Lisznyay Kálmán (1823-1863): Önkéntes dal

 

Piros toll a kalapomnál,
Piros zászló kezemben;
Piros öröm a szivemben,
Piros lány az ölemben.

Mind, a magyar égen kelő
Piros hajnalt köszönti;
S a kivívott népszabadság
Boldogságát jelenti.

- De vértől leszen pirosabb
Toll, zászló, ha vész támad:
Az öröm – e l h a l v á n y o d i k,
A  piros lány – e l s á p a d.

S a csatában kard tépi szét
Lengő piros zászlómat;
Gyilkos golyó a szivemet,
S szeretőmet a – b á n a t.

De sebaj! Mátkám szivében
Megszelidül a bánat:
Édes emlék lesz halálom,
Mert megmentém hazámat.

S csatában egy élet, csak egy
Elvesztett percz, nem egyéb:
S egy perczet csak nem sajnálunk,
Nem sajnálunk a honért.

Dúl a rabló illircsorda,
Nemzetünk bősz ellene:
Fel! Barátim, fel! Kinek a
Szabadság az istene!!

Forrás: Nemzetőr. Kiadja Vahot Imre. 5. szám. Budapest, Julius 30. 1848.

Petőfinek egy szavalati darabja

 

Hölgyeinkhez*
Írta: Lisznyai Kálmán
1842.

Hiába mondom, nem hiszik,
Mert pajkos a legény,
Hogy lányt, pedig tetszett elég,
Sosem szerettem én.

Sokan mondák, azért a vád,
Mert nagy hamis vagyok,
S vidor lányokkal pajkosan
Enyelgve mulatok.

Kezem, ha lányt ölelhetek,
Zsebembe nem teszem,
Sőt, hogyha úgy kerül sora,
A csókot elveszem.

Sőt a mi több és édesebb,
Titkon el is lopom,
Csintalan pillangó vagyok
A rózsaajkakon.

Hisz ez igen természetes,
Mi erre késztete,
Ez e jelenkor álkodó
Divatmüvészete.

Ez még korántsem szerelem,
Csak éldelő szokás,
Az ily ártatlan RÁSZEDÉS
Rendes világfolyás.

- Sok a dolgot ott fogja fel:
’Hja! Költő a legény
S mi sokszor zenge szent, komoly
Szerelmet énekén.’

Bocsánatot! Ez már igaz,
Ezt nem tagadhatom, -
Szerelem! Édes kínjaid
Szívemben hordozom.

DE ez nem olyan szerelem,
Minőt a vád beszél:
Ez önmagában – senkiért,
Senkit se bántva él.

Ég, forr ez égi láng, de nem
Lobog még senkihez
S tán oly bolygótüz lesz, a mely
Pusztán a légbe vesz.

De, hogyha tárgya lenne,
A melyre lobbanna,
Varázs szikráival tündér
Világot gyújtana.

Igy nálam a szerelmi dal,
Csak egy jóshangu jel,
Ha mátkám volna, hogy mi hőn
Imádná e kebel.

Mi költők dalvilágunkban
Szerelmet éldelünk,
A nélkül, hogy leánykebel
Dobogna mellettünk.

… De mit? – Varázsló állj elő,
TE szép őszinteség,
Nem himezem, nem hámozom,
De mint lelkemben ég:

Kizengem: ’Édes jó hazám!
Szerelmes hölgyeid,
Oly lángra még nem gyújthaták
E szív érzéseit.

Mért? – Rá, int a parancsolat
Rohan a felelet:
- ’Szivükből a nemzetiség
Eddig száműzetett.’

Nyelvét, szokását gyülölé,
Honában idegen,
Ily szivben nem NŐTT, de csinált-
Virág az érzelem.

… De most, de már, hála neked
Korunk őrszelleme,
Valód, im egy egész hazát
Keresztül ihlete.

Ki-zengem: ’Édes jó hazám!
Szerelmes hölgyeid,
Oly lángra kezdik gyújtani
E sziv érzéseit.

Ha kérded: Mért e változás?
Könnyű a felelet:
- Szivükben a honszerelem
Tart egy új ünnepet.

Nyelvét, szokását kedveli,
Szivében honja ég!
Ily nőt szeretni isteni!
Adj ilyet oh nagy ég!

Versenyre hát! Ki hív, ki jó,
Egy BÚZASZEM e szív:
Galambocskák! Azé lesz az,
Ki szép honához hív.

Szüz kebletek forró haván
Aranykalászt terem,
És e kalász mi volna más,
Mint boldog szerelem.

- Kit tárt karomra füzök, az
Nem botlik-el velem;
Jó táncos, vig fickó vagyok,
A tréfát kedvelem.

Sokat elnézek, bárha van
Tüzes kökönyszemem,
De csókom nem kökény ám,
Az édes végtelen!

S - - izlelőre előre
Adok, a mennyi kell,
Méltóztassék parancsolni
Akár százezrivel.

S – im, mintha egy pirúlna is,
Reám mosolygva néz,
Nézése nyilt gyöngyörvirág,
Tiszta mennyei méz.

Szemében égi láng lobog
Osztatlan a honért,
S most e szent lángnak engem is
Egy bájsugára ért.

S mennybe ragadta szivemet,
- SZERELMES LETTEM ÉN!
S birhatni hű magyar leányt
Éltet már a remény.

Jövel szivemre! Olvadj e
Szellem lángolásba:
Szerelmes lelkeinket hadd
Csókoljuk egymásba!

Közli: Cs. Gy.

(* Lisznyai, e költeményéhez a következő megjegyzést fűzi: „Eddig megjelent verseimből kimaradt e költemény, - melyet Petőfi, ismételtetve szavalt a debreczeni színpadon. (Dalzongora, 190. l.)

Forrás: Petőfi-Muzem VII. évf. 6. sz. 1894. november

Lisznyay Kálmán (1823-1863) versei

 

 ŐSZI DALOK

Mint mikor a templomból
Elment már a népség:
A még félig zöld erdőben
Oly mély a csöndesség.

