadozik az iszonyattól, az átok félelmétől, az izgalomtól. Puccini azonban pár pillanat alatt visszazökkent a lakodalom hangulatába. Most elég volt a rosszból. A fugamelódia a fuvolán lépked és szálldogál illatosan az alkonyodó japán égbolt kékségében.

És most már lehet adni valami újat. Egy édes szerelmi dalt; de igen egyszerűt, rövidet és primitív szerkezetűt. És ezzel vége. Több újság nincs. Még visszajönnek kísérteni az átokszólam árnyékai, a lakodalom ünnepélyes kürthangjai. Átmuzsikál rajtunk a dráma lírája. A szereplők lelki analízise következik, mint a regényekben szokás. És amit a drámaíró a regényíró után meg nem csinálhat, megcselekszi a zenedrámaíró. Az átokszólam teljes borzalmasságában tér vissza; idegen rángatózások vonulnak át a zenekaron. Az apró melódiákban hol holdfényes végtelenül szubtilis szerelmi vágyak sóhajtanak, hol a rettegés hideg görcsei vonaglanak. Ezek után újra felzendül az a bódítóan erotikus nászdal. A Butterfly szerelme. És ebben a bágyasztó elalélt illattól terhes hangulatvilágban legördül a függöny.

Egy óráig tartott a felvonás és semmit se fáradtunk. Hja ez a muzsika már ilyennek készült! Nem úgy, hogy éppen senkit valahogy ki ne fárasszon, hanem, hogy a fővárosi művelt embereket (tehát: jelentékeny irodalmi műveltség, aránylag kicsi zenei ítélőképesség, jó fantázia, jelentékeny lelki differenciáltság) végig érdekelni tudja.

A modern muzsika fejlődésében világosan nyomon követhetjük a zeneművészet szándékainak változását és új céljait. Haladását a programzene felé. Beethoven öreg korában már tagadhatatlanul program-muzsikus is volt. Megérezte, hogy a hangokkal nemcsak a fülre kell és lehet hatni, hanem a fantáziára is. Mikor a zeneszerző specifikus hangulatokat akar fölkelteni - program-muzsikussá válik. Az első Beethoven-szonáták zenei gondolat- és érzésvilágában nincsen ilyen "specifikus" hangulat. Ezt a zenei pictus orbist már Haydn, Mozart munkáiból is ismerjük. Beethoven rajzolási technikájában és festékeivel más, talán, és érdekesebb is - de ugyanaz a világ. A Pathetique-szonáta már programzene. Különösen az első tétel. Ez új világ. Ez a muzsika sajátságos asszociációkat kelt és olyan lelki régiókat mozgat meg, ahová eddig hangokkal el nem ért senki.

A modern muzsika nem elégszik meg a hallószervvel és az annak szorosan megfelelő agyberendezéssel; kisajátítja magának az egész testet a szívvel, a léppel, a gyomorral, az izmokkal, a nemi szervekkel együtt. Már maga az új zenekari technika is elárulta ezt a tendenciát. Nézzünk meg egy Wagner-partitúrát. Teljesen kiveszett belőle az a szép matematikai proporció, amely még Beethovennél is mindenütt megtalálható. A szólamoknak az a szolid egyensúlyozottsága, amely minden hangszert érvényre juttat és sohasem hagy kétségben afelől, hogy ha valamit hallunk, milyen lehet az körülbelül a kottapapíroson. Wagnernél akárhányszor nem tudjuk elképzelni, hogy milyen hangszerek szólnak és milyen kombinációban. A hangok érzéki hatása a mindenekfölötti cél. A partitúra szépsége egészen mellékes. Szólamokat és hangszereket vesztünk el a hangzás szokatlan és mesterségesen kevert káoszaiban és örvényléseiben. Ezeknek a szólamoknak azonban nem is az a céljuk, hogy öntudatba jöjjenek. Hozzájárulnak a hangzás eredményezéséhez és rejtekutakon a fülbe jutva, mintegy az öntudat alatti agyrégiók nyugalmát bolygatják. Lefutnak a kisagyba, a hátgerincbe, kifejtik hatásukat a szívidegekbe és eszükbe juttatják rég elmúlt őszi napok és téli éjszakák nyugovó emlékeit.

A zeneszerző így a hallgatóinak külön-külön argumentumokat - ad hominem - tálal fel kinek-kinek személyes élményeire való apellálással és a hangokkal nemcsak művészi, hanem szinte testi kapcsolatba jut velük. Ilyen rejtett szólamok, ilyen összetevő hatóerők a zenedrámaírónál a színpad, a zene, a szöveg. Hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Egymás körül egyensúlyozódnak, egymást kiegészítik, befolyásolják, gyengítik és erősítik. A művészetek eme interferenciájában nagy óvatosságra van szükség, hogy az interferencia eredményei mindvégig tiszta impressziók, egymásba szövődő világos érzések legyenek, a hullámok egymást meg ne semmisítsék, hanem növeljék, segítsék. Puccini zenei tehetsége e tekintetben igen szerencsés természetű. Ami a tiszta muzikalitást illeti - ő nem túl öntudatos és nem túl képzett muzsikus. Ha alaposan megnézünk egy partitúráját, azt látjuk, hogy bizony ez lényegében csak egyszólamú muzsika. A kontrapunktikája ál-kontrapunktika és a szólamvezetése mintha zongora melletti improvizálás eredménye volna. A lényeges azonban az, hogy a hallgatásban a primer impresszióink éppen az ellenkező. Egy páratlanul különleges polifon gondolkodót egy szubtilis fantáziájú szólammegérzőt látunk Pucciniban sokáig. Még a zongorakivonatok vizsgálása után is. A partitúra ugyan kíméletlenül leleplezi, dehát ahhoz bajos hozzájutni és gonosz kíváncsiskodás egy olyan zeneművészet belsejét firtatni és analizálni, amelynek a külseje - a hangzás - már előre kárpótolt bennünket minden csalódásért.

Nagyon érthető azonban, hogy a zeneszerzők haragszanak Puccinire, szélhámosnak nevezik és kóklerkedéssel vádolják. Tagadhatatlan, hogy művészete egészben nem egészen jóhiszemű; de nem többet ér-e ez a grandiózus rosszhiszeműség minden becsületes, izzadó jóhiszeműségnél? A modern művészetet hasonló értelemben lépten-nyomon megvádolják. Hogy a közönség felültetésére, megdöbbentésére dolgozik, hideg, nyugodt számításokkal, a szavaknak és festékeknek tébolyszerű kevergetésével, hogy experimentál a hallgatókkal és nézőkkel s jó maga a sarokból, mint valami csínytevő gamin, cinikus mosollyal lesi - hogy: "no mikor vernek meg!" A vád méltatlan, de alapja van. Kétségtelenül konstatálható tény, hogy a modern ember a lelki differenciálódás és finomodás közben elvesztette erkölcsi érzékét. És ettől eltekintve is, a világ az Olimposz magaslatairól mindig másféle látvány volt, mint másunnan. Az új művészet, amely nagy önkritika, önismeret és ízléssel - mint a modern technika vívmányaival - dolgozik, sajátságos és tipikus átalakulásokon emeli keresztül azokat, akik az országában élnek. E változások közben a művész meggyőződésévé válik mindennek a relativitása, minden eddig produkált és ezután produkálandó művészi értékek kétséges volta és csak egyben bízik, csak egyet keres. A hatást. Ez az a súly, amellyel a művészetének értékeit momentán le lehet mérni, amely biztosíték, kielégülés, erkölcs és pénz! Éppen azért nem bízik magában, nem bízik a közönségében, nem hisz a munkájában. És ez a fölény biztosítja számára azt a technikai potenciát és tisztánlátást, amely valóban a modern művészetnek a vívmánya.

Puccini zenei konstruálása (csak a muzsikáról beszélve): ravasz, erkölcstelenül esetleges, sőt feminin módon logikátlan. De feltétlen uralkodása és áttekintése az anyagán, a saját szándékain biztosítja számára, hogy őszintének, halálosan egyenes úton járónak és káprázatosan logikusnak hat. Éppen így hangszerelése a legcsillogóbb, legérdeklőbb, részleteiben legtöbb szenzációt adó minden új zeneszerzőé között. Csak Wagner, Goldmark, Delibes, Csajkovszkij foghatók hozzá e tekintetben. (Straussról, Debussy-ről, Regerről az egyszerűség kedvéért ma ne beszéljünk.) Nála a hegedűk kantikénája páratlanul intenzív, édes. A fuvolákon, oboákon és klarinétokon sajátságos idegen és előkelő parfümök. A csellók (a kürtökkel és fagottokkal) duzzadón, puhán és simogatóan dalolnak. A trombiták úgy recsegnek, mint a megbomlott idegek. Vagy mint a szív elnyomott fájdalmai - zokognak a tompítók alatt. A hárfán - mintha mezítlábas apró tündérlányok szaladgálnának - könnyűek és légiesek a futamok és nagy, kielégítetlen vágyak mohó lendüléseit reprezentálják. A nagybőgők (a fagottokkal) zúgnak, bőgnek és harangoznak... És ha ezek után a partitúrában szemlélődünk, úgy tűnik fel, mintha ezt a zenét nem is zenekarra eszelték volna ki, hanem az egész egy improvizált zongoraszólamnak valami ritka szerencsés, de modoros hangszerelése volna. A hangszínek vastagon fölkenve, sőt maszatolva. Mintha egyes szólamokat egészen indokolatlanul és jogtalanul kettőzött, háromszorozott és négyszerezett volna meg a szerző. A hegedűk hacsak tehetik, felmásznak az intenzívebb hangzás miatt a felső régiókba. A hárfa minden látszólagos értelem nélkül uniszónó játszik valamelyik hangszerrel; mintha valaki zongorát tenne a zenekarba és csak egyetlen ujjra való melódiát adna neki. És mégis minden a legjobb fekvésben, a legjobb hangnemben, a legtermészetesebb helyen van. Elvégre azt minden zeneakadémista tudja, hogy az oboa magas hangjai sípolók, a fuvola mély hangjai gyengék, a kürt az alacsony fekvésekben recseg és nehezebben kezelhető stb. De hogy a sok hangszer természetét ezenkívül annyira meg is érezze valaki, ennyire természetszerűleg egyénien érezze meg, mint Puccini - ez valóban unikum. Goldmark, Wagner zenekarai hasonlóan színesek, de a színek egymás mellé állításában hiányzik náluk ez a könnyed, pompás zseniális ökonómia.

