Korinthosban ismeretlen járkál
Egy ifjú, Athéne gyermeke.
Szives látást remél egy polgárnál:
Apja régi jó barát vele;
Kis fiút meg kis lányt
Rég egymásnak is szánt
Hitves társakúl a két szüle.
De szívesen látják-é, ha értek
Drága jót áldozni nem kiván?
Már azok keresztyén hitre tértek,
Ő pedig, s családja, még pogány.
Uj vallás ha gerjed,
Hűséget, szerelmet
Gyakran irtnak káros gaz gyanán’.
Alszik immár a ház minden tagja,
Apa, lányok – csak az anya nem.
Ez az ifjat nyájasan fogadja
S díszszobát nyit néki íziben;
Bort hoz a serlegbe,
Ételt rak elejbe,
S gondoskodván, jó éjt mond s megyen.
Ámde nem költi fel az étvágyat
A bőséges, ízes ételek.
Inni, enni nem kiván a bágyadt,
S ágyra dől ruhástul, gépileg.
S már elszenderednék -
Hát egy ritka vendég
A nyilt ajtón hozzá közeleg.
S látja mécsinél, hogy a szobába
Halk-szerényen egy leány halad:
Tiszta fehér fátyol- és ruhába,
Homlokán aranyos gyászszalag.
Ifju látásátul
Megriad, elbámul
S hó kezét emeli az alak.
S mond: Oly idegen vagyok hát itthon,
Hogy vendéget sem jelentenek?
Igy tartanak, hajh, kamrámba’, titkon!
S most elfognak szégyenérzetek.
De azért ne kelj föl
A nyugovóhelyről;
A mint jöttem, úgy el is megyek.
Oh maradj itt, lelkem szép leánya!
Szól az ifju s fölkél sebesen:
Ime Ceres, Bacchus adománya;
Te meg Ámort hoztad, édesem.
Sápaszt ijedséged!…
Jer! Az istenségek
- Lássuk – hogy mulatnak többesen.
Maradj, ifju, maradj tőlem távol!
Számomra nincs földön élvezet.
Jó anyámnak beteg ábrándjából
Már a véglépés megtétetett.
Hajh! Ő, lábbadozva,
Egeknek áldozta
A virágzó ifju életet.
S víg csoportja régi isteneknek
Csendlakunkból menten kivonúl.
Most keresztfán megváltót tisztelnek
És csak egy istent látatlanúl;
Állatot: bikát, kost
Nem áldoznak már most,
Hanem embert irgalmatlanúl.
S a fiú kikérdezé a lyánkát
S minden kis szavára figyele.
Oh mily üdv! Te vagy az én arám hát?
S szűmnek itt kell téged lelnie?…
Csak te vallj tiédnek!
Áldását az égnek
Hozta ránk apáink esküje.
Nem lehetsz enyim te, drága lélek,
Mert anyám téged hugomhoz köt.
Hajh! Míg én kamrámban búmnak élek,
Gondolj rám is karjai között,
Rám, ki csak rád gondol,
Szerelemmel, gonddal,
S nem sokára földbe rejtőzött.
Nem, nem! Itt e lángra esküszöm meg,
Melyben a jó Hymen van jelen,
Megmaradsz te nékem s az örömnek
És atyám házához jösz velem.
Telepedjél hozzám,
Kedvesem! S lakozván
Üljük meg nászunkat véltelen.
S jegyet váltnak: a hölgy arany lánczát
Nyujtja immár vőlegényinek;
S ez a hölgynek nyujtaná a tálczát,
Mely ezüst s kitűnő műremek.
Nem nekem való ez!
Hanem – a mi jó lesz -
Fürtjeidből egyest elveszek.
A kisértetóra kongott épen,
S szinte csak most lett jól az ara:
A sötét bort, véreset szinében,
Mohón itta halvány ajaka;
de morzsányit sem vett
A kalácsbul, melyet
Hive nyájasan elé raka.
