(Rege a napimádó magyar őskorból)
IPOLYI ARNOLDNAK, a „magyar mythologia” irójának, üdvözletül.
*
(Gräfenberg, dec. 16. 1856.)
Sohase volt ilyen fényes
A napisten jövetele:
Csupa tiszta aranyhullám
A legmagasb bércz teteje.
A legpirosb nyári hajnal
Megelőzte mint fullajtár;
S most mint rabszolga, nyomában,
Épen a háta megett jár.
Arczczal földig leborulva,
S csak ha a n a p alunni mén,
Látni ujra este felé
Pirulni a bércz tetején.
- Tán ünnepte tart ma a nap:
Egybegyüjti sugarait,
Majd meggyujtja a kősziklát
Rá oly folyó lángot borit.
A merre néz, pillantása
Millió virágot teremt:
Teremtő erőt hint széjjel
A föld határán, ide lent.
Ahova néz, mosolyától
Virágzik a rideg kő is,
Kivirít rajt a vadmoha,
S rügyet hajt a kóró-tő is.
Isten ő! A világ ura,
A nép hozzá imádkozik:
Fehér mén piros vérével,
S virágillattal áldozik.
Szent fényéből van a lélek!
Mely vért, szivet átmelegit:
Napfényszivás ami legfőbb
Szertartásunk, ez boldogit!
Ez által támad szivünkben
A szerelem, az akarat;
Ettől születik fejünkben
Az igazság, a gondolat.
Igaz öreg hit!… A napfény
Süssön szívünk verésére.
Szabd meztelen mellünket
Tartjuk a napfény elébe!
Oltárunk a virító domb,
Folyók partja, s a magas hegy:
Hová e világjáró nép
Seregestől áldozni megy:
- Fehér paradicsomrózsát,
A nap kedvencz virágait:
Varázserejü vérfüvet,
Istenfa aranyszirmait.
Mézharmatos mannabimbót,
Az áldás szép virágjelét;
Selyemsima puha barkát,
Az irgalom szent vesszejét.
Szüzektől font kész koszorút,
Cserfagyöngyöt, tölgyfakérget:
Zöld borostyánt, mely elébe
Tükrözi a dicsőséget.
Ellenségtől elvett fegyvert,
a győzelem tanujelét:
Lángokba hányt dárdát, nyilat,
S mind ott hamvad, ott olvad szét:
Napisten tiszteletére,
Fölgyujtnak egy rész erdőt:
S az égő erdő tüzéből
Jósol a Táltos jövendőt.
S – meghallgatja a napisten
A hős nemzet könyörgését:
Hogy szívják föl sugarai
A hősök kiontott vérét.
A kiontott vérben lelkét,
Hogy üdvezüljön fényében,
Mely itt alant érte lángolt,
Hagy égjen ott fent, tüzében.
Hagy égjen ott örökfényben,
Örök édes boldogságban:
Ez a reménye, ez hite
A magyawrnak, e világban!
Oda jut végre mind s együtt,
A n a p fényes világába:
Örökönöröké ott él,
S fördik az üdv forrásába…!
- Nagy ünnepet tart ma a nap:
Egybegyüjti sugarait:
Majd elolvasztja a bérczet
Rá oly parázsözönt borit.
S egyest gondol, s a legfényesb
Sugaraknak parancsot ad:
Hevíti a sugarakat
Ez isteni parancsolat.
’Menjetek hü sugaraim,
’Menjetek szét a világba!
’Utazzatok át az egész
’Földön, hetedhétországba.
’Keressétek föl a legszebb
’S legjobb lyányt egész világon:
’Minden nép közt, városokban,
’Falukon és vad pusztákon?-
S a napsugár utazása
Csak egy rövid kis villanat:
Egy csepp szempillantás alatt
Ezer mértföldeket halad.
… S a tündöklő szent sugarak
Összejárták a világot:
Közölük itt-ott mindenik
Sok szép és jó leányt látott:
- A sok nyájas aranyszőke
N é m e t lyánkák fél angyalok;
A szép Olasz, Spanyol hölgyek
Szemében a szív mosolyog.
A Lengyel lyány mind oly büszke
Mint egy szép királykisaszsony:
De büszkeségén kegyesség
Liljomkoronája vagyon.