Manon Lescaut-ban, mint hangszerelő már tisztán kibontakozott. A zenedrámaíró azonban még itt nem kész ember. A muzsika jobb librettót érdemelt volna; és ezt a librettót csak közepes tehetségű amatőr író írta: Puccini. Később azonban reátalált az embereire Giacosában és Illicában. Ők ketten olyan librettókat tudtak neki írni, amilyen éppen kellett és Toscával, a Bohémélettel, a Pillangókisasszonnyal elkészültek a modern drámai zene legérdesebb dokumentumai. Minden relatív zenei tökéletlenségük, szertelenségük mellett is igen jelentékeny művészi értékek. Mert egy különös bizarr zenei elme, egy betegesen finom, sexusában kétségtelenül hisztérikus kedély, egy tüneményes melódiai véna, egy disszonanciákat és kontrasztokat kedvelő idegember, egy öntudatos hatalmas konstruktív erejű modern művész alkotásai. A hatásuk eltörölhetetlenül irányítani fogja és máris irányítja a zenedráma fejlődését és bizton reányomja bélyegét a XX. század zenei kultúrájának három-négy évtizedére.

Puccini a Pillangókisasszony bemutatójakor Budapesten volt. Az Andrássy úton valami sétakocsizáskor megállította a fogatát és egy leánykának, aki a Tosca zongorakivonatát vitte a hóna alatt, valami ilyenfélét írt a kottájába: "Emlékül Giacomo Puccinitől, a vándor komédiástól." A zeneszerző csapongó temperamentuma keverve némi pózzal - ez van a kis afférban s az emléksorban. De egyúttal Puccininak, a kedélyembernek őszinte vallomása is. Máskor is mondta, amikor bosszantották, hogy nem igazi muzsikus - hiszen én nem is vagyok az, én színész vagyok, komédiás!



A német kritikusok sok epét pazaroltak rá. Némelyek Mascagninál és Leoncavallónál is kevesebbre becsülték. És vannak pontok, ahol a mérleg talán csakugyan emezek javára dől el. Csakhogy éppen azok a pontok ezek, amelyeken a német zeneművészet haladása megállott és stagnál. Mert olyan utca ez - az abszolút muzsika fényes körútja -, amely végre mégis csak vakon végződik. És a podagrás germán szellem úgy látszik, nem tud belőle kijutni. Mit tesz hát? Káromkodva szidalmazza azokat, akik ifjú inakkal kimásztak a falakon a szabad mezőre. Ők Puccini gyengéit látják csak és nem képesek észrevenni az ifjúságát, az erejét. A Beckmesserek örökös harca ez a Stolzingi Walterek (a Wagnerek, a Wilde-ok, a Maeterlinckek, a Klingerek, Rodinok) ellen. Olyan valakinek, aki két fuvolával egy téli reggel (Bohémélet III. felv.) fázós hangulatába viszi bele, nem fogok alkalmatlankodni azzal, hogy számon kérem tőle a nyílt quint-meneteket.

Pucciniból is ki lehet ábrándulni. Sőt ki kell ábrándulni, mert a kiábrándulások: a bölcsesség útjának mérföldjelző kövei. De azoknak a majdnem testi élvezeteknek, amelyeket Puccinitól kaptunk, emléke bennünk marad. Mint az ifjúságnak misztikus álma, tele asszonyi testekkel, parfümökkel, csodás izgalmakkal, névtelen vágyakkal.

Mikor az Operában két év előtt a Pillangókisasszony premierjén az izgalomtól piros és tüzelő emberi arcokat és megzavarosodott szemeket néztem és a tekintetek szemérmetes szégyenkezésében a megindultság titkolózását figyeltem, valóban be kellett látnom, hogy a függöny előtt hajlongó "komédiás" nagyszerű és ritka művész. Ma a legnagyobbak közül való. És hogy holnap is nagy lesz, vagy holnapután - minek ezzel törődni.

(Forrás: Nyugat 1908. 22. sz.)

Szilágyi Domokos (1938-1976): Tedd, hogy szeressem

Tedd, hogy szeressem magamat.
Tedd, hogy az agyam, hogy a testem
Ne csupán percekig szeressen, mint eddig.
Mert csak így lehet Téged is, jaj szeretnem,
Szívem,
Ne szélsőségesen, de híven.
Ne ily szeszélyesen, de hűn.
Én csúnyácskám, én gyönyörűm,
Én ósdi-keserédesem,
Kencétlenül is ékesen,
Hogy a világ minden éke sem ér föl vele.
Tedd, hogy a tested gyönyörködvén magad szeresse,
Tedd értem, magadért,
Te tedd kibírhatóvá ezt az életet.

Balassi Bálint (1554-1594): Könyörgés

 
Adj már csendességet,
lelki békességet,
Mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet
Óvd bútul szívemet,
Kit sok kín fúr.

Sok ideje immár,
Hogy lelkem szomjan vár
Mentségére;
Ne hagyd, őrizd, ébreszd,
Haragod ne gerjeszd
Vesztségére.

Nem kicsiny munkával,
Fiad halálával
Váltottál meg:
Kinek érdeméért
Most is szükségemet
Teljesítsd meg.

Irgalmad nagysága,
Nem vétkem rútsága,
Feljebb való:
Irgalmad végtelen;
De bűnünk éktelen,
Romlást valló.

Jóvoltod változást,
Gazdaságod fogyást
Nem érhető,
Ki engem, szolgádat,
Mint régen sokakat,
Ébreszthető.

Nem kell kételkednem,
De jót cselekednem
Igéd szerént.
Megadod teljesen,
Mit ígérsz kegyesen,
Hitem szerént.

Nyisd fel hát karodnak,
Szentséges markodnak,
Bű tárházát,
Add meg életemnek,
Nyomorult fejemnek
letört szárnyát.

Repülvén áldjalak,
Élvén imádjalak
Vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván
Haljak meg, nyugodván
Bűn s kín nélkül.

Bíró Pál (1906-1985): Anyám kórágya mellett

Boldogságos Isten!
Tekints jó anyámra,
Kit nehéz betegség
Sorvaszt a kórágyba’.
Bágyadt szemeire
Küldj enyhitő álmot,
Hisz’ szenvedéseit
Te tudod, te látod...

Hozd meg erejét az
Ártatlan öregnek,
Kinek vérző szivét
Annyi gyász törte meg;
Ki oly régóta – hajh!
Örömöt se látott...
Egész  élte remény –
S szenvedésből állott!...

Óh, nézd elhagyatott,
Bús árvaságomat!
Ne mérd fejemre
Legnagyobb csapásodat...
Isten, te tudod, hogy
Drága jó anyámon
Kívül – senkim sincsen
Ezen a világon!!...

Monostori Hugó (20. sz.): Új Miatyánk

Védd meg Uram az élők igazát,
Többen vannak, s hazudnak a halottak,
Pusztul a szó, növekedik a csend,
Mi megfogytunk és ők megsokasodtak.

Nem hallgatunk – hallgasson a halál,
Nem békülünk – béküljön, aki hallgat,
Védd meg Uram az élők igazát:
Örök erőt, ne örök nyugodalmat.

A föld az eljövendőké legyen,
Néped fáklyája nap, törvénye élet,
Szakíts termő sebet a földeken,
Élő forrást a szomjazók hitének,

Legyen örök a Te akaratod,
Világteremtő, éltető hatalmad,
Te tűzted az egekre a napot,
Te adtál az életnek birodalmat.

Védd meg Uram az élők igazát,
Napfényt, erőt, szerelmet, boldogságot,
Tartsd meg nekünk Uram az életet,
Mert egy az élet s az a Te országod.

Vincze András : Ments meg uram!

 
Fiad is csak letört ág volt,
a bozótban oly kicsi nyom,
véresen, hülyén, tanácstalanul
mégis nélküled bujdosom.

Csodákat villantottál néha,
s fák felett szállt a dal –
de szemeim ilyenkor elvakultak,
vagy henteregtem leányokkal.

Bozótlakók közt hártyabőrű,
én ordítok úgy vadul –
Uram, már csak a szemem lángol
lerogytam, a torkom elszorul.

(Forrás: Kalangya, 1944.06.15.)

Bartalis János (1893-19976): Falun (Alsókosály)

 
Eljöttem ide, virágaid közé, a magányba,
hogy megismerjelek, Itten.
Itt jobban érzem hatalmad, jóságod,
haragod, szíved.
Eljöttem a falusi emberekhez, hogy a falusi emberekkel
egyféleképpen szóljak Hozzád:
„Adj esőt.” „Adj jó időt.” „Adj áldást.”
Ó, Uram, itt egyszerűbben, tisztábban cseng neved.

Itt szebben szól a fohász:
„Istenem, segíts!” „Uram, légy velem!”
„Adj szerencsét állataimhoz!”
„Őrizz meg tűztől, veszedelemtől.”
„Segíts, hogy csűrt építsek és betakarodjak.”
„Segíts, hogy a mennyországba jussak.”
Ó, Uram,
itt egyszerűbben, tisztábban, magasztosabban
cseng neved.

Kiss József (1943-1921): Könyörgés

 
Követni utaid, mindenható!
Oly szép és biztos és oly biztató.
Nincs utvesztő ott, nincsen csalfa nyom
És megbotlástól nem kell tartanom.
Azért ösvényedért a szivem ég,
Fűz engem hozzád édes kötelék.