S e zenélő némaság
Szívolvasztó őszhang:
A lélek érti, hallja, hogy
Szól e - szellemharang.

Mintha a kis fűszáltól
Is hangot hallanánk?
Oly sejtő, lágy harmónia
Hat gyöngéden reánk.

S az ábránd, mely itt támad,
S a vágy vegyülete:
A virágok, a madarak
Tündérköltészete.

De kidönti a vihar
A vén fát, s az elbújt
Madaraknak szárnyaira
Zúzmarás szélvész sújt.

Mentek volna el inkább
Messze tengeren túl,
Vándor madártársaikkal,
Szent költői vágybúl.

Együtt futni meg a pályát,
S fáradni cél után:
S együtt éldelni vagy halni
Az elért szebb hazán.

Reményt együtt ölelni,
Habár eltünendőt:
Mintsem ily gyáva álomban
Várni a jövendőt, - 

A szép tavaszt, - s mintsem azt
A szégyent megérni:
Ha társaik örömzajjal
Vissza fognak térni.

S – ők álmos bágyadtsággal
Kászolódni szárnyra,
S egyenest a faodúból
Szállnak föl az ágra.

De a sok szú-por és gaz
Majd hogy le nem rántja:
S zöld lombok közt mindegyinkek -
Pókhálós a szárnya.

SZÉP HALÁL

Szomorún-szép az őszi
Nap aranyorcája;
Piros arany a falevél,
A halál írt rája.

Fényes útilevele
A vándormadárnak,
Melynek sejtő vágyai egy
Szebb világban járnak.

Megy a madár, testvére
A szálló reménynek:
Eltűnnek a magasban, s óh
Tán vissza sem térnek!

Andalító a csillag
Szép szomorúsága:
Mint egy könyes pillantás, úgy
Esik  e sugára.

Ki érti meg a regét,
A titkot kibírja?!
Mely a hervadó virágnak
Levelén van irva…

- Szépen enyészik minden:
Törnek a sugarak;
Igy lesz fényes jégtükörré
A hullámzó patak.

A pillangók reszketnek
A hideg harmattól;
S e repülő légvirágok
Mind meghalnak attól.

Miből édes kéjt szítt e
Piciny aranymadár:
Igy lett a virágkehelyből
Gyilkos méregpohár.

- Majd így halok meg én is,
Halványa, betegen:
Szomorú szent mosolygással,
Kedves! lágy öleden!!

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Lisznyai Kálmán (1823-1863): Babonás nap. Palóczdal.

 
Oly csendes idő: a virág-
Lengést is meghallhatom;
De oly kisértő, ijelmes,
Ez az álló nyugalom!

S mégis mintha a távolból
Tompa zúgást hallanék;
S szememben bús káprázattal
Összefoly egész vidék.

Zúgolódik a harangláb,
S reszket tetőtül talpig;
S tetejéről a harangszó
Olyan visszásan hallik.

Pedig senkisem húzza, csak
Megmegkondul magától:
Tán boszorkánykéz illette,
Hogy oly mesés hangon szól.

Vagy valami elhagyatott
Nehéz beteg haldoklik,
S megszánta az öreg harang,
Hogy a lelke fuldoklik.

S a megtérés, az imádság
Szelleme ütődött rá,
Hogy egykét halálcsendités
Majd megszabadítaná.

… Minden esztendőben egyszer,
Akaratlan jön egy nap:
Melyen egész falu népe
Mesés tündérmámort kap.

Miden háznál csodálatos
Bús dolgokról beszélnek:
És megreszketnek leglágyabb
Fuvalmától a szélnek.

A legkisebb neszre, mozra,*
Keresztet vet mindenki,
Ráfogja hogy lelket lát, mely
A kulcslyukon most ment ki.

S velük, mint egy mesemadár
Úgy játszik a képzelet.
Nem kell egyéb csak a mesét
Egy vén asszony kezdje meg.

Ha benéz a kútba, halál-
Főt lát, mond,  a fenekén;
S egy idegen kutya vonít
A nyílt pitar küszöbén.

Az udvaron halálmadár
Birkozók a kakassal;
S ha a kakas hátrál, a ház
Legkedvesebbje meghal.

Kirepülnek a duczból a
Galambok mindenfelől:
S szomorúfűzfára ülnek,
Egyszerre seregestől.

A kis fecskék a fészekből
Kihullnak a fal alá:
 A nélkül  hogy emberi kléz
Vagy akármi bántaná.

Halálfejes fehér lepe
Röpül be a szobába: 
S ráül ott a feszületre,
A Krisztus homlokára.

Azt jelentve: csak e menthet
Meg a veszedelemtől:
Ennek könyörögjön a nép
Isteni szerelemből.

- Ha tél van: fehér pacsirtát
Láttak, mond, a szemeten;
Úgy szólt mint a szent orgona,
Oly szépen keservesen.

Ha nyár van: azt mondják, hogy a
Verőfény oly halottszag!
S télben: hogy sok friss vér csepeg
A holdból éjfél alatt!

Jaj be piros ez a hajnal!
Mint a kiontott friss vér;
A nap arcza is oly véres,
Ha kél s ha nyugodni tér.

Felhő áll a falu felett,
Oly halottképű ború:
Villáma úgy kerekedik
Mint egy vérszín koszorú.

Az egész nap oly szédítő!
A szív oly terhes, nyomott!
Nagyon sokan a templomban
Töltik az egész napot.

S megszólal a falusi nép,
H á b o r ú r a  gondolva:
„H e j  v a l a h o l  a  v i l á g o n
„Na g y o n   v é r e s  n a p  v a n  m a!!”