A Török hölgynek, szerelmén
Kivül nincsen más élete:
Ártatlan gyönyörü rabság
Minden percze, perczenete.
A Görög nő, mint a fehér
Márvány, oly tiszta, szigorú
Arczán szépség, szivén jóság,
Két hervadhatlan koszorú.
Az Arab szűz mint az anya-
Madár egy kis kalitkában:
Ugy él, egyedül a sziv- s ház
Gondjai közt a családban.
A Cserkesz bérczek leánya
Ragyogó mint a hóvirág,
Szelid és hü mint a galamb,
Szerelme biztos boldogság.
És így tovább, minden nemzet
Bir szárnyatlan angyalokat
DE oly szép s jót mint a magyar
Egyetlen nemzet se mutat.
Mi másoknál csak egy rész volt,
Ennél csordultig egyesült:
Szépségében, jóságában,
Már e földön megdicsőült.
Szemeiben a napfénnyel
Rokon édes villám ragyog:
Ahova néz virág fakad,
Hajnal amerre mosolyog.
Ott találtuk az alföldön,
A végtelen magyar rónán,
Egy kis fehér vityillóban,
Odakint a szabad pusztán.
Tisztességből, jámborságból
Vagyon e ház levegője;
S árvalyányhajból szőtt kendő
Volt könnyes szeme fedője.
Ott ült szent szomorúságban,
Haldokló ősz anyja mellett:
Csókba fojtott lehelete
Tartotta vissza a lelket.
Lehelete lélekké vált!
Oly nagy volt a szeretete:
És megmaradt száz esztendős
Öreg anyjának élete.
Szíve még szerelemtelen,
Nincs még neki szeretője,
Kihez nem csak az életét,
Álmait is hozzá szője.
Most csak a virágokkal játszik,
Zengő madárral álmodig;
S legédesb boldogsága ha
A napfényhez imádkozik.
S érti tán a szellők nyelvét,
A fuvalom susogását:
Velük együtt lejt a rónán,
s ez szítja ábrándozását.
Virágpártásan andalog,
Tarka fodros viganóba;
S a tenger mezei virág
Mind neki nyíl koszoróba.
Bevárják a vadgalambok,
Vadvirágmagot szór nekik;
Beszélget a pacsirtákkal,
Csillagokkal incselkedik.
S azok lehúlnak hozzá, s
Visszakergeti az égbe:
Pillantásit adja szárnyul
A mennyei messzeségbe.
Egyetlen sohajtásával
Megszelidíti a szélvészt,
elimádkozza a vihart
S a merre jár áldást tenyészt.
Egy szép éjjel megálmodá
A fák, füvek, kövek titkát,
Melyekben gyógyerő rejlik,
S melyik gyujt éltető szikrát.
Messzeföldről járnak hozzá
Mind angyalhoz, a betegek;
Érintése, simítása,
A betegnek lágy enyhület.
Hívta pedig a nép őtet
Buzavirág Ilonának,
Gyönyörü istenáldásnak,
A napvilág leányának. -
- S a napisten megáldotta
Bűbájos tündérerővel,
Örök égő szerelemmel
Örök tavaszu jövővel.
Szerelmes lett mindhalálig
A legforróbb napsugárba:
S kijárt epedni titkosan
A verőfényes határba.
S ez epedés oly bűvös volt,
Oly rejtélyes ábrándvilág:
S ebből lett a csodálatos
Habzásu árny, a – délibáb.
Bele a napsugarak is
Mind mind szerelmesek lettek:
De a győztes a legfényesb,
A legforóbb napsugár lett.
Ki vőlegény ajándokul
Aranyfátyolt szőtt szemére,
Aranyálmot a lelkére,
Aranykoronát fejére.
S ő e legforróbb sugárnak
Szívta szivébe melegét:
Mely bűbájos gyuladásu
Lángba boritotta szivét.
S a szerelmes sugár az ő
Csúókjaiból szítt szent mézet:
Mondhatatlan édes érzést,
S ez volt az első igézet.
Keblét gyönyörtől reszkető
Simulással átölelte,
Szépen elandalította,
Elringatta, - megihlette!
S – Ilonából tündérnő lett,
Varázserőt nyert szelleme:
S e szerelemből született
Hadúr, a harczok istene.