Ó lét forrása, büszke pályaczél!
Akibe szívem bízik és remél,
O vajha lényeg megismerhetném,
De ere méltó hogy lehessek én? -
Ha szivem vágya közeledbe von,
Házadba lépek és imádkozom.

Tűröm a jármot, némán viselem,
Melyet népemre mértél, istenem!
És nem fordulok tőled el soha,
Legyen bár sorsom még oly mostoha!
Ki könyörülne rajtam, ha te nem?
Halállal haljak, ha ezt feledem!

A te szerelmed edzi meg karom,
Egedre édes felpillantanom,
Erőm te vagy s bizalmam egyedül,
Míg szemem megtörik s szivem kihül,
Osztályom java a szolgálatod,
Üdvöt, segélyt csak tőled várhatok.

Ó adj erőt, hogy bármint jő sora -
Tetőled el ne pártolja soha!
S ha rám zudúl is zord itéleted,
Én át nem hágom szent törvényedet.
Szövetségedhez hűn ragaszkodom,
Hited világa az én vigaszom.

(Forrás: Kiss József: Ünnepnapok - Bp., 1888.  Franklin-Társulat nyomdája)

Kiss József (1843-1921): Harmatért

 
Harmatért esdünk,
Szállva elédbe
Mint ős hajdanán,
Midőn kerestünk
- Sivatag népe -
S majd elepedtünk
Csepp harmat után.

Szomjas mezőkre
Üditő balzsam
A te harmatod;
Hullasd a rögre
Kelő hajnalban,
Hullasd a kőre
S áldás fogan ott.

Hullas szivünkbe
Égi malasztod,
Szent szerelmedet,
Ha tépve, üzve
Mint a harasztok
Szivünk a harczok
Közt elernyedett.

Harmatért esdünk,
Szállva elédbe
Mint ős hajdanán,
Midőn kerestünk
- Sivatag népe -
S majd elepedtünk
Csepp harmat után!

(Forrás: Kiss József: Ünnepnapok - Bp., 1888.  Franklin-Társulat nyomdája)

Kiss József (1843-1921): A mindennapi kenyérért

 
Kenyeretlenségtől óvj meg uram, minket,
A mi házunk népét, a mi gyermekinket.
Kenyeretlenségtől,
Nyomortól, inségtől,
Uram, óvjál minket.

Betevő falatunk panaszos ne légyen,
Ne tapadjon hozzá se önvád, se szégyen,
Özvegy, árva könyje,
Gondoknak özönje
Álomtalan éjen.

A kezünk munkáját, véres verejtékünk,
Áldd meg, te nagy isten! könyörögve kérünk.
Ki adsz vadnak hálást,
A vadonban szállást,
Adj kenyeret nékünk!

A kegy asztaláról hulladék morzsára,
- Melynek földig érő megalázás ára -:
Ne szoruljunk soha
Másoknak mostoha
Kemény jóvoltára.

Egyedül tiédre, a te kegyelmedre,
A te bőven osztó, tápláló kezedre,
Éltető napodra,
Rengő harmatodra,
Siró fellegedre. -

Óvj meg földhöz ragadt lelki szegénységtől,
Amely nem álmodik csak puszta kenyérről.
Ami bennünk lélek,
Az keressen téged
És emelkedjék föl.

Napi munka után intsen nekünk óra,
Fogékony magasztos szárnyalásu szóra
Bölcsek ajakáról,
Amely pusztulástól
A lelkünket ójja!

(Forrás: Kiss József: Ünnepnapok - Bp., 1888.  Franklin-Társulat nyomdája)

Takács Zsuzsa (1938-): Engedd, hogy homlokom még földerüljön

Engedd, hogy homlokom még földerüljön,
hogy fölengedjen a végleges hideg,
hogy erőszakos legyek mint a gyerekek.
Engedj mindent, amit akarok!
Hogy járjanak a halottaim újra,
üljenek villamosra, csöngessenek be hozzám.
S ne tereld népemet vágójuh gyanánt,
de vedd le vállamról a világ gondját,
hiszen a te dolgod, hogy megtartsd a világod.
Engedd, hogy ágyról-ágyra fényes hajam lobogjon,
és hívj meg terített asztalodhoz,
de ne kelljen fizetnem.
Tedd, hogy fiatal legyek ma és örökké,

hiszen te akartad, hogy legyek és vagyok,
pedig kezembe adtad éles szerszámaidat.
Gyógyíts meg engem, adj tanácsot.
Utam ne vesszen el,
és örökölje magzatom a földet.
Ha lefekszem, aludjak el azonnal.
Álmomban hajtsd hozzám füledet,
és ne torolj meg minden bűnös gondolatot,
de csinálj a napnak bennem sátrat.
Ha meg kell halnom, haljak meg legott.
Ne kelljen mondanom: nem vagy.

Markó Béla (1951-): Az emberélet útjának felén

Adj poklot, Istenem, s adj mennyet is,
hogy félúton az ördög megkísértsen,
hogy angyaloddal a rontást kivédjem,
hogy eltaszíts, s hogy mégis megsegíts,

hogy lássam, fent az ég milyen magas,
és lent a mélység milyen feneketlen,
hogy tudjam én is, mibe keveredtem,
hogy titkaidba végleg beavass,

mert eddig még az ördög elkerült,
s gábrieled is egyre menekült
tőlem, azt sem tudom, hogy tényleg bátor

voltam-e én, vagy csak a gyávaságtól
megmentett jósorsom? Próbálj ki hát!
Nem félti így, ki szereti fiát!

Louise Labé (1524-1565): Fényes Venus Claire Vénus

 
Fényes Venus, ki fenn bolyongsz az égen,
hallgasd meg messzehangzó panaszom!
Míg te fenn jársz mennyei utadon,
én siratom keserves gyötretésem.

Fényedre jobban ellágyul e két szem
és áradóbban zokog láttadon,
s több könny ömlik el puha ágyamon,
ha mint tanúm, szemed világa néz fenn.

Ilyenkor a megfáradt emberek
elcsitult szíve békén szendereg.
Engem napestig űz a fájdalom,

aztán, mikor már szinte összezúzott,
és végre ernyedten ágyamba hullok,
egész éjjel kínom kiáltozom.

(Ford.: Rónay György)

Lesznai Anna (1886-1966): Egyszer, még egyszer

Egyszer, még egyszer Uram engedd hogy lássam
- úgy szeretett nézni és keveset látott a lányod -
az otthoni táj vásznán vonuló évadok rendjét.
Nyúljanak karcsún habos fehér egekbe
a meztelen tavasz könyörgő karjai.
Fáid ázott fekete kérge repedjen zölddel
és forduljon ki szerelmes boldog nyögéssel
a föld bele elszánt bagzó ekéktől.
Daloljon a fiatalasszony az eke szarva mellett
mert érzi hogy mozdul méhében a boldog gyümölcs
s a torony felnyúló piros ujja alatt
keresztelőt virít az ódon templomi ajtó.
Ott hol a réten kíváncsi kankalin szorong a fű közt
kis borjak szökelljenek, rózsalevéllel
hintse be gyenge szőrük a bőkezű alkonyi fény.

Súlyosabb lánggal hasaljon a dél már felettünk,
nyarak jóllakott hímpora fedezzen minden mezőt.
A déli sugár kéjgyilkos tőrét szegezze a rögre.
Uram, adj aratást, bőséges rendet, libbenő szoknyát
és kévét, mely alatt boldogan törpül hangyává
ki rakja keresztbe. Nőjön a kazal, az asztag.

Adj zöld, nyárvégi mennyet, hűs fuvallattal
foszlányba tépett kisded fellegeket.
Gólyák meg fecskék és más vándormadaraid
róják sötét betűik áttetsző lapodra.
Jó ilyenkor biztos gyökérről elvágyni messzi vidékre
hol más világok fénylő szövedéke húz el felettünk.

Szeptember... almafák nehézzé kókadó ágát kívánom
s koppanva hulló kerek gyümölcseit,
sűrűn törje meg neszük a várandós csendet.
Rebbenjen a lomb közt csipogva egy árva pirók.

Ősz szekerét rakd meg feszülő sárga daróccal,
barna burgonya dagassza kerekre a durva zsákok hasát.
A térő szekeret girhes fakó gebéstől
nyelje el lágyan a falu szürke köde,
messziről már csak a vén paraszt ködmöne égjen
s válaszul gyúljanak tenyérnyi ablak-világok.

November: az Óriás, dajkameséből kikelve,
fektesse völgyünk testére párás ködtenyerét,
a hegynek csak búbja lássék ki már kezéből,
kis csibévé váljék az erdős sötét orom.
Rakják be azt is bizton az öblös kosárba,
alája zsúptetőt s elrozsdált játékfák csokrát
s a picike embert mint babros búzaszemet.

Alhat a táj már - csak házunk éljen még
minden szobában gyújtsa fel lámpaszívét,
a bútorok meleg teste lihegjen a kályha körül
s az ijedt árnyak bújjanak rejtett sarokba.

Tél legyen. Ablakom rozettás rácsa előtt
ősi emlékek hőse, loholjon a szélvész
nyargaljon sáfrányszín felhőn a halott vitéz.
Trisztán te meghaltál, meghaltál régi kedves
mint ahogy meghalok én is rég hűtlen rossz szeretőd.
Pedig mesénknek minden drága lapja közé
őszi liliom buja szirmait raktam, hogy éljen,
és csókkal-sűrű ajkadhoz préseltem piros szívem.
Be rég volt, be rég volt!
Add mégegyszer tékozló múltamat Isten
és azt a jövendőt, azt a végtelent
mely élne bennünk ha nem teremtesz halált
sorompóul minden hozzád rohanó útnak.
Add mégegyszer hitem a szárnyas szabad akarásban,
add mégegyszer félelem nélkül innom világod ízét!