 A nép babonákban érzi
A világ nagy napjait:
A földrengés, a forgószél
Sejteni s hinni tanit. -

(* A mozdulat, mozzanat gyökét, valamint temérdek gyököket széltiben használnak, mi irányul lehet mind mindennapi közönséges szóbeszédeink, mind irodalmi nyelvünk további alakításához, gazdagításához, - azon körülmény is mutatván, mily nélkülözhetlen szükségünk van még a szavak elemezésére, a gyökök meghatározására, hogy rímünk rendkívül kevés van, s az egész rímmennyiséget, melyet a költők forgatnak, kevernek, asszonanszíroznak röviden össze lehetne számítani, mely a magyar költőnek mindaddig szűk, nehéz korlát leend, míg a gyökök használatba vételével életbe léptetésével, koldus rímmennyiségünket meg nem százszorozzuk.)

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.

Lisznyai Kálmán (1823-1863): Tündér Ilona

 
(Rege a napimádó magyar őskorból)
IPOLYI ARNOLDNAK, a „magyar mythologia” irójának, üdvözletül.
*
(Gräfenberg, dec. 16. 1856.)

Sohase volt ilyen fényes
A  napisten  jövetele:
Csupa tiszta aranyhullám
A legmagasb bércz teteje.

A legpirosb nyári  hajnal
Megelőzte mint fullajtár;
S most mint rabszolga, nyomában,
Épen a háta megett jár.

Arczczal földig leborulva,
S csak ha a  n a p  alunni mén,
Látni ujra este felé
Pirulni a bércz tetején.

- Tán ünnepte tart ma a  nap:
Egybegyüjti sugarait,
Majd meggyujtja a kősziklát
Rá oly folyó lángot borit.

A merre néz, pillantása
Millió virágot teremt:
Teremtő erőt hint széjjel
A föld határán, ide lent.

Ahova néz, mosolyától
Virágzik a rideg kő is,
Kivirít rajt a vadmoha,
S rügyet hajt a kóró-tő is.

Isten ő! A világ ura,
A nép hozzá imádkozik:
Fehér mén piros vérével,
S virágillattal áldozik.

Szent  fényéből  van a  lélek!
Mely vért, szivet átmelegit:
Napfényszivás  ami legfőbb
Szertartásunk, ez boldogit!

Ez által támad szivünkben
A szerelem, az akarat;
Ettől születik fejünkben
Az igazság, a gondolat.

Igaz öreg hit!… A  napfény 
Süssön szívünk verésére.
Szabd meztelen mellünket
Tartjuk a  napfény  elébe!

Oltárunk a virító domb,
Folyók partja, s a magas hegy:
Hová e világjáró nép
Seregestől áldozni megy:

- Fehér paradicsomrózsát,
A  nap  kedvencz virágait:
Varázserejü vérfüvet,
Istenfa aranyszirmait.

Mézharmatos mannabimbót,
Az áldás szép virágjelét;
Selyemsima puha barkát,
Az irgalom szent vesszejét.

Szüzektől font kész koszorút,
Cserfagyöngyöt, tölgyfakérget:
Zöld borostyánt, mely elébe
Tükrözi a dicsőséget.

Ellenségtől elvett fegyvert,
a győzelem tanujelét:
Lángokba hányt dárdát, nyilat,
S mind ott hamvad, ott olvad szét:

Napisten  tiszteletére,
Fölgyujtnak egy rész erdőt:
S az égő erdő tüzéből
Jósol a  Táltos  jövendőt.

S – meghallgatja a  napisten
A hős nemzet könyörgését:
Hogy szívják föl sugarai
A hősök kiontott vérét.

A kiontott vérben  lelkét,
Hogy üdvezüljön fényében,
Mely itt alant érte lángolt,
Hagy égjen ott fent, tüzében.

Hagy égjen ott örökfényben,
Örök édes boldogságban:
Ez a reménye, ez hite
A  magyawrnak, e világban!

Oda jut végre mind s együtt,
A  n a p  fényes világába:
Örökönöröké ott él,
S fördik az üdv forrásába…!

- Nagy ünnepet tart ma a  nap:
Egybegyüjti sugarait:
Majd elolvasztja a bérczet
Rá oly parázsözönt borit.

S  egyest gondol, s a legfényesb
Sugaraknak parancsot ad:
Hevíti a sugarakat
Ez isteni parancsolat.

’Menjetek hü sugaraim,
’Menjetek szét a világba!
’Utazzatok át az egész
’Földön, hetedhétországba.

’Keressétek föl a  legszebb 
’S legjobb lyányt egész világon:
’Minden nép közt, városokban,
’Falukon és vad pusztákon?-

S a napsugár utazása
Csak egy rövid kis villanat:
Egy csepp szempillantás alatt
Ezer mértföldeket halad.

… S a tündöklő szent sugarak
Összejárták a világot:
Közölük itt-ott mindenik
Sok  szép  és  jó  leányt látott:

- A sok nyájas aranyszőke
N é m e t  lyánkák fél angyalok;
A szép Olasz, Spanyol  hölgyek
Szemében a szív mosolyog.

A  Lengyel  lyány mind oly büszke
Mint egy szép királykisaszsony:
De büszkeségén kegyesség
Liljomkoronája vagyon.

A  Török  hölgynek, szerelmén
Kivül nincsen más élete:
Ártatlan gyönyörü rabság
Minden percze, perczenete.

A  Görög  nő, mint a fehér
Márvány, oly tiszta, szigorú
Arczán szépség, szivén jóság,
Két hervadhatlan koszorú.

Az  Arab  szűz  mint az anya-
Madár egy kis kalitkában:
Ugy él, egyedül a sziv- s ház
Gondjai közt a családban.

A  Cserkesz  bérczek leánya
Ragyogó mint a hóvirág,
Szelid és hü mint a galamb,
Szerelme biztos boldogság.

És így tovább, minden nemzet 
Bir szárnyatlan angyalokat
DE oly szép s jót mint a magyar
Egyetlen nemzet se mutat.

