Tompa Mihály (1817-1868): Ujévi üdvözlet a Vasárnapi Ujság szerkesztőjéhez

 
Fogadd az ujév első reggelén
E kézszoritást, régi jó barát!
Ez a kéz egyiké a tiz közülé
Kik egykor oly vigan s gondatlanul
Látták az év intő fordulatát,
S föl sem vevék az elkallott időt, -
Ifjak valánk...! Emlékszel-e reá?
Nehány év csak... s régen volt az nagyon...

A sziv nyomó érzése mondja ezt!
S többször megállt azóta a nap is,
Hogy nézze Gibeonban a csatát...
órák sulyát hordá a pillanat...
- Az ember most megvénül hirtelen!

Midőn feléd nyujtom ma jobbomat:
Eszembe jutnak a setét napok,
a dermedés halálos napjai. -
Minő a nyáj, ha veszti pásztorát
És szerte a kietlenen bolyong:
Olyan valánk! Egy hang se hallaték:
Rezgésbe hozni a holt levegőt,
És lüktetésbe a megállt eret.
Nem volt erő, mely köt, von, egybegyüjt,
Nem egy emelt ujj, mely irányt jelöl. -
Csudálatos, zord, képtelen napok!
- Te, egy vall az elszántak közül
Kik legelébb láttatni merte, a
Muzsák oltárinál s szent berkein.
A hol megszünt az égő áldozat
S rom, félelem, halál uralkodék.
Kik tudva kelték a sulyos gyanút:
Hogy visszavárják a dalt, s lombosan
Ohajtják látni a fákat megint. -
Te, gyenge kis galyat szurtál vala
A dúlt liget szenes földébe le;
S míg gondosan ápolgatá kezed:
Hited sugalta, hogy kihajt az ég; -
Dolgozva, híve nem csalatkozál!
Munkádra szép áldást adott az ég:
Tiz év alatt az oltvány nagyra nőtt,
s a terepély élőfa ágait
Virág, gyümölcs boritja gazdagon,
És lombja közt cseng a dal édesen. -
Virágozzék, érjen hosszu időt!
S ma, árnyain fogadd üdvözletem!!

Most nagy robaj, sietség, hajszolás
Van a sajtó s iróélet körében;
Egymást, ezer külön czél és irány,
Mint a keresztút, akként metszi át;
Nem látszik a személy mögött az ügy,
Sok hang miatt a szó nem érthető. -
Felőled, azt alig tudjuk, hogy élsz!
Nem szónokolsz az utczák szegletén,
Utálod a czégért, a sípolást!
Munkálkodol csendben s láthatlanul,
Szolgálod a müveltség szent ügyét;
Terjesztve: a mi szép, hasznos, nemes,
Mi szivet, elmét von, javít, emel:
Kezedből a mag nem sziklára hull,
De jó földben, gazdag termést mutat.
... Látunk sokat, ki zuhatag gyanánt
Zajongva és dagályosan rohan,
Elnyomja a szót, mely lágy s emberibb;
S szétloccsanván az ugró szirtein:
Por- és köddé oszlatja fel magát.
Te, zajtalan futsz, mint a mély folyam,
Mely csendesen tágitja a medert,
s virágba, zöldbe vonja a mezőt; -
Ösméred-e, szerény, jutalmadat?
Az, nem csinált s olcsó kitüntetés,
De, melylyel e széles Magyarhaza
Derék polgárinál találkozol:
A  k ö z b e c s ü l é s ... Nagy szó! s dijad ez!

Haladj, haladj tovább is utadon!
Ez út igaz, nyilt: - férfinak való,
Ki cselfogást, mesterkedést kerül.
s nem szórja el, mikép az itató
Jákób tevé, tarkázott vesszejét,
Hogy a juhok reácsudáljanak. -
- Mint volt, legyen jelszód: v a l ó d i s á g!

Lapod járjon be kunyhót, palotát,
Szegény s gazdag körül végezze tisztét!
Meghozva mindeniknek a mi kell.
- Száraz kenyéren is, sok érzi: hogy
Az ember nem csupán kenyérrel él! -
A leghomályosabb zugig, vigye
Az ismeret s müveltség sugarit.
az elhunyt ösöket mutassa fel,
Szóljon nemes, hős tetteik felől,
S minden sorából egy nagy gondolat
Nézzen reánk s értesse meg magát,
Miképen a jól-festett kép szeme
Megszünés nélkül a nézőre néz. -
S mely hűn köszönt minden vasárnapot,
Hasznos, vidám szép ünneplést szerez:
Lapoddal a tiz év fordulatát
Még sokszor ünnepeld! Isten veled!

(Forrás: Vasárnapi Ujság, X.évf., Pest, 1863. - mek.oszk)