Bajza József (1804-1858): Esdeklés

Ah ki adja vissza nékem
Ífjuságom napjait
S elvirúlt tündér vidékem,
Ah ki adja vissza nékem
Éltem istenálmait?
Nem lelem fel földön, égen...
Ah ki adj a vissza nékem
Ífjuságom napjait?

Bajza József (1804-1858): Sohajtás

 
Múltadban nincs öröm,
Jövődben nincs remény,
Hanyatló szép hazám!
Miattad vérzem én.

Miattad zeng panaszt
S örök bút énekem:
Sötét felhőd alatt
Ez élet gyász nekem.

Oly sok küzdés után
Örvény s hullám közűl
Segélni part felé
Egy csillag sem derűl.

Ki szívet alkotál,
S belé érzelmeket,
Szeretni lángolón
Hazát és nemzetet;

Kinek hatalma szab
Törvényeket, határt!
Oh népek Istene!
Küldj egy reménysugárt.

Janus Pannonius (1434-1472): Békéért

 

 Ó, te, az ég meg a csillagok egy-ura, Isten-atyánk, nézz,
nézz le, örök hatalom, nyomorult földünkre, szegényre:
bősz Mars dúl mindenfele, hosszú háborúságok
pusztítják - megláthatod - itt régóta a népet.
Adj nékünk, jóságos Atyánk, békét valahára,
múljanak el tőlünk a bajok s a halál riadalma.

(Ford.:Csorba Győző)

Alekszandr Blok (1880-1921): A part már belevész

A part már belevész a ködbe.
Szállj, csónakom!
Mély álmomnak röpülj fölötte
a kék habon.
Béke már mélységem lakója,
nem vad harag,
hogy hullámai a hajóra
omoljanak.
A klék és tiszta ködbe, csónak,
csak egyre szállj!
Hirdesd álmaim távolának,
hogy nincs halál!

(Ford.: Veress Miklós)

Őri István (1952-): Szomjazom, Uram!

Az emberélet útjának felén
Kietlen, tikkadt sivatagba értem én
Átkozott a nap, mi ide elhozott
Átkozott a kékség,
Mit a nap gyilkos tüze rám boltozott!
Sem fűszál, sem szikkadt ág, mi betakar
Az őrült szél játszik velem, rőt homokot kavar
Testem megremeg, a földre lezuhan
Néma kiáltás hagyja el ajkam: Szomjazom, Uram!

Féreg vagyok már, száz lábam nőtt a homokon
Azokkal csúszom vélt célom felé
S közben ismerős korbács ütéseit érzem hátamon -
Messze, úgy látom, zöld ág virul
Ott a víz, ott az élet
S ott legel a Húsvéti Bárány is jámborul
A csalóka remény utolsó erőt ad nekem
S egyszerre itt van előttem, csak kell intenem
De a szikár homok belepi homokba vájt utam
Ha nem segítesz, meghalok, szomjazom, Uram!

A zöld mező emlékeimben létezett
Nem megyek tovább, testem haza érkezett
Szemem becsukom, a szél dombtetőre ül
A puffadt nap lassan nyugatnak szenderül.
Halk kopogást hallok, s lelkem máris nyitva van
A bűn kifolyik rajta, mint sűrű gennypatak
Kósza kérdést fogalmaz kiszáradt agyam:
Hogy lehet, Uram, hogy Téged elhagytalak?
Mi volt az életem? Most csak álmodom?
Miért nem éreztem eddig, hogy szomjazom?
A sivatagban hűs forrás fakad
Érzem édes ízét, s hogy valaki megragad
Élet sarjad a homokból s élettel megtelik
A gyűlölt port fák, virágok, erdők elnyelik
S én csak iszom, iszom, abbahagyni nem tudom.
Lassan csillapul szomjam, Uram
S mert oly édes forrásod vize,
Hogy vele a mérték be soha nem telik
Csak hallgatom szavad boldogan
S minél tovább csüngök ajkadon,
Szent igédre, Uram, annál jobban szomjazom!

Őri István (1952-): Régi dicséret

Légy velem, Uram, ha közel az éjjel,
hogy megküzdhessek a sötéttel!
Elcsüggedt kezem égre emelem,
könyörgöm Hozzád: Uram, légy velem...

Ady Endre (1877-1919): Imádság úrvacsora előtt

Add nekem azt a holt hitet,
Istenem,
Hogy magyarul is szabad nézni,
Szabad szemekkel szabadon
Parádézni.

Add nekem azt a holt hitet,
Istenem,
Hogy nem kell ám fenékig inni
S kelyhed szent borából elég
Egy korty: hinni.

Add nekem azt a szent hitet
Istenem,
Hogy holnapig, óh nem tovább, nem,
Bírom még bátor életem,
Ámen, ámen.

Reményik Sándor (1890-1941): Csak azt ne...

Csak azt ne engedd meg, én Istenem,
Hogy másba belelássam, átvigyem
A rosszat, ami bennem van csupán.
Bűnök burjánja vert fel engemet,
De közelemben rózsaligetek
Illatoznak igazak udvarán.
Égek a magam-fűtötte pokolban,
De jobbra s balra tőlem mennyország van:
Ó Isten, e hitemet el ne vedd.
Szentek veszik a máglyámat körül,
S bár eloltaniok nem sikerül,
Lángomba hullatják könnyeiket.

Lesznai Anna (1886-1966): Tavasz Isten

 
Te nagy tavasz Isten, te szent tavasz isten
Kinek hatalmában nem eleget hittem,
Jaj bocsáss meg nékem - hiszen megszenvedtem
Sok zöld rügyet bontó gyilkos kikeletben
Oh! könyörülj rajtam!

Alig ösmertelek - ellenségem voltál,
Kicsiny gyermek voltam - már igádba fogtál -
Lapdával játszottak a leánypajtások,
Hogy kikezdett engem a fájdalmas átok!
Oh! könyörülj rajtam!

Fekete hárs gallyán te csapdostad éjjel
Ablakomnak rácsát! Te repesztéd széjjel
Csendes álmom burkát - fájó késszurással,
A szívembe mártott madárdalolással!
Oh! könyörülj rajtam!

Szédítőmagasra te lökted hintámat!
Szénaillat borral részegítéd számat -
Ha a réten jártam - üldözőbe vettél
Éles sikoltással mellettem termettél
Oh! könyörülj rajtam!

Házba menekültem. Az anyámhoz bújtam
Üvegszemű bábum felé félve nyúltam!
Merev bábum kékes üveg szeme megett
Rám villogott gúnyos varázstekinteted
Oh! könyörülj rajtam!

De én dacos voltam - fellázadt a lelkem,
Könyörtelen kezed, vad varázsod ellen,
Ököllel bontottam fájó ölelésed -
Dacba meredt testtel fogadtalak téged!
Oh! könyörülj rajtam!

Nagy birokra keltünk - mint ősi regében:
Óriás és ember - úgy küzdöttünk éppen -
Küzdöttünk sok éjjel - küzdöttünk sok nappal
Véres tépett sebbel - fájóbb diadallal!
Oh! könyörülj rajtam!

Hol itt, hol ott lelünk hirtelen egymásra,
Kelő mosolyomat bontod zokogásra
Szépség mérget szórsz el bárhova én lépek -
Minden virágszállal titkos rontást tépek!
Oh! könyörülj rajtam!

Tovább nem bírom el, küzdelembe fáradt
Testem letapossa győztes, gyilkos lábad,
Két karom se tépi, töri már a láncot,
Dalolva jársz rajtam győzedelmi táncot -
Oh! könyörülj rajtam!

Hívő, megtört lettem. Oh! könyörülj rajtam -
Tudom nagy Isten vagy - tudom vétkes voltam -
Két szent karod erős - hatalmas az ajkad -
Én is azért lettem, mert te úgy akartad
Oh! könyörülj rajtam!

Jaj! mert mi lesz vélem, ha elfordulsz tőlem? -
S itt hagysz eltiporva a tövismezőben,
Prédául a nyárnak, zsákmányul az ősznek -
S kapok fehér telet hideg szemfedőnek!
Oh! könyörülj rajtam!

Istenem, letipróm így ne hagyj el engem,
Egyesüljek véled gyilkos szerelemben!
Váljak porló földdé - fénylő ködpárává -
Én magam is gyilkos tavaszi varázszsá
Oh! könyörülj rajtam!

Ady Endre (1877-1919): A nagy cethalhoz

 
Óh, Istenünk, borzasztó Cethal,
Sorsunk mi lesz: ezer világnak?
Roppant hátadon táncolunk mi,
Óh, ne mozogj, síkos a hátad.

Csuszós a hátad, mellyel tartod
Lelkünket és a mindenséget
S én csak két rossz, táncoló lábat
S reszkető szívet adok néked.

Sok félelmemet vedd el értük,
Melyek velőimbe befújnak.
Mutasd meg, hogy nem vagy keresztyén,
Nem vagy zsidó: rettentő Úr vagy.

Végy engem hátad közepére,
Hogy két gyönge lábam megálljon,
Hogy a szívem ne verje mellem,
Hogy néha rámszálljon az álom.

Vagy dobj le egyszer s mindörökre
Ne táncolj, lógj, ne tréfálj mindig.
Nem bírom s holt csillagaid már
Nyúgodt fényük arcomra hintik.

Sík Sándor (1889-1963): Ments meg, Uram!

 
A virágtalan, gyümölcstelen ágtól,
A meddőségtől, lanyhaságtól,
A naptalan és esőtelen égtől:
Ments meg Uram a szürkeségtől!

Édes az ifjak méntás koszorúja,
Fehér öregek aranyos borúja,
Virága van tavasznak, télnek:
Ne engedj Uram, koravénnek!

Csak attól ments meg, keresők Barátja,
Hogy ne nézzek se előre, se hátra.
Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,
Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!

Ne hagyj Uram, megülepednem,
Sem eszmében, sem kényelemben.
Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
S nem vágyni többre kis mái magamnál.