Mi másoknál csak egy  rész  volt,
Ennél csordultig egyesült:
Szépségében, jóságában,
Már e földön megdicsőült.

Szemeiben a napfénnyel
Rokon édes villám ragyog:
Ahova néz virág fakad,
Hajnal amerre mosolyog.

Ott találtuk az alföldön,
A végtelen magyar rónán,
Egy kis fehér vityillóban,
Odakint a szabad pusztán.

Tisztességből, jámborságból
Vagyon e ház levegője;
S árvalyányhajból szőtt kendő
Volt könnyes szeme fedője.

Ott ült szent szomorúságban,
Haldokló ősz anyja mellett:
Csókba fojtott lehelete
Tartotta vissza a lelket.

Lehelete lélekké  vált!
Oly nagy volt a szeretete:
És megmaradt száz esztendős
Öreg anyjának élete.

Szíve még szerelemtelen,
Nincs még neki szeretője,
Kihez nem csak az életét,
Álmait is hozzá szője.

Most csak a virágokkal játszik,
Zengő madárral álmodig;
S legédesb boldogsága ha
A napfényhez imádkozik.

S érti tán a szellők nyelvét,
A fuvalom susogását:
Velük együtt lejt a rónán,
s ez szítja ábrándozását.

Virágpártásan andalog,
Tarka fodros viganóba;
S a tenger mezei virág
Mind neki nyíl koszoróba.

Bevárják a vadgalambok,
Vadvirágmagot szór nekik;
Beszélget a pacsirtákkal,
Csillagokkal incselkedik.

S azok lehúlnak hozzá, s
Visszakergeti az égbe:
Pillantásit adja szárnyul
A mennyei messzeségbe.

Egyetlen sohajtásával
Megszelidíti a szélvészt,
elimádkozza a vihart
S a merre jár áldást tenyészt.

Egy szép éjjel megálmodá
A fák, füvek, kövek titkát,
Melyekben gyógyerő rejlik,
S melyik gyujt éltető szikrát.

Messzeföldről járnak hozzá
Mind angyalhoz, a betegek;
Érintése, simítása,
A betegnek lágy enyhület.

Hívta pedig a nép őtet
Buzavirág Ilonának,
Gyönyörü istenáldásnak,
A napvilág leányának. -

- S a napisten megáldotta
Bűbájos tündérerővel,
Örök égő szerelemmel
Örök tavaszu jövővel.

Szerelmes lett mindhalálig
A legforróbb napsugárba:
S kijárt epedni titkosan
A verőfényes határba.

S ez epedés oly bűvös volt,
Oly rejtélyes ábrándvilág:
S ebből lett a csodálatos
Habzásu árny, a – délibáb.

Bele a napsugarak is
Mind mind szerelmesek lettek:
De a győztes a legfényesb,
A legforóbb napsugár lett.

Ki vőlegény ajándokul
Aranyfátyolt szőtt szemére,
Aranyálmot a lelkére,
Aranykoronát fejére.

S ő e legforróbb sugárnak
Szívta szivébe melegét:
Mely bűbájos gyuladásu
Lángba boritotta szivét.

S a szerelmes sugár az ő
Csúókjaiból szítt szent mézet:
Mondhatatlan édes érzést,
S ez volt az első  igézet.

Keblét gyönyörtől reszkető
Simulással átölelte,
Szépen elandalította,
Elringatta, - megihlette!

S – Ilonából tündérnő lett,
Varázserőt nyert szelleme:
S e szerelemből született
Hadúr, a harczok istene.

… Mosolyogva sír az örömtől,
Drága gyémánt minden könnye;
Lépései alatt gyönggyé
Válik a földnek göröngye.

Azóta van gyémánt, arany,
A föld alatt, amióta
Ő tündéri pillantásit
Az egész földön szétszórta.

Hová szeme fénye esett
Ott örök tüz lobbant, támadt:
S ez jelent ott kincset, ez vet
Sötét éjfélenkint lángot.

Szeme volt a bűvösbájnak
Fényes és mély tengerszeme:
Melynek a megmérhetetlen
Szerelmes szív a feneke.

Ott látszott a meny vére* a
Fogyhatlan örökboldogság:
Minőt az isten egyedül
A szárnyas angyaloknak ád.

E vér omlott ereiben,
Ez piroslott két orczáján,
Ez égett inden izében,
És mindenik hajaszálán.

Földig hajolt, letérdepelt
Előtte a magas ég is:
Láthatni a hamvas, kéklő
Messzeségben most is, még is.

Ekkor megszólalt napisten
S nagy ünnepi csendet intett:
’Tegyen még százmilliomszor
’Annyi jót a földön, mint tett.

’Aztán magának legyen egy
’Külön nagy tündérországa:
’A legmagasb, a hetedik
’Égnek pitvarpalotája**

’És ő legyen mindörökre
’Tündérország királynéja:
’Ahol majd én személyesen
Meg is látogatom néha.

Szentelje föl a legbölcsebb
’RAbonbán*** még itt a földön:
’És kenetül a fejére
’Legszebb áldásomból töltsön.

’Sugaraim, mint apródok,
’Emeljék föl trónusára;
’S tegyék, a Tüőndérkoronát
’Tiszta fehér homlokára.

S Ilona bájországába
Kik halálig hűk maradtak,
Csak a leghűbb szerelemben
elhalt szeretők juthatnak.

Ezeresztendőt töltnek ott,
S e hű lelkek szárnyairúl,
Ha ezer esztendő alatt
Minden földi salak lehúl:

Jelt a menybemenetelre
Tündér Ilona ád nekik:
Egy fehér liliomszálat,
Mit mint zászlót tart mindenik.

S a tejuton  mennek oda,
A gönczölcsillag hintaján:
S liljomszállal kopogtatnak
A hetedik-ég ajtaján.

