Komócsi József (1836-1894): A nap leszállt…

 
A nap leszállt,… a hegytetőkön
Reszket egy haldokló sugár.
Az éjnek árnya már a völgyön,
Pihen fészkében a madár.
Oh jöjj velem, ki a szabadba:
Ott fény van a vak éj felett;
Merengjen lelkünk a magasba -
Nézzük a csillagos eget!

Ott ama csillag: nézed, - remegve
Mint szórja szét sugárait;
A szivnek lángoló szerelme
Igy röpíti ki vágyait,
S a megmérhetlen messzeségben
A csillag rokontársra lel,
Ölelkeznek ők égi fényben,
Mint szerelemben két kebel.

Miért reszket kezed kezemben,
Miért hajtod le szép fejed,
Mi az, könyek vannak szemedben, -
Tán fáj e szó, beszéd neked?!
Ah értelek!… csak lobogó fény
Kábitotta el szivedet,
Lángolt cslaóka fénnyel égvén,
Lángolt, - s a porba leesett.

Te szeretted őt tiszta-híven,
S mire ő méltó nem vala, -
Szólottál hozzá: birjad szívem!
És ő… ő téged megcsala.
Nem vigasztallak, késő minden, -
Bár fáj, - könyeid hulljanak,
Meddig forrásuk van a szivben
Égetnek ott a sugarak.

Tedd kezedet, tedd kebelemre
S nézd ama futócsillagot,
Lángját a sötét éj benyelte
S csak egy kis sugárt sem hagyott:
Ha majd egykor a feledésnek
Éje borul szived felett,
Lesz egy hü csillagja az éjnek, -
Szivem, mely téged hőn szeret.

Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 8. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.