Ha jönni talál olyan óra,
Hogy megzökkenne vágyam mutatója,
Kezem kezedben ha kezdene hülni,
Más örömén ha nem tudnék örülni,

Ha elapadna könnyem a más bűnén,
A minden mozgást érezni ha szűnném,
Az a nap, Uram, hadd legyen a végső:
Szabadíts meg a szürkeségtől!

Newman, John Henry (1801-1890): A jó lelkiismeretért

Falat kenyérként kellesz,
hogy napról napra oktass
minden nap gondja s küzdelme után.

Adj hát, Uram
világló tiszta elmét,
sugalmazást. Segítsél benne,
hogy fölfoghassam azt.

Mert két fülem süket,
sokszor nem hallom én meg hangodat.

Szemem látása gyönge,
nem ismeri föl a kezed jegyét.

Hallásomat Te élesebbé,
s tekintetem biztossá teheted,
megtisztítván s újítván szívemet.

Taníts meg hát, hogy lábaidhoz ülve,
csöndbe révedve, megfejthesselek.

(Ford.:Possonyi László)

Babits Mihály (1883-1941): Psychoanalysis christiana

 
Mint a bókos szentek állnak a fülkében
kívülről a szemnek kifaragva szépen,
de befelé, hol a falnak fordul hátok,
csak darabos szikla s durva törés tátog:
ilyen szentek vagyunk mi!
Micsoda ős szirtből vágták ki lelkünket,
hogy bús darabjai még érdesen csüngnek,
érdesen, szennyesen s félig születetlen,
hova nem süt a nap, hova nem fér a szem?
Krisztus urunk, segíts meg!
Hallottunk ájtatos, régi faragókat,
kik mindent egyforma türelemmel róttak,
nem törödve, ki mit lát belőle, s mit nem:
tudva, hogy mindent lát a gazdájuk, az Isten.
Bár ilyenek lennénk mi!
Úgyis csak az Úr lát mindenki szemével,
s amit tenmagadból szégyenkezve nézel,
tudd meg, lelkem, s borzadj, mert szemeden által
az Isten is nézi, az Isten is látja!
Krisztus urunk, segíts meg!
Óh jaj, hova bujhatsz, te magadnak-réme,
amikor magad vagy az Ítélő kéme?!
Strucc-mód fúr a percek vak fövenye alá
balga fejünk, - s így ér a félig-kész Halál,
s akkor mivé leszünk mi?
Gyónatlan és vakon, az évek szennyével
löknek egy szemétre a hibás cseréppel,
melynek nincs csörgője, s íze mindörökre
elrontva, mosatlan hull vissza a rögbe.
Krisztus urunk, segíts meg!
Ki farag valaha bennünket egészre,
ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,
ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,
legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?
Szenvedésre lettünk mi.
Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:
Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,
míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya
beállítson majdan szobros csarnokába.
Krisztus urunk, segíts meg!

Pilinszky János (1921-1981): Te győzz le

 
Te győzz le engem éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tünődve benned görgetik
fakó szívüknek terheit
a hallgatag szegények.

A foszladó világ felett
te változó és mégis egy,
szelíd, örök vigasz vagy;
elomlik minden kívüled,
mit lágy erőszakot kivet,
elomlik és kihamvad.

De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,
ez ősi, néma ábrák:
akár az első angyalok,
belőled jöttem és vagyok,
ragadj magadba, járj át!

Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád;
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország.

Nemes Nagy Ágnes (1922-1991): Kiáltva

 
Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned,
Csak nincs kivel szót váltanom.
S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet,
Hogy legalább imádkozom.

Bűnöm csak egy, de nagy: a gőg fogai rágnak.
És most porig aláztatom.
Hörgök, vonaglok, mint egy nyomorú állat,
Kínomban a port harapom.

Életem vékonyul, gyökere félbemetszve,
Virága tán nem nyit soha.
Irgalmazz, Istenem, husvétvasárnap este,
Hisz él az Embernek Fia.

Itt megaláztatás, ott szorongattatások,
Kín és életveszedelem.
Ne hagyd el sok papod hitetlen unokáját,
Ne hagyd el nyomorult fejem!

Szent-Györgyi Albert imája

Uram,
engedd,
hogy társaid legyünk az alkotásban,
megértsük és megszépítsük a Te kezed munkáját,
hogy ez a mi földünk biztos otthona
legyen a gazdagságnak szépségnek,
boldogságnak és békességnek.

Tompa Mihály (1817-1868): A liliomok harca

Szép fehér liliom! a gondos természet,
Hódító kecsekkel mért áldott meg téged?
Ha te nem oly pompás díszköntösben járnál,
S nem volnál bájolóbb minden más virágnál:
Ha bűv illatodtól a méhe és lepke
Lábadhoz nem hullna, kéjtől részegedve:
Ellened az irigy, féltékeny virágok,
Szép fehér liliom, nem ütnének pártot!

A szép virág ellen összeesküvének
Másféle liljomok: sárgák, tarkák, kékek:
E kevély teremtés egy nemzetség velünk!
Vagy mi nem liliom névvel neveztetünk?
És ő uralkodjék felettünk kevélyen...?!
Jertek, alázzuk meg! - igy zúgnak az éjben.


E pártos felkelést, a sárgák és tarkák,
Irigy mivoltukban leginkább akarták:
A szelíd kék, pedig , vonva, rábeszélve
Elegyül a gyászos összeesküvésbe.
A sárgákból egyet választván vezérnek:
A fehér liljomra haddal ütni készek.

Elcsendesült a föld, közel volt az éjfél, -
Négy szótalan tábor mozog a holdfénynél:
Buzogány-fejét a tarka fennen tartja,
Kivonva a sárgák sásalakú kardja.
És így közelegnek, harctúl égve bátran,
Remegés van csak a kékek táborában:
A fehérek hada, mint egy hószín fátyol,
Melyet szellő ingat a mezőben távol:
Bája fegyverével hullámzik előre:
Legkevesebb számra, de legtöbb erőre.
Arcok tiszta fénye és a hold világa:
Bűvös fehér ködben olvadnak egymásba:
És tükörében az éji délibábnak,
Mint egy szellemtábor, - s magasulva állnak.

És a fehérektől íme követ mégyen,
Hószínű zászlócskát tartva a kezében:
Csendet, békét, ajánl a pártos feleknek,
Elmondván: mily szégyen, hogy igy ellenkednek!
S hogy okot soha nem adott nemzetsége,
Sem szóval, sem tettel a gyűlölködésre:
De ezek: kard-ki-kard! nem is várják végig
A követ beszédét, - s a csata kezdődik.

Előre nyomul a sárgák zászló-alja
S erősen ví, de a szerencse megcsalja:
Mert aki most kemény rohanással támad:
Nagy ijedtség között fordít gyorsan hátat,
S rendetlen futásban egy tónak nyomatik,
Hol a mély iszapba süllyedve hónalig,
Nád és gyékény közül többé ki nem lábal,
S ott marad a vezér egész táborával.

És a másik csapat, a kékek csapatja,
Magát a győzőnek szívesen megadja:
Kedve ellen vett részt a gyász ütközetben,
S ha el nem csábítják, rábeszélve ketten:
Fehérliljom ellen ő fegyvert nem is von:
Ah! hisz abba régen szerelmes már titkon.
Most megadja magát, sorsával kibékül:
Édes a halál is a kedves kezétül!
S midőn már a győzők lábánál hevernek,
Bevallva a vétket, megbánást, szerelmet:
Ölelő karok közt fogadja melegen,
A bűnt: bocsánat: a szerelmet: szerelem!

Már csupán egy tábor áll a pártos részrül,
Mely a fehérekkel megmérkőzni készül:
Tábora a tarka tigris-liljomoknak,
Ki győzni, vagy esni, de futni nem fognak.
Szerencse s elszánás küzdik a két pártnál,
Egymás felé nyomul és egyik sem hátrál:
De ím kelet felől hűs szellő támada,
Mely által a fehér liljomok illata
Rá-foly s verődik a tarkák seregére,
Mint egy bűvös árvíz...s a csatának vége!
Az erős illattól mert megrészegülten,
Alélva dőlnek el a harmatos fűben.
És lefegyverezve, foglyaul esének
A bűvös hatalmú győzők seregének.

S a fehér liliom, kit a jó természet,
Csudálatos bájjal oly dúsan tetézett:
Hogy csak szégyenülten állhat más mellette,
- Megirigyelt helyét ismét visszavette.
A méh és a lepe, bűvös illatátul
Részegülten, most is lábaihoz kábul.

Nem irigyek többé reá a virágok,
S nincsen oly vakmerő, aki ütne pártot.
A tarka liliom azóta szolgálja,
Járván tisztelettel s szerényen utána:
A sárgák családja, hova hajdanában
Lesüllyedt, ott maradt a tó- és mocsárban:
De hő kebléhez a szelíd kék liliom
Szerelemmel simul csendes esthajnalon.

Tompa Mihály (1817-1868): Szivemhez

Mi lelt megint
Szivem, te nyugtalan?
Ezer bajom
Van véled untalan!
Könnyű neked,
Könnyű kötődni benn;
Künn a világ
Koránsem úgy megyen!

Szegény fejem
Sujtolja annyi gond:
Kenyér után
Futok, mint a bolond!
Könyűt facsar
Szememből tűzhelyem:
A holnapon
Töröm ma a fejem.

S te, mit mivelsz?
Égben ábrándozol!
Tudj' a manó,
Hol nem kalandozol!
Üss' a guta
Azt a sürű sohajt,
H a hideg
Konyhára mitse' hajt!

Nem tetszik a
Patak s kies határ;
Nem a falu
S jámbor lakói már;
Borúlt az ég,
És törpe a halom;
Szűk és hideg
Neked szerény lakom.