Maga az isten nyitja ki,
S bemennek szépen egyvégbe, -
- A hű szeretők igy jutnak
El az öröködvösségbe!!

(* Menyvér, - Istenvér-ne nevezik az üdvösséget a Palóczok közt.)
(** Oly értelemben mint az előszoba, előterem.)
(*** A napimádók főpapja.)

( Most, - midőn a legfiatalabb költészet nagy része csupa reminiscentia, ügyes utánzás, - ez újabb időben Lisznyai e verse a legjelentékenyebbek közé sorozható, s azt mondhatni rá, hogy országos költemény, amennyiből egyenesen a még határozatlan alakokkal eltöltött, s aknázás puhatolás, fejtegetés alatt lévő magyar mythologiát, s a magyar nép legnépszerűbb tündérét érdekli, melyről annyi elágazó és idegen mese kering, s mind bevág az idegen, szomszéd nemzetek mythosába, -  akiknek mondáikban lévő ilyféle tündérrel egyazonos még az Ipolyi Arnold által érintett is,  s úgy hisszük, különösen őt érdekelni fogja ezen költemény, s reméljük, hogy nyilvánítani fogja róla tekintélyes véleményét, vajon a magyar mythologia költészetére nézve, bír-e súllyal s értékkel? Mely ily eltalált nemzeti szellemben, s ily erkölcsi fenségben, s a napimádásnak ily költői conceptiójával állítja elő s határozza meg „T ü n d é r  I l o n a” kilétét,tündéri egyéniségét. – Tősgyökeresen eredetinek, s változatosan gazdagnak mondható tartalmánál, s azon könnyű folyású természetes hangnál fogva is, mely kikerekítésén elömlik, úgy hisszük meglepő s általános hatást fog szülni az egész olvasó közönségre, - s a nemzeti költészet egy határozott magyar tündért nyert benne; - e fogalmak tekintetbe vételével szereztük meg lapunk számára a költeményt Lisznyai Kálmántól, hívén, hogy ezáltal mind a magyar költészet ügye iránt, mint a „Magyar Néplap” tisztelt olvasóközönsége iránt különös figyelmet tanúsítunk.    -  S z e r k.

Forrás: Magyar Néplap 2. évf. 10. sz. Budapest, február 4-kén 1857.

Lisznyay Kálmán (1823-1863): A siratók

Két ifju tart busan
Egy sirhalom felé,
Hol a legszebb virág
Enyészetét lelé.

Egyik testvért sirat,
A másik szeretőt;
Könyezzétek meg a
Szent búban szenvedőt!

De ők nem ismerik
Egymást s egymás buját,
S tovább haladnak így
A sir virágin át.

Mig végre rózsafán
Új sirhalom fölött
Megállnak zordonan
Keserves gyász között.

De a hant rétegét
Nem ölelhetik át; -
S zokogva ott lelék
Az édes jó anyát.

Az  é g n e k  szülte ő
Szép angyalgyermekét,
S a  f ö l d  ölelte be
Szűz keblét, hű szivét…

Jolánka gyönyörül
Virágza egykoron,
Eljegyzett mátka volt
A szende hajadon.

Lengyel lovag birá
A drága hölgykebelt,
Mig testvérbátyja rég
Merész csatákra kelt.

A hölgy imádta a
Kiűzött bajnokot,

S menekvő szivének
Hazát, keblén adott,

Mint templomot nyitá
Meg néki kebelét,
s az árva hontalan
Ott lelte édenét.

S most lelkén végtelen
A szánó fájdalom,
Dult szivén önmaga
Egy élő sirhalom!

Üdvromján a szülő
Némán imádkozott,
Illy veszteség miatt,
Ah ő nem szólhatott!

Illy kinra nincs szava
Elfogytak könyei,
Pedig a könycsöpek,
Enyhület gyöngyei!…

Szegény már harmadik
Halottját ásta el,
S most önmaga készül
Utánuk… mennybe – fel…

A bátya nagysoká
Megtudva a viszonyt,
Mellyet a szerelem
S az isten gondja font, -

Szivmetsző kinosan
Mint egy buverte lant,
Imigy köszönté föl
A lengyel hontalant:

’Üdvözlöm én a hű
Szerelem emberét!
Ki szivszakadva él
Ha veszti kedvesét.

Fohászit siralom
Szellőkké érleli,
S utána könyiben
Egy tengert sirna ki!

Testvérem kedvese,
Jőj karjaim közé,
Reánk e sorslepelt
Az istenkéz szövé.

Ha majdan éjfelen
Föld és ég elborul,
Szaggassunk sirfüvet -
S virágot vánkosul,

Milly fájó kéj leend
Ha róla álmodunk
S álmunkban ajkiról
Szellemcsókot kapunk!’

S illy kinbeszéd után,
Mélyen elalszanak
S fölöttük éjfeli
Sirszellők inganak.

E hármas bánatot
Az ég is érezé,
S megnyilott kebliből,
Egy angyal leng elé.

Gyöngyös párázatu
Borúpalást között,
Isten tündéreként
Leng a sírdomb fölött.

S kinek imáira
Megnyilt az égi bolt,
Ez áldás angyala
J o l á n k a  lelke volt.

Övéit mennyben is
Olly hűven szereti,
Szellemkarjaival
Lelkéhez öleli.

Raphael bűve kell
Illy képet festeni,
Ki vásznán szellemet
Tudott teremteni.

Mert oh! Ki mondja meg
Fölötted sirhalom;
Mellyik három közöl
Legszentebb fájdalom?!

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Lisznyay Kálmán (1823-1863): Álomdal

Édes álom
Légy halálom
Reggelig!
Az álomképet,
A tündeszépet,
A mátkaszivek,
A tisztahivek,
Kedvelik.

Ha énvelem
A szerelem
Csöndes éjben
Álomkéjben
Ünnepel;
Üdvre talál e mátkakebel
S szivcserére vágyik,
Érzete lángja ha játszik
Álmai bájos képeivel.

