Tolnai Lajos (1837-1902): Hogy mint szeretlek én…

Hogy mint szerelek én – most nem tudod te meg:
Hátha azt mondanád, hogy ajkam hizeleg.
A mi édes, hevít, nyilt, őszinte, való:
Fájna ha azt hinnéd hogy mind csak puszta szó.

… Mikor majd itt ülünk párosan, csendesen -
Mert eljő ez idő, hidd el szép kedvesem;
Mikor nem számláljuk a perczet,, a napot,
Csak azt tudjuk te is, én is -: boldog vagyok.

Mikor elmulnak az első édes hetek;
Mikor mindig titkos reményre ébredek;
Mikor a kis kertben hol annyit mulatánk:
Két kis fekete szem mosolyg, nevet reánk.

Mikor udvar, szoba, egy kis tábor leend,
Törött puska, fakard, uj életet jelent;
Zászló, dob, paripa, lobog, ropog, - dobog -
Mikor mind eljő ez a háborús dolog.

Mikor hosszú, hosszú nagy boldogságra majd
Keblünk néha egy-egy futó panaszt sohajt,
Egymás ellen örök haragot fogadunk,
S szinte reszket a sziv, hogy mit mond ajakunk.

Mikor végre a sziv azt mondja, hogy elég:
S magától fölszakad az erős kötelék;
Zokogva borulunk egymás karjaiba
S mindenik azt hiszi: bennem volt a hiba.

S a nap ismét régi tiszta fényben ragyog,
Nevetünk, mint valánk olyan balgatagok.
Mikor – mikor - - oh én édes jó istenem
Mikor előttünk már mind ez csak mult leszen…

Mikor ott ülünk majd szép szelid alkonyon,
A körtefa alatt, ama kedves padon -
Mikor egymáséban nyugszik ismét kezünk,
S a nagy boldogságban csak nézünk – könyezünk.

Mikor már másban él mi bennünk lobogott,
Mikor érte leszünk kétszerte boldogok,
Ábránd helyett mikor ajkunk imát rebeg:
- Akkor tudod meg csak hogy mint szerettelek.

Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 7. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.