De álmodol
- Üzvén árnyékokat -
Örök tavaszt,
Tengert, hegyormokat,
Szabad hazát
És boldog népeket...
Beteg szivem,
Jó, hogy nem értelek!

Bár a dolgot
Megszokta két kezem:
Szegény vagyok,
S gyakran megéhezem;
S te, szép leányt
S szerelmet emlegetsz!
Ily nagy bohó,
Szivem, hogyan lehetsz?

Még éjjel is
Tőled nem alhatom,
Még akkor gyűl
Veled meg a bajom!
Csalképeket
Kergetve untalan,
Előtted hir,
Babér, szerencse van!

Nem mondom én,
Gyötrődöl eleget!
De hasztalan,
Nincs benne köszönet;
Mert a világ
Koránsem úgy megyen;
Ne álmodozz'
Jó szív, eszed legyen!

Tompa Mihály (1817-1868): Pusztuló erdő (1859.)

 
Boritva halmot, völgyet, bérczet:
Messzebbre mintsem a szem érhet,
Ágával a felhős magasba,
Gyökével a mélységbe hatva,
S erőt vevén a cseplye- s tüskén:
– Az ősi erdő álla büszkén.

S hozott a hir, melly róla ment szét.
Bámulót és – tövére fejszét;
Sok szép sudar s derék ledőle ...
De a sebet gyorsan kinőve,
És a fák, mellyek megmaradtak:
Lőnek még sokkal izmosabbak.

Vihar s forgószél ütve rája:
Megtépve lőn zöld koronája;
A föld ingott alatta gyakran, –
Mig fenn az ég zordon haragban
Ontott reá tüzes villámot;
De, bár zugott, zengett: – megállott.

És most az erdő egyre ritkul,
Szil s tölgy megvállnak lombjaiktul;
A büszke csert, bár élte hosszu,
Bár fennáll még: – már őrli a szú,
S mitől a vándor meg-megrebben:
Egy-egy omlás a rengetegben....

S mig látni a fát: bus, epesztő:
Kétségbeejt a sarj, a vessző ...
Roszul fakadt, növése görbe,
Nem fel siet, de a töbörbe.
Ha dús sarjban nincs ifjulása:
Elvész az erdő, bárki lássa.

Tompa Mihály (1817-1868): Zivatar

 
Kél a nap s elindul az ég meredekjén,
Aranyos küllőin sebes szekerének:
Csend van, - a lágy szellő nem bírja lerázni
Csüngő harmatcsöppjét a fák levelének.

Nyáját messze hajtja a jó pásztorember,
A dolgos méh elmegy hetedik határig:
Búvó rejtekében összezsugorodván,
Lyukacsos hálóján csak a pók nem látszik.

A harmat felszárad s rekkenő hőség lesz:
Feljebb-feljebb hágván, majd meghajlik a nap.
Udvarában, mely tágas, mint egy szérű,
Sűrű köd és vékony felhő-rojtok vannak.

És tarajos felleg támad minden felől,
Mely egymásba nőve az ég elsötétül,
Távol mennydörgésnek hallik mormolása,
S kövér cseppek hullnak a vihar szelébül.

Az égi háború kitör végezetre,
Teljes haragjában, teljes fenségében!
Meg-megrendül a föld, mint egy madárfészek,
Hogy véges lakója csodálkozzék s féljen.

Mint egy óriás eb, amely tüzet érez:
A vihar vonítva fut át a világon!
Reá kigyúlnak a cikázó villámok,
S az egész mindenség fényes tűzben lángol.

Szélvész rázza tépi az erdők üstökét,
A hajlékony tölgyet gúzzsá csavargatja:
A magas ,egyenes fenyőfát derékon
Töri ketté, mint egy szál gyertyát, haragja.

Sötét lesz egy percig, hogy annál vakítóbb
legyen a szikrázó villám lobbanása:
Csendes lesz egy percig, hogy annál rémítőbb
Legyen a mennydörgés harsány csattanása.

Zúg a szélvész, zúg a rengeteg mélysége,
Nyugtalan futkosnak felriadt vadai:
A sas, mint egy hátra-vert vitorlás sajka,
Nem bír a szél ellen fészkéhez szállani.

Mintha az elemek végső harca volna,
Mintha minden helyet s alakot cserélne...
Talán e borzasztó istenítéletben
Az utolsó napnak van rajzolva képe?!

Ah, a természet nagy, jókedvben, haragban,
Az egyik keze bont és alkot a másik.
A villám dúl, emészt: a mennydörgés szava
Megtermékenyíti a földnek határit.

Dúl, dúl a zivatar, végtére kifárad,
Magát emészti fel lángoló haragjába:
Az ég, mint egy békét óhajtó fellegvár,
Hétszínű zászlóját tűzi bástyájára.

Zajong még a vadon, s mintha mély sebéből
Zuhogó patakban gyorsan folyna vére:
Mély hörgése mindig, mindig csendesebb lész,
Óriás halottként némul el végtére...

Eloszlott a felleg, - a nap nyugodóban,
S mint haldokló bajnok sugárzó szemével,
A háborús élet zajtalan estvéjén:
Nyugton néz még egyszer a világon széjjel.

Tompa Mihály (1817-1868): A Phönix regéje

 
Sok boldog esztendőt megérvén,
A vadon szép szabad vidékén:
Megunta a phönix madár
Az életet:
Megunta mert megvénhedett!

Mint a kilőtt nyíl jára hajdan.
A fenzúgó vészben viharban;
S mikép sebes zúgó folyam
A csónakost:
Kis szellő is lecsapja most.

Ül fészke mellett száraz ágon,
Ha birna sem lát merre szálljon;
Szemének a lomb árnya is
Nagy éjszaka...
Sohsem találna tán haza.

Két szárnya mint két lángszivárvány,
Nem csillog már a nap sugárán.
A nap nem is csillámiért
Kedves neki:
Fagyos keblét melengeti.

Kemény fészkén virasztva ébren:
Tüzet lát egyszer  nagy éjben;
Egy titkos ösztön szállja meg...
S erőtlenül
A pattogó tűzhöz repül.

S egy égő üszköt felragadván:
Fészkét meggyujtja véle a fán.
S fészékében a phönix madár
Mentem megég...
Csupán kihűlő hamva még.

S a hamvát szél nem hordja széllyel:
De a jövő nap reggelével,
Belőle szép ifju madár
Támadva fel:
Megrázkodik... s szárnyára kel.

Mint a kilőtt nyíl, bizton bátran
Jár ismét a felhők honában:
Köszönti a földet, leget
S a szép napot:
Köszönti mert megifjodott!

S idegzetén az ifjusággal
Erő, bátorság habzik által.
S keresztülvillan biztosan,
A fekete
Éjfélen is tekintete.

Két szárnya, mint két lángszivárvány
Csillog megint a nap sugárán,
A fényes nap csillámiért
Kedves neki;
Nem agg keblét melengeti.

Megégett s gyász hamvába dőle,
De ifjan feltámadt belőle.
S tekintetén – elmulva a
Sötét napok: -
Megint jólét s öröm ragyog.

(Forrás: Losonczi Phönix – történeti és szépirodalmi EMLÉKKÖNYV I. kötet 1-2. old. – Pest, 1851.)

Rácz Lajos: Tompa Mihály a költő-pap

Tompa Mihály, az egyszerű hanvai kálvinista pap iránt se a magyar irodalom, se a magyar társadalom nem rótta még le eléggé kegyeletes tartozását, sőt úgy tetszik, mintha némi kicsinylést, némi hidegséget tanúsítanának iránta. 33 éve, hogy a Virágregék költője, a természet mély érzésű barátja meghalt, s ime máig se jelent meg méltó élet- és jellemrajza, mely életének adatait összegyűjtve, feltárná előttünk: ki és mi volt nekünk Tompa Mihály? s máig se örökítettük meg emlékét érczben vagy márványban, tanúságúl és lelkesítésül a jövő idők számára. Történtek ugyan mind a kettőre vonatkozólag kisérletek: Tolnai Lajos megpróbálta Tompa írói arczképét megrajzolni, de miként regényeiben a valóság helyett csak torzképét nyujtja az életnek s mindent végigönt epéjével, - e tanúlmányában se lehet az igazi Tompára ráismernünk. A mi a másikat illeti, a sárospataki kollégium ifjúsága 1896-ban felállította híres elődjének mellszobrát az iskolakert árnyas fái közt s Rimaszombat is régen készülődik nagynevű szülöttjét egy érczszoborral megtisztelni, - de Tompa, a honfiú dalnoka, az elnyomatás éveiben a nemzet lelkének költögetője, fájdalmainak elsiratója, reményeinek élesztgetője, a Petőfi és Arany barátja s költészetünk népies-nemzeti irányainak mellettök harmadik képviselője – ezeknél nagyobb és méltóbb áldozati tüzet érdemel!

De mintha változnának az idők, mintha kezdenénk betelni a cosmopolita költészettel, a Zola és Ibsen-imádással, mintha újra visszatérnénk az elhagyott oltárokhoz: a nemzeti istenek imádásához! Nem ezt mutatja-e Vörösmarty emlékezetének lelkes megünneplése. Eötvös K. „Balatoni utazásá”-nak, Berczik „Himfi szerelmé”-nek és Herczeg „Ocskay Brigadéros”-ának páratlan sikere? Ha ez az irány erősödni fog, akkor Tompára is el fog következni a méltánylás kora, s akkor nemcsak a sárospataki diákok fogják összerakni filléreiket szobrára, hanem az egész magyar társadalom sietni fog emlékének megtiszteléséhez hozzájárulni!