Csöndes álom!
Ideálom
Föltalálom kebleden,
Szellemed e sziv mélyibe hat,
Mert szeretőmnek képe mulat
Velem homályos éjien.

Csillaggyöngyös
Éjszakában
Nyugszom tünde
Hölgy karában,
A ki szivhevülve,
Félig üdvözülve
Lángkebelemhez füzi magát,
Lágydad édes
Csókot ád,
S isszuk a kéjmámornak
Harmatát,
S kebleden o szerelem,
A gyönyör üdvét
Ünnepelem.

Ezüstfolyam, aranyvirág,
Mosolygó kedv, zöld ifjuság,
S szivolvasztó zengemény,
Álmaimban élemény.
S mint játszi méh a rózsafát,
Szivem kelyhét úgy lengi át,
Kéjteremtő
Érzemény,
Egy istennő
- A remény.

Oh édes álom!
Légy hát halálom,
S ha ébren fájdalom,
Sohaj, köny, siralom
Vár engemet,
Ugy érted elcserélném
S tündérálommá tenném
Az életet.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tázvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Lisznyay Kálmán (1823-1863): Nemzeti dal

Extra hungariam non est vita,
Si est vita, non est ita.

Magyarország: m e n y o r s z á g!
Életem édene:
Legyen áldott földed
Mindenik porszeme!
Fejedelmi ősföld!
Szent föld! Illik rája
Az áldásnak búza-
Virágkoronája.
- Szivem ezt kiáltja:
Hazám, édes hazám,
M a g y a r o k  hazája!

Magyarország  ő s o r s z á g:
N é p a n y a s z e n t e g y h á z;
Hol vérségünk, ezer
Esztendeje tanyáz.
Hir, dicsőség fészke,
Órjás palotája;
A világon  l e g h ő s b
Vitézek tanyája.
- Szivem ezt kiáltja:
Hazám, ős hazám, a
B á t o r s á g  hazája!

Hej nincs ilyen hű ország:
H a z á é r t, K i r á l y é r t,
Folyó tengermódra
Ontott, vesztett már vért.
Sőt egy  j ó b a r á t é r t,
Kit szóval, tettel véd,
Kész az igaz magyar
Áldozni életét.
- Szivem ezt kiáltja:
Hazám a l e g e l e g-
H ű b b  s z i v e k  hazája!

Hej nincs ilyen j ó  ország
Az egész világon:
Vendégszeretet nől
Itt minden fűszálon.
Barátság nyilik itt
A kapufélfán is;
Otthonos tanyát lelsz
Ott künn a pusztán is.
- Szivem ezt kiáltja:
Hazám  a l e g e s l e g-
J o b b   s z i v e k  h a z á j a!

Hej nincs ilyen  s z é p  ország:
Koszorus bérc, róna,
Kalászos sik, mintha
Aranytenger folyna. 
Itt született világ-
S z é p  T ü n d é r   I l o n a,
A gyönyörüségnek
Királykisasszonya.
- Szivem ezt kiáltja:
Hazám a l e g e s l e g-
S z e b b  l á n y o k  hazája!

Hej nincs ilyen  v i g  o  r s z á g:
Nincs sehol ily  j ó  b o r, -
Rózsát és szivárványt
Terem itt a mámor,
Nyilt rózsát az arcon,
Szivárványt a szemben,
Mely éjjel is ragyog
Lobogó örömben.
- Szivem ezt kiáltja:
Hazám  a j ó  k e d v a
B a r á t s á g  hazája!

Hej nincs ily  d a l o s  ország:
Ősidőtül óta,
Mint a vadrózsa, úgy
Terem a sok nóta.
Tudj’ Isten ki költi,
Minő tündér madár,
Olyan mint a mese,
Hogy szájról-szájra jár,
- Szivem ezt kiáltja:
Az én édes hazám
A  d a l o k  hazája!

Hej nincs ily  t á n c o s  ország:
Táncközben úgy forog,
Ugy lejt a tánczos pár
A hogy szive dobog.
Majd csendesen, ringón
Mind a szellő szokott;
Majd meg lerugdosná
A sok szép csillagot.
- Szivem ezt kiáltja:
Három a tánc! Hazám
A  c s á r d á s  hazája!

Nincs ily  k ö l t ő i  ország:
Maga-kárán tanul,
Mind ha a csalódást
Imádná bálványul.
Nyilt paradicsomnak
Hivja kis házhelyét, -
Saját Istent képzel,
Magyarok Istenét.
- Szivem ezt kiáltja:
Hazám a legmagasb
Á b r á n d o k  hazája!

Hej nincs ily  m e s é s  ország
Ó p e r e n c i á n  túl:
Abból is jósol a
Nép, ho g y  s z a l a d  a  n y ú l’…
Képzetében szintugy
Hemzseg a sok tündér;
Fü, fa, babonát rejt,
Beszél az ontott vér.
- Szivem ezt kiáltja:
Hazám a tündérek,
S z e l l e m e k  hazája!

Hej nincs  i l y  h i v ő  ország
Három az Istene,
Temérdek a szentje,
Szent a természete.
A kebele  e g y h á z,
A szive meg  o l t á r.
A hol a  M e g v á l t ó
Koszorús képe áll.
- Szivem ezt kiáltja:
Hazám a  h i t,  r e m é n y,
S z e r e t e t  hazája!

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.

Lisznyai Kálmán (1823-1863): Berzsenyi szobrának leleplezésére - (Miklán, 1860. Junius 14.)

 
(Somsich Pál emlékkönyvébe)

Dicső költő! Emlékszobrod fölé
Koszorút hoztak ifjak, öregek;
Áldást küldtek, kik nem jöhettek el,
Fekete gyászciprust a betegek.

