Thaly Kálmán (1839-1909): Tököli bujdosó hive – 1697.

 
Istenem, istenem, én édes istenem:
Immár reménységem csak te benned velem!
Szánd meg azért, szánd meg könnyeim hullását,
Ifju két orczámnak búban borulását.

Ime, eltelék más egynehány esztendő,
S talán még egynehány lészen eltelendő:
Mig bujdosásimnak ideje elfolyik -
Melytől az én lelkem meghomályosodik.

Kóborlok, kóborlok vaderdők berkében,
Kietlen kősziklák zordon rejtekében,
Farkasok vaczkánál, medvék barlangjánál…
Anyám, édes anyám, jaj ha te most látnál!

Karmazsin-csizmámat kövek meghorzsolák,
Fényes szablyám vizek rozsdával bevonák,
Kopott kalpagomnak lelóg a csákója
Nincs tollu mellette, törött a forgója.

Szép tigrisbőrömnek a szőre vedledez,
Pantalléromról a szkófiom fejledez;
Katona-dolmányom az idő elnyütte,
Aba-nadrágomnak se szine, se szőre.

Tarsolyom, lódingom vagyon ürességben,
Karabélyom még csüng: de nincs egy lövésem;
Hajh, pedig vadásznak én árva fejemre,
Nagy-véres szándékkal nyomorult éltemre.

Én istenem, ne hagyj el engemet!
Vezéreld kegyesen jártomat keltemet;
A mikor álomra hajtom bús fejemet:
A te szent árnyékod fedjen bé engemet!

Istenem, istenem, viselj gondot reám,
Ne vesd el szolgádat, légy őriző atyám!
Én üldözőimnek, kik törnek vesztemre,
Vérhüdött szándékát változtasd üdvömre!

- Homályban ülnek most hajdan szép csillagim,
Lassan teldegélnek bujdosó napjaim;
Ágak zörrenése, levelek hullása…
Hajh, én életemnek gyászra fordulása!

Emberlakta földet messze kell elhagynom,
Édes szülőhazám hiában siratnom;
Én szülőházamnak füstjét ha láthatom -
Könyhullatás nélkül azt is nem állhatom.

Az én lakótársim a mezei vadak,
Vándorló pajtásim az égi madarak;
Felettem repülő daru lekrúgat rám:
Válaszul fölzendül hozzá én bús nótám…

Hulljatok, hulljatok ti égi harmatok:
Hajnal közelgtével engem biztassatok!
Muljatok, muljatok ti éji setétek:
Napnak fölkeltével jobb napot reméljek!

Ti pedig szálljatok reggeli imáim
Miglen pihentek mennyek magas tájin…
Istenem, hallgasd meg te hiv szolgád szavát:
Deritsd föl mg egyszer kuruczok csillagát!

Épitsd meg oszlopát mi romlott hazánknak,
Szüntesd bujdosásit annyi hű fiának,
Tököli Imrének, Petróczi Istvánnak -
Mi nagy-asszonyunknak: Zrinyi Ilonának!

Szegény katonának se kelljen bujdosni:
De ágyudörgés közt labanczot csapdosni;
Adj uram háborút, jó kardot, paripát…
Emeld föl még egyszer magyarok zászlaját!!

Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 9. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.