E gondolatok közt s mint ez idők előfutárát a legmelegebben üdvözöljük Tompa M. föntidézett életrajzát. Irója a Tompa tisztelők kicsiny gyülekezetének leglelkesebb papja, ki mint Gömörmegye fia, mint rimaszombati és pataki diák úgyszólván beleszületett a Tompa kultuszba; ki még mint pataki diák lelkes czikkeket írt a gömöri lapokba a Tompa szobor felállítása érdekében s a szájától megvont fillérekkel hordta össze, gömöri tanulótársaival együtt e szobor első alapját, bizva a mustármag megnövekedésében; ki mint gömöri pap és tanár áhitattal járt Tompa életének és működésének egykori színhelyén s fogékony lélekkel hallgatta és gyüjtögette a rávonatkozó adatokat, ezek iránt Tompa minden barátját, ismerősét kikérdezte, s az irodalom mezején is felkutatott minden nyomot, a mely Tompához vezetett; ki T. hátrahagyott egyházi dolgozatait is kiadta s egész sereg kisebb-nagyobb czikkelyben ismertette Tompa életének egyes részleteit, fejtegette költeményeinek egyes vonatkozásait. Ily fogékony kebellel s ily előkészületek után, nem természetes-e, hogy hivatást érzett Tompa életének megírására?

Műve, mint czíme is mutatja, első sorban életrajz. Miként a Kisfaludy-társaság Petőfinek első sorban hiteles életadatait óhajtotta összeszedni, hogy ezek aztán biztos alapúl szolgáljanak műveinek kritikai méltatásához, S. Szabó József is Tompánál főként e feladatot: az életadatok összegyűjtését tűzte maga elé.          Eddig az irodalom barátai úgyszólván csak arra az életrajzra voltak utalva, a mely Tompa összes költeményei előtt 39 lapon Szász Károly tollából megjelent s a mely Tompa életének természetszerűleg csak főbb pontjait érinthette. S Szabó teljes képet rajzol Tompáról; ismerteti gyermekkorát, diákéveit, irodalmi szárnypróbálgatásait, pesti élményeit, - s aztán bejei, keleméri és hanvai papságát, évekig tartó betegeskedésének egyes phasisait, hosszas halálküzdelmét. Még azok is, kik szivesen társalkodnak Tompa költeményeivel, kik szivesen olvassák a róla itt-ott megjelent közleményeket, sok új adatot, felvilágosítást fognak találni ebben az életrajzban, sok költeményének fogják megtalálni nyitják, értelmét.  Nem mondjuk, hogy ez adatok más szinben tüntetik talán fel költőnket, mint a hogy eddig ismertük; nem, csak közelebb hozzák őt hozzánk, csak inkább feltárják előttünk lelkét! Látjuk, hogy s mint élt, minek örült, miért rajongott, mivel szeretett foglalkozni; látjuk őt különösen, mint papot, a papi teendők minden ágazatában, mint egyházi beszéd-irót, mint előadó szónokot, látjuk hivei közt s a papi tanácskozásokban; aztán látjuk családja körében, feleségéhez s gyermekéhez való viszonyában, látjuk barátaival való összeköttetésében. Látjuk, mikor milyen irodalmi tervek foglalkoztatják; mily lelki hatások alatt irta egyik-másik nevezetesebb költeményét; itt-ott csinos és főként helyes méltatását is kapjuk költészetének, költészete egyik-másik ágának.

Mért ne vallanók be örömmel, hogy e közelebbi ismeretség nemcsak nem árt Tompának, hanem inkább emeli őt szemünkben. A kit eddig csak távolról tiszteltünk, azt most megtanúljuk szeretni, megtanúljuk csodálni. Rendíthetetlen hite, erős hazaszeretete, felesége iránti mélységes szerelme, odaadása, - mind magas szinben tünteti őt fel előttünk. Nem mintha neki is nem volnának gyöngéi; S. Szabó nem is hallgatja el azokat, szeretete nem teszi elfogulttá hőse iránt; érinti ezeket is, de kiméletes kezekkel s rámutat forrásukra, hogy méltányosabbak lehessünk megitélésében. A költőnek se föltétlen imádója, de egy pár biztos vonással itt is kiemeli azt a helyes szempontot, a mely szerint őt megitélnünk kell.

S. Szabó könyve nemcsak rendkivüli haladást jelent az eddigi Tompa-életrajzokhoz képest, hanem joggal mondhatjuk, hogy ez az első, igazi Tompa életrajz! A tartalom gazdagsága, újdonsága mellett éppoly mértékben leköti figyelmünket az előadás melegsége, bensősége s a könnyed, nemesen egyszerű, bibliai zamattal ékes nyelv, mely egyaránt távol áll, úgy a száraz adathalmaztól s elvont fejtegetésektől, mint az üres sallangoktól. Valóban, S. Szabót ez életrajz megirásánál Tompa szelleme illette; gondolkodása, eszmemenete szinte rokonnak tünik fel a Tompáéval; csak egy rokonlélek, egy költői kedély rajzolhatta őt meg így nekünk, ki ugyanazon helyen, ugyanoly behatások alatt élt, tanúlt, nőtt fel, mint Tompa, s a mellett lelke telve van imádott költőjével. Műve szívből folyt, a szeretet sugalta, azért nem fog nyom nélkül elenyészni! A kik Tompát szeretik, ezt az életrajzot is szivesen fogják olvasni, azok pedig, a kik nem ismerik eléggé, ebből meg fogják őt ismerni és szeretni!

(Életrajz Tompa Mihály arczképével és a rávonatkozó irodalom repertoriumával. Irta S. Szabó József debreczeni kollégiumi tanár. Budapest, 1901. Hornyánszky V. konyvnyomdája. 116 n. 8 r. lap Ára 2 kor.)

(Forrás: Erdélyi Muzeum – epa.oszk.hu)

Dr. Nagy Sándor: Tompa Mihály tanári pályázata Miskolczra

 

Tompa Mihály az 1845. év nyarát barátja, Szemere Miklós vendégmarasztó házi üszkénél töltötte s mivel tanulmányait egy évvel azelőtt tulajdonképpen bevégezte, jövendő életpályájáról gondolkodott. Sárospataki iskolai tanulmányai a papi s ügyvédi pályákra készítették elő, de az akkori tanulmányi rend szerint az előbbihez még káplánság és papi vizsgálat, az utóbbihoz pedig joggyakorlat (patvaria) s ügyvédi vizsga kellett. Tompa azonban egyelőre szeptemberben visszament Patakra, hol beiratkozott ugyan mint ismétlő az akadémiára, de nem annyira teológiával, mint inkább Népregéi és mondái befejezésével foglalkozott. Patakról ekkor hirdetett előfizetést s ismerőseihez gyűjtőíveket küldözgetett. A készülő kötetről a Pesti Divatlap is megemlékszik.1

Az ifjú költő hangulatát, terveit szépen jellemzi 1845 október közepén barátjához, Fekete Károlyhoz, ki Miskolczon káplánkodott és nevelősködött, küldött levele. „Én – írja – a diáki életet testemből-lelkemből meguntam. Erre sokat tett az egy évi eperjesi szabad életem, másrészről sok – biztosan mondhatom – nagy emberek, legalább mellettem nagyon barátsága s irodalmi életem. Igen gyermekesnek találom már iskolázni! Ez okból karácsonykor végkép elhagyom Patakot, addig sem sokat leszek itt, mivel kiadandó Népregéim nyomatása ügyében vagy Pestre, vagy Kassára utazom: ebből biztosan leend pár száz forint hasznom, ezzel beülök egy vagy más jóakarómhoz vagy barátomhoz s néhány hét alatt papi vizsgálatra elkészülvén, káplán leszek valahol.”2

Ekkor azonban oly esemény jött közbe, mely elhatározására döntő hatással volt. Osváth Lajos, a miskolczi református liczeum költészetiés felső szónoklati osztályának tanára, mint akkor írták közoktatója, 1845 október 23-án hirtelen meghalt s helyére a miskolczi református egyháztanács sürgősen pályázatot hirdetett. Mintha éppen Tompa számára üresedett volna meg ez az állás. Miskolczon sok ismerőse volt, apja húsz éve itt lakott; költői működését pedig már kezdték ismerni és megbecsülni. Joggal remélhette hát, hogy megválasztják. Ezért azonnal Miskolczra utazott s benyújtotta pályázó levelét.

A miskolcziak azonban nem váltották be Tompa reményét. Sokkal gyorsabban elintézték az ügyet, mint várni lehetett volna és egy kéznél lévő miskolczi káplánt hívtak meg a tanszék helyettesítésére.

Az október 31-én tartott iskolai tanácsból Lőrincz János miskolczi segédpapot szólították fel helyettesítésre, ki dícséretes készséggel ajánlkozott is.

A tanszék betöltse alkalmával tartott előleges értekezlet a jelentkező pályázók közül „tiszt. Scholtz Sámuel helybeli segédpapot, Tompa Mihályt („a sárospataki anyaiskolában tanuló jeles ifjú és költő”) s Bartók Gábor szigeti tanító urakat vélte választás végett ajánlandóknak.”

A tanárválasztó egyházközségi tanácsülés 1845 november 2-án folyt le Palóczy László segédfőgondnok elnöklete alatt a négy lelkész, Papp János igazgató oktató, huszonhárom tanácsnok, azután a főjegyző, két algondnok s egyházfiak részvételével. A választás a fiatal költőre keserű csalódást hozott. Rajta is beteljesült a régi igazság, hogy senki sem próféta a saját hazájába. Az egyháztanács nagy többsége Scholtz (utóbb Solymossy) Samu miskolczi káplánt, egy különben köztiszteletben álló művelt fiatal embert, az iskola egykori növendékét, választotta meg. A választás eredményét az egyháztanácsi jegyzőkönyv szükségesnek találta bővebben is megokolni.3

A költőt mélyen bántotta ez a vereség. Azt hitte, hogy fiatalkori hányatásai véget érnek s talán szíve választottját, Böszörményi Katalint is nőül veheti. Most mind ennek vége lett. Keserű panaszát a pusztán czímű világfájdalmas költeményében öntötte ki.