Szent illatot  K e m e n e s  rózsái,
Fris, zöld borostyánt a Ságh teteje,
Siró hymnust a zengő madarak,
Malasztot a magyarok istene…

- A  v é s z f e l  h ő  megáll szobrod felett:
’Nálamnál a költő hatalmasabb,’
- Igy zúg, így zeng engedő haraggal -
’Ő a lélekbe sujt villámokat.’

A zúzott népbe olt erőt, velőt,
Szivbe omlik a láng dalaiból;
A rég alvó oroszlánt fölveri,
Egy országot ébreszt álmaiból.

- Dicső költő! Koszorús  B e r z s e n y i n k
A zengő felhő  t e r ó l a d  beszél;
Ilyen valál   t e,  ébresztő dalnok,
Szent őr a nemzet szivverésinél.

Dicsőségünknek egyik ága  t e,
Ki úgy szeretted árva nemzeted;
Szabad lélekkel vallád lantodon; -
„S  h o  n s z e r e t e t  m á s o d i s t e n e d.

A mecenásdicsőitő  H o r á c z
Hozzádképest béres dalnok vala,
Ki  P e g a z u s á n  mintegy diszlovon
Mindig csak tisztelegni nyargal.

Oly  v i h a r m é n  a  t e  P e g a z u s o d,
Melyen hajdan kivont véres karddal
Száguldott át egész országon, a
V é s z  h i r n ö k e  zenditő robajjal.

Szabadság a te lantod szelleme,
Melynek tüze költészetedben ég,
Dönthetlen nagy szilárd elv, akarat,
Szabad, független, magyar büszkeség.

S mi a magyar koboz sajátja, óh
Az a mondhatlan szentséges titok!
A honszeretet zengő ihlete,
Miről szólnak temérdek népdalok.

Hős balladák a népnek ajkain,
És hogy regéli el a hagyomány:Mint vált  gyönggyé a lyánk gyászköny e 
Honáért halt szeretője után.”

És e dalok sugárcsatornaként
Viszik szét az érzés hullámzatál;
Az ily magyar dal a lefolyt  s z á z a d
Jobb szellemét  a m á s b a  oltja át.

Mi benne szép volt, fönséges, nemes,
A költészet dicskörbe emeli;
Az emberiség küzdő hőseit
Méltó félistenekké szenteli.

Édes hazánk emelkedésének
A költészet egyik főszárnya lőn;
E zamatos, e világhirű nyelvetek
Nagy szellemet rejt a titkos jövőn.

Csak egy kis dal hatalma is dőcs,
Ha aban a szellem varázsa ég:
Vágyat teremt, közérzületre gyújt,
S  T i n ó d y  már így szitott harcra rég.

Költészetünk jövendők tüköre:
Ott van lerakva minden vágy, remény,
Mit akarunk, ire törekedünk,
A végső cél, hit, ábránd, sejtemény.

- E jó ország olyan mint a madár,
Olyan mint a zengő fülemile:
Lemetszhedd szárnyát, kiszúrhadd szemét
Rabságba ejthedd s bármint bánj vele:

Egyre dalál, - siralmát, örömét
Elénekli egymásnak a magyar,
A költők, a vadászok, aratók,
A betyárok, a nép: mind egyre dall.

S a te lantod regéje az, hogy a
Felhőkhöz jártál iskolába tán:
Eltanúlni a legszebb menydörgést
S viszhangoztatni istenigazán.

Mások gyöngéd kedélyt, himport, sugárt
Oltottak a dalba a  t e  villámot,
A honfibánat szent rettegését
Elöidéző oszlopos lángot.

Ó d á i d, e szellemi menykövek
Magyarország szivébe csaptanak, -
S kongottak mint a félrevert harang:
S kélt hon szive nyilt meg hangjainak.

Mindenfelé ütött mint a villany.
Metszett, vágott, nyilalt a sziven át;
Mint csattogtatott Istenostorral
dalaival megverte a hazát.

A  k ö z ö n y é r t  saját sorsa iránt,
A szellemi álmosság büneért,
Tompa lelki zsibbadtság, lankadás
ehetetlen együgyüségeért.

Jellemtelen majomszokásokért,
Idegen elfajult korcahajlamért;
S mely gyáva sülyedésnek bélyege,
Nemzetietlen torzviseletért.

Ő tudta s hirdette, hogy a magyarok
Egy nagy nemzeti életre képes;
Esze, lelke s ős joga van hozzá,
Jövője nagy, multja dicsőséges.

Megvannak hozzá minden elemek,
Szabad szellem kell csak s önérezet;
Mert óh hazám, imádott ős anyám!
A szolgalélek  t é g e d  nem szeret!

- Ez volt dicső lantjának szelleme,
Igy zenge ő, kit bámul a felhő;
Fönséges-zord  Ó d á i n a k  becse,
Miként a pálma minden percben nő.

- Pennája sastoll, porzója puskapor,
Halálfő volt a tintatartója;
Vér- és köny- és kardrozsdakeverék
Volt tintája, hogy a hont  m e g r ó j a.

Ez lantja jelképes  m e s é j e, mit
A  v i s z h a n g t ó l  tanúlt hinni a nép:
Ez örökifju öreg tündértől,
Mely a történet nyomaiba lép.

N e m c s a k  a  b é r c n e k  v a n  v i s z h a n g j a, de
A lantnak, mivnek, az érzelemnek;
S  a  t ö r t é n e t  v i s z h a n g j a  l e g n a g y o b b:
Az ád jelt a világegyetemnek.

E viszhang  a  s z á z a d o k  h a r a n g j a
S  e  n a g y  v i s z h a n g b a  olvadott bele
B e r z s e n y i  lantja, harsány dalai,
Lélekhasitó  B á r d-k ö l t é s z e t e.

