Hölgyeinkhez*
Írta: Lisznyai Kálmán
1842.
Hiába mondom, nem hiszik,
Mert pajkos a legény,
Hogy lányt, pedig tetszett elég,
Sosem szerettem én.
Sokan mondák, azért a vád,
Mert nagy hamis vagyok,
S vidor lányokkal pajkosan
Enyelgve mulatok.
Kezem, ha lányt ölelhetek,
Zsebembe nem teszem,
Sőt, hogyha úgy kerül sora,
A csókot elveszem.
Sőt a mi több és édesebb,
Titkon el is lopom,
Csintalan pillangó vagyok
A rózsaajkakon.
Hisz ez igen természetes,
Mi erre késztete,
Ez e jelenkor álkodó
Divatmüvészete.
Ez még korántsem szerelem,
Csak éldelő szokás,
Az ily ártatlan RÁSZEDÉS
Rendes világfolyás.
- Sok a dolgot ott fogja fel:
’Hja! Költő a legény
S mi sokszor zenge szent, komoly
Szerelmet énekén.’
Bocsánatot! Ez már igaz,
Ezt nem tagadhatom, -
Szerelem! Édes kínjaid
Szívemben hordozom.
DE ez nem olyan szerelem,
Minőt a vád beszél:
Ez önmagában – senkiért,
Senkit se bántva él.
Ég, forr ez égi láng, de nem
Lobog még senkihez
S tán oly bolygótüz lesz, a mely
Pusztán a légbe vesz.
De, hogyha tárgya lenne,
A melyre lobbanna,
Varázs szikráival tündér
Világot gyújtana.
Igy nálam a szerelmi dal,
Csak egy jóshangu jel,
Ha mátkám volna, hogy mi hőn
Imádná e kebel.
Mi költők dalvilágunkban
Szerelmet éldelünk,
A nélkül, hogy leánykebel
Dobogna mellettünk.
… De mit? – Varázsló állj elő,
TE szép őszinteség,
Nem himezem, nem hámozom,
De mint lelkemben ég:
Kizengem: ’Édes jó hazám!
Szerelmes hölgyeid,
Oly lángra még nem gyújthaták
E szív érzéseit.
Mért? – Rá, int a parancsolat
Rohan a felelet:
- ’Szivükből a nemzetiség
Eddig száműzetett.’
Nyelvét, szokását gyülölé,
Honában idegen,
Ily szivben nem NŐTT, de csinált-
Virág az érzelem.
… De most, de már, hála neked
Korunk őrszelleme,
Valód, im egy egész hazát
Keresztül ihlete.
Ki-zengem: ’Édes jó hazám!
Szerelmes hölgyeid,
Oly lángra kezdik gyújtani
E sziv érzéseit.
Ha kérded: Mért e változás?
Könnyű a felelet:
- Szivükben a honszerelem
Tart egy új ünnepet.
Nyelvét, szokását kedveli,
Szivében honja ég!
Ily nőt szeretni isteni!
Adj ilyet oh nagy ég!
Versenyre hát! Ki hív, ki jó,
Egy BÚZASZEM e szív:
Galambocskák! Azé lesz az,
Ki szép honához hív.
Szüz kebletek forró haván
Aranykalászt terem,
És e kalász mi volna más,
Mint boldog szerelem.
- Kit tárt karomra füzök, az
Nem botlik-el velem;
Jó táncos, vig fickó vagyok,
A tréfát kedvelem.
Sokat elnézek, bárha van
Tüzes kökönyszemem,
De csókom nem kökény ám,
Az édes végtelen!
S - - izlelőre előre
Adok, a mennyi kell,
Méltóztassék parancsolni
Akár százezrivel.
S – im, mintha egy pirúlna is,
Reám mosolygva néz,
Nézése nyilt gyöngyörvirág,
Tiszta mennyei méz.
Szemében égi láng lobog
Osztatlan a honért,
S most e szent lángnak engem is
Egy bájsugára ért.
S mennybe ragadta szivemet,
- SZERELMES LETTEM ÉN!
S birhatni hű magyar leányt
Éltet már a remény.
Jövel szivemre! Olvadj e
Szellem lángolásba:
Szerelmes lelkeinket hadd
Csókoljuk egymásba!
Közli: Cs. Gy.
(* Lisznyai, e költeményéhez a következő megjegyzést fűzi: „Eddig megjelent verseimből kimaradt e költemény, - melyet Petőfi, ismételtetve szavalt a debreczeni színpadon. (Dalzongora, 190. l.)
Forrás: Petőfi-Muzem VII. évf. 6. sz. 1894. november