Utóbb a végzet rendelésébe egészen belenyugodott. Belátta, hogy a tanári pálya nem neki való. A nevelő legfontosabb tulajdonsága hiányzott belőle: az önfeláldozó türelem. Solymossynak, kit utóbb legjobb barátai közé sorozott, barátságos beszélgetés közben gyakran mondogatta, hogy ebben az esetben az vesztett, a ki nyert s az nyert, a ki vesztett.

Más pálya után nézett. Elbúsultában az egyházi pályáknak bosszúsan hátat fordított s 1845 deczember elején ügyvédségre készülendő, Pestre költözött.

*

1) „Tompa Mihály, fiatal költőink jobbjainak egyike, előfizetés útján egy kötetnyi Népregét adand nem sokára a közönség kezébe. Költői szép nyelve felette ajánlatossá teszi.” 1845. szeptember 18-iki száma.

2) Tompa Mihály levelei Fekete Károlyhoz (1843-54.) Közli Nagy Pál, tornaallyai lelkész, gömöri esperes. Rozsnyói Hiradó 1882. évi 13-17.sz.

3) „A” mennyiben az ajánlott egyének közzül főkép tiszt. Solcz Sámuel úr és Tompa Mihály tüntek ki, - az első iránt kifejlett s’ abból eredett hajlamnál fogva, hogy mint iskolánk egykori jeles növendékje, majd az alsó szófüzeti osztálynak két éveken által – kitűnő szorgalommal és haszonnal működött tanítója, végre ismét az alsó szónoklati osztályban, annak rendes köztanítója hosszas betegeskedése miatt – félévig közmegelégedést nyert helyettes tanító, magát már ez előtt is azon mértékben érdemesítette, - hogy abbelki kitünő érdemeinek adandó alkalommali figyelembe vételük s megjutalmazásuk iránt is – köz szóval megbíztattatott, de erköltsi magaviseletének tisztasága is közönségesen ismertetik: tiszt. Solcz Sámuel úr a költszet és felső szónoklati osztályok köztanítójává a’ nagy többség akaratával elválasztatott s egy küldöttség által az úgynevezett Chartának is közlésével elválasztatása tudtára adatván – azt köszönettel elfogadta és a köztanítóságra magát fölajánlotta.”

Forrás:  Erdélyi Múzeum 1909. Új folyam 4. (26.) évf. 3.sz.

Lengyel Miklós: Tompa Mihály (1817-1868)

A keserű fájdalomnak, a borongó tépelődésnek, az édes-bús szenvedésnek költője – ősszel született, hervadt lombok alatt. A természet haldoklásáról énekelt első költeményeiben és hű dalnoka maradt élete végéig a halál színébe öltözködő világnak: utolsó verseiben is az ősz bánatos képei jelennek meg.

Egyénisége jelölte ki számára ezt az utat. A nyári pompájában viruló erdőben szeme csodálatos biztonsággal ismerte fel a korán hervadásnak induló falevelet, a pompázó életben mindenütt ideiglenességet, átmenetet látott és meghallotta a közeledő pusztulás halk lépteit.

Egyéniségének kialakulására nagy befolyással volt élete. Szegény családból származott és korán árvaságra jutott. A jóeszű falusi gyermeket tanítója tanácsára nagyszülei beíratták a sárospataki kollégiumba. Rimaszombatot tehát véglegesen elhagyta és elindult azon az úton, amely a dicsőség felé vezette, de fájdalommal, bánattal és nyomorúsággal volt kikövezve.

Már az iskolában feltűnt költői tehetsége. Az iskolának híres önképzőköre volt; ennek tagjai megbecsülték fiatal társuk költői alkotásait. A gyermek merész álmait a siker még jobban táplálta; gyűjteni kezdte a környék népmondáit és regéit. Ezeket a mondákat megverselte. Tanulmánya végeztével a költeményeket Pestre vitte és elérte az óhajtott sikert. A kor közönsége minden népies eredetű műfajt szívesen fogadott; a szabadságharc előtt álló nemzetet a népfelszabadítás gondolata foglalkoztatta: a néppel foglalkoztak a politikában és irodalomban egyaránt.

Tompával körülbelül egy időben tűnt fel Petőfi és Arany. A három költő kölcsönösen megbecsülte egymást. Petőfi volt az, aki mind a két költőtársát meglátogatta és állandóan tervezett velük. Tompával való barátságának több költői emléke is maradt. Egyszer között tárgyat is dolgoztak fel. Egy kirándulás alkalmával egy elhagyott, szegényes erdei házra bukkantak: ezt verselte meg Petőfi és Tompa; de részt vett a költői versenyben Kerényi Frigyes is, egy akkoriban fellépő, népszerű, fiatal költő.

Tompa költői pályája felfelé ívelt. Nem is tudott megmaradni a csöndes vidéken. Ragadja maga felé a főváros: az irodalmi középpont. De az örökké forrongó, színes délibábot kergető, álmodozó fővárosi írók társaságában nem érezte jól magát a fiatal vidéki költő. A falu érte jött a gyermekének: csábította, csalogatta haza. Beteg is lett és a merész álmok tündérkertje helyett a sivár kórházi udvar képei komorították. Az első alkalmat megragadta  menekülésre. A gömör-megyei Beje község küldöttsége hívta meg lelkésznek. Örömmel hagyta el a fővárost és megnyugodta állt ismét a természet nyújtotta nyugalomban. De Bején nem maradhatott sokáig, a valamivel nagyobb Kelemenre költözködött, majd Hanva választotta meg papjának. Itt is fejezte be életét.

Élete csak rövid ideig volt boldog, pedig boldognak ígérkezett. Megértő élettársat választott; két gyermek is született a házasságból, de a csapások egymást érték. Mindkét gyermek kicsiny korában meghalt. Különösen második gyermekének halála törte meg az úgyis beteges költőt. Lelkére nehezedett nemzetének szerencsétlensége is. Utolsó éveiben áldozata a testi-lelki vergődésnek.

A szabadságharc előtt Tompa főleg elbeszélő költeményeket írt. A nagy nemzeti szerencsétlenség és a sorsnak meg-megújuló csapásai az érzelmi költészet felé sodorták. Sorsa szinte össze volt kapcsolva a nemzet sorsával. A szabadságharc előtt felfele lendült mind a kettő. A fiatal költő örök halhatatlanságáról álmodozik, a megifjodott magyarság merészen néz a jövő tündérkertje felé: érzi erejét mind a kettő, s nem látja a veszedelmeket. A költő képzeletében Ikarusz jelenik meg. Ikarusz, a merész ifjú, aki szárnyat teremtett magának és száll, száll a magasba, száll a halhatatlanság felé. Ikarusznak látja magát is, nemzetét is. De még nem gondolta végig a vakmerő görög ifjú történetét. Csak a magasba emelkedést látja, a szörnyű bukást nem. Mikor a szabadságharc vérzivatara után még reményt-adó szivárvány sem vigasztalja a magyart; mikor családi csapások a porba alázzák a költőt, akkor írja meg gyönyörű költeményét Ikaruszról. Már látja, hogy a magasba szálló, merész ifjút elragadta a repülés láza; mindig feljebb és feljebb tört, míg végre a megsértett és semmibe vett természeti erők lebirkózták. De vigasztalást talál a költő, vigasztalást legalább a nemzet számára. A megkövezett próféták, a csábító célhoz vezető úton elbukott tudósok élete nem hiábavaló; jönnek a nyomukban mások és a kitűzött célt az elődök holttestein át is el fogják érni. A gondolatot és az érzést nem lehet megölni.

Mielőtt erre a vigasztaló gondolatra rátalált, szebbnél szebb költeményekben siratta el nemzete halálát. Különösen keserű „A gólyához” írt verse. A nagy pusztulást a sors okozta: a végzet ellen nem harcolhattunk. De a nemzet kidőlt terebélyes fájába őrlő szú költözködött: árulás, veszekedés, vádaskodás még elviselhetetlenebbé teszi függetlenségünk elvesztését. A szép halált kéri a „Sebzett szarvas” című költeményében is. A sebzett szarvas a nemzet; sebe halálos, menekülésre nincs remény. A költőnek csak az a kívánsága, hogy üldözői ne juthassanak testéhez, ne dicsekedhessenek a megölt fejedelmi állat agancsaival. A „Pusztuló erdő” szintén a nemzetet jelképezi. A kiirtott hatalmas törzsek helyén felnövő sarjak ejtik kétségbe: a költő az új nemzedékben nem bízik.

Vannak bizakodóbb hangú költeményei is. „A madár, fiaihoz” című versében költőtársait szólítja munkára. A némaság a halált jelenti. Énekeljenek a múlt szenvedéseiről, vagy dicsőségéről, ha a jelen fájdalma némító gyötrelemmel kínozza őket. Csak szólaljanak meg. A költők szava azt jelenti, hogy élet maradt a nemzetben a szörnyű csapás után. „A terebélyes nagy fá”-ban szintén reménykedik abban, hogy a nemzet élni fog.

Különösen a hatvanas években nyilatkozik meg erősebben a remény költészetében. A gyengülő Ausztria kénytelen a magyarság erejére támaszkodni: közeledik a kiegyezés. Remény és kétség közt hánykolódik az ország. Ennek a gyötrődő korszaknak hangulatát fejezi ki a költő „Forr a világ”, „Novemberben”, „Egy könyv olvasása közben” című költeményeiben.

Egészen haláláig írt elbeszélő költeményeket is. „Virágregé”-it nagy szeretettel fogadta a közönség már gyönyörű részeiért is. Hosszabb népies tárgyú és tréfás költeményei (Három a dani, Váncosujfalusi jegyző) sikert arattak.

De ami fenntartja örökre nevét, az lírai költészete. Az ötvenes évek csüggedt és keserű hangulatát, továbbá a hatvanas évek félő reménykedését Arany Jánoson kívül egy költő sem tudta úgy kifejezni, mint ő.

(Forrás: Cimbora, 1928.aug.30.)