- Megindúlt a sziv, minden magyar sziv,
Megindúlt a lélek, az akarat!
Repült a vágy, remény, lelkesedés
Ó d á d  eme  v á d i g é i  alatt:

„R o m l á s n a k  i n d ú l t  h a j d a n  e r ö s  m a g y a r!”
„N e m  l á t o d  Á r p á d  v é r e  m i k é n t  f a j ú l?!”
„N e m  l á t o d  a  b o s z ú s  e g e k n e k,
„O s t o r a i t  n y o m o r ú l t  h a z á d o n?”

Csendes tó-életünkben, ép a mi
A természetben a fölindulás
Az volt e honnak lángköltészeted:
Szent lélekomlás, - s z e l l e m i n d u l á s.

- - Dicső költő?  Emlékszobrod előtt
Saját áldásodat imádkozom:
’L e o m l o m   é n  i s  s z e n t  p o r o d o n,  n e m e s!’
S  a  j ó k k a l  e g y ü t t k ö n y e k e t   á l d o z o m!’

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.

Lisznyai Kálmán (1823-1863): Szépapa hattyudala

  

Volt idő, hol sírva boldog voltam!

Gyermekélet nyájas kebelén,

Álmodó sejtelmek távolában

Pásztortűzként ége a remény.

Pillangókkal játszva és virággal,

Nem törődtem a zajos világgal:

 

Melly közel-tengerként zajla hozzám,

S mellynek még csak gyöngyeit birám,

Nem sejtvén, hogy én is csepp vagyok nagy

Hullámid közt életóceán!

De melly csepp még habtoronynyá nőhet,

S megbirkózik vészeiddel, élet!

 

Bimbódzó érzelmek bájvirányin

Gyöngypatakként folyt le gyönyöröm;

S ringatott a legszelidebb dajka,

A nyájasság, a vidám öröm.

Szűmben még a vágyak szunnyadának,

Mellyek később égig szárnyalának.

 

Alvó sasok voltak, s ébredezvén,

A legszentebb naphoz törtenek,

A szabadság lángoló napjához,

S soknak szárnyi hamvvá égtenek!

- Itt viradt az ifjukor szivemre,

Hozva tündérhajnalt életemre.

 

S lángszivem deléjes ihletében

Azt hivém: a menny szakadt reám;

Édes kínt, majd tiszta üdvet érzék,

S ez – szerelmed volt hölgyem s hazám!

Szerelmetek mint két testvéristen,

Mennyet vagy pokolt teremt szivemben!

 

Katonává lettem, érezém, hogy

Szabadságért legszebb küzdeni;

Itt nő legszebb súgárt a dicsőség,

Hősi pályán kéj elvérzeni.

Üstökösként innen szárnyal a hír,

Melly röptében elfáradni nem bír.

 

A képzelet önmagát teremti,

Lelkeinkre rózsafátyolt von,

Majd, mint egy végetlen szellemtenger,

Ránk hullámzik gyöngyben gazdagon.

- Itt viradt rám a dalok világa,

A költészet, ég legszebb virága.

 

Lángdalokkal egy hont lelkesíték,

Örömhymnust zenge minden hang,

S vérző honfibút, - majd vésztjósolva

Szóla, mint a félrevert harang!

- Itt viradt a férfikor nagy napja,

A nagy élet legnagyobb alapja:

 

Erre épit tettek, hős erények

Pantheonját a szív és az ész;

Melly, mint a szellem kincstárába,

Rakva minden gyöngy, s nem éri vész.

Férfikor! láng és erő van véled,

Az érzelmet, vágyat tetté érted.

 

Nőm, mint házi istennőm szerettem!

Ő valódi honleányt nevelt,

A kinek szivén a hon szerelme,

Mint legelső szentség ünnepelt.

S én neveltem polgárt a hazának,

S méltán hívnak jó családapának.

 

S – rám viradt az élet hűvös ősze!

Vők, menyek őrgondja szálla rám,

Kor derében csillogó szakálam

Hóselymével játszék únokám.

S úgy füződtek ősz apjok karára,

Mint borostyán agg cser oldalára.

 

Szent önérzet ad csókot szivemnek,

Lelki csenddel várom a jövőt;

Sirom szélén a természet újja

Őszhajamból szőtt rám szemfedőt.

Úgy sírhatnám! s könye nincs szememnek,

- Holt csigában gyöngyök nem teremnek!

 

Rég „aranymenyegzőt” ünnepeltem!

Száz esztendős vőlegény valék,

Ezüsthajú menyasszony ölében

Túlvilági kéjről álmodék.

Jeggyürűmön halálfő volt festve,

Hozzád illő csendes életestve.

 

Násznagyúl a sírásót ohajtám,

Hogy majd nászi ágyat vet nekem;

S a halált, e jégkeblű menyasszonyt,

Reszkető szivemhez ölelem:

S gyászharangszó lenne nászi ének,

Mint az élet fáradt emberének.

 

……Ah, de isten! a ki megteremtél,

Hogy szenvedjem át ez életet.

Mért vagy olly kegyetlen? Nyílt egedtől

Mért tart vissza sujtoló kezed?

Midőn tőlem mindent elragadtál!

Nincsen senkim! S így magamra hagytál!

 

- Kórágyamnál szólt leányom lánya:

„Ősz apám, ha sírod álma jő,

Sírhalmodra ültetek virágot,

Bús emlényt, melly könyáztatva nő.

Édes lányod, mint fiam nagyanyja,

Éltedet még lángolón kivánja.”

 

S szólt fiam, kit üdvemül nevelte,

Szent bánatba olvadt hangokon:

„Könyeinkkel a nemzet könyűje

Olvad össze néma sírodon!”

…… S jó enyémek, kik így biztatának,

Mennybe mentek! Engem itt hagyának!

 

Költő, polgár, hős, gazdag hatással

Voltam együtt, - és most mi vagyok?

Évemésztett ember, őszült gyermek,

Szép halál jőjj, érted lángolok!

 

S ím e perczben mért remeg s örül ő?

- Egy elkésett vendég, a halál jő!!

 

Forrás: Pesti Divatlap 30-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. Julius 22-én