Most az ifjunka nyujtván a csészét,
Mohón isik ez is nedviből.
Szive beget! A szerelem részét
Kéri hölgye érzelmeitől.
De hijába kéri,
Az nem enged néki,
S a fiú zokogva ágyra dől.
Oh be fáj, hogy szenvedsz! – és legottan
Vőlegénye mellé hanyatlék:
De ha hozzám nyulsz, hajh! Borzadottan
Érezed majd, a mit titkolék.
Mert hó fehérségü,
De jég hidegségü,
A kiért szerelmed lánggal ég.
És az ifjú hölgyét megragadja
Szerelem ifjú erőivel.
Áthevül majd nálam tested fagyja,
Bár a sírból küldtek volna fel!
Csók, leheletközlés!
Szerelem-özönlés!
Én tüzem hát téged nem tüzel?
Szerelemtül mind összébb szorúlnak,
Könnyekkel vegyülnek élveik;
Csügg a lány, tüzajkán a fiúnak,
Egy a mást egymásban érezik.
Ifja kéjdühére
Hevül dermedt vére,
De mellében szív nem rezzenik.
Ezalatt még a ház gondos anyja
A folyosón végig megyen és -
Hallga csak, mi nesz?! Soká hallgatja,
S a mit hall, oly különös, mesés.
Vőlegény meg ara
Panasz- s gyönyörszava,
S őrjöngő szerelmi hebegés.
Megáll az ajtónál, meggyőződni,
Hogy gyanúi mennyire valók;
És a mit hall, bosszusággal tölti:
Lágy enyelgés, kemény esküszók…
- Csitt, a kakas ébred!
- De a jövő éjet
Ujra nálam töltöd? – S ujra csók.
Most az anya enged a haragnak
S bényit a szobába sebesen,
Hát e házban oly leányok laknak,
Kik így kapnak az idegenen?…
De a lámpafényben
- Úristen az égben! -
Önleányát látni kénytelen.
És az ifju, első ijedtébe’,
Hölgye fátyolát boritaná,
Meg a szőnyeget, a lány fölébe;
Hanem ez magát kioldozá.
Mintegy bűerővel
Emelkedik ő fel
A nyugágyon lassan, hosszuvá.
Anyám, anyám! – süket hangja zendül:
Sajánlod tőlem ez éjszakát?
És elüzesz innen a melegbül?
Csak uj kínra ébredtem tehát?!
Nem elég-e neked,
Hogy szegény gyermeked’
Oly korán a sírba szállatád?
Ám a nagyterhű rekeszt fölássa
Bizonyos törvény, s megjelenek.
Papjaitok énekes zugása,
Áldásaik nem segítenek.
Só, viz orvosságod
Nem hűt ifjuságot,
Hajh, szerelmet föld nem hűti meg.
Vénus nyájas temploma még állott,
Hogy szülőn ez ifjunak igért.
S te anyám, hajh, szavadat nem állod
Egy külön, bal eskü kedviért!
Isten ám nem hallgat
Meg oly fogadalmat,
Mely a nőtül elveszi a férjt.
Fölkergetnek a mély sirbul engem,
Még keresnem elvont javamat,
Már elvesztett férjet még szeretnem
S vériből táplálnom magamat.
Mikor az elvérzett,
Máshoz hajt a végzet,
S hull a sok fiatal áldozat.
Szép ifjú, te sujtva vagy halállal,
Elaszol, elfonyadsz e helyen.
Te a lánczot vetted tőlem által,
Fürtödet meg én viszem velem.
Nézd meg jól: a hónak
Színiben vagy hónap,
S barna léssz csak ismét oda lenn.
Halld, anyám, mit lányod végül kiván:
Máglya kell nekünk, kik szeretünk!
Bánatos kis házamat kinyitván,
Lángok által nyugtot adj nekünk!
Mig a szikra serczeg,
Mig a hamu perzseg,
Régi isteninkhez sietünk.
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 3. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv : Akad. Nyomdájánál 1863.