… Mosolyogva sír az örömtől,
Drága gyémánt minden könnye;
Lépései alatt gyönggyé
Válik a földnek göröngye.
Azóta van gyémánt, arany,
A föld alatt, amióta
Ő tündéri pillantásit
Az egész földön szétszórta.
Hová szeme fénye esett
Ott örök tüz lobbant, támadt:
S ez jelent ott kincset, ez vet
Sötét éjfélenkint lángot.
Szeme volt a bűvösbájnak
Fényes és mély tengerszeme:
Melynek a megmérhetetlen
Szerelmes szív a feneke.
Ott látszott a meny vére* a
Fogyhatlan örökboldogság:
Minőt az isten egyedül
A szárnyas angyaloknak ád.
E vér omlott ereiben,
Ez piroslott két orczáján,
Ez égett inden izében,
És mindenik hajaszálán.
Földig hajolt, letérdepelt
Előtte a magas ég is:
Láthatni a hamvas, kéklő
Messzeségben most is, még is.
Ekkor megszólalt napisten
S nagy ünnepi csendet intett:
’Tegyen még százmilliomszor
’Annyi jót a földön, mint tett.
’Aztán magának legyen egy
’Külön nagy tündérországa:
’A legmagasb, a hetedik
’Égnek pitvarpalotája**
’És ő legyen mindörökre
’Tündérország királynéja:
’Ahol majd én személyesen
Meg is látogatom néha.
Szentelje föl a legbölcsebb
’RAbonbán*** még itt a földön:
’És kenetül a fejére
’Legszebb áldásomból töltsön.
’Sugaraim, mint apródok,
’Emeljék föl trónusára;
’S tegyék, a Tüőndérkoronát
’Tiszta fehér homlokára.
S Ilona bájországába
Kik halálig hűk maradtak,
Csak a leghűbb szerelemben
elhalt szeretők juthatnak.
Ezeresztendőt töltnek ott,
S e hű lelkek szárnyairúl,
Ha ezer esztendő alatt
Minden földi salak lehúl:
Jelt a menybemenetelre
Tündér Ilona ád nekik:
Egy fehér liliomszálat,
Mit mint zászlót tart mindenik.
S a tejuton mennek oda,
A gönczölcsillag hintaján:
S liljomszállal kopogtatnak
A hetedik-ég ajtaján.
Maga az isten nyitja ki,
S bemennek szépen egyvégbe, -
- A hű szeretők igy jutnak
El az öröködvösségbe!!
(* Menyvér, - Istenvér-ne nevezik az üdvösséget a Palóczok közt.)
(** Oly értelemben mint az előszoba, előterem.)
(*** A napimádók főpapja.)
( Most, - midőn a legfiatalabb költészet nagy része csupa reminiscentia, ügyes utánzás, - ez újabb időben Lisznyai e verse a legjelentékenyebbek közé sorozható, s azt mondhatni rá, hogy országos költemény, amennyiből egyenesen a még határozatlan alakokkal eltöltött, s aknázás puhatolás, fejtegetés alatt lévő magyar mythologiát, s a magyar nép legnépszerűbb tündérét érdekli, melyről annyi elágazó és idegen mese kering, s mind bevág az idegen, szomszéd nemzetek mythosába, - akiknek mondáikban lévő ilyféle tündérrel egyazonos még az Ipolyi Arnold által érintett is, s úgy hisszük, különösen őt érdekelni fogja ezen költemény, s reméljük, hogy nyilvánítani fogja róla tekintélyes véleményét, vajon a magyar mythologia költészetére nézve, bír-e súllyal s értékkel? Mely ily eltalált nemzeti szellemben, s ily erkölcsi fenségben, s a napimádásnak ily költői conceptiójával állítja elő s határozza meg „T ü n d é r I l o n a” kilétét,tündéri egyéniségét. – Tősgyökeresen eredetinek, s változatosan gazdagnak mondható tartalmánál, s azon könnyű folyású természetes hangnál fogva is, mely kikerekítésén elömlik, úgy hisszük meglepő s általános hatást fog szülni az egész olvasó közönségre, - s a nemzeti költészet egy határozott magyar tündért nyert benne; - e fogalmak tekintetbe vételével szereztük meg lapunk számára a költeményt Lisznyai Kálmántól, hívén, hogy ezáltal mind a magyar költészet ügye iránt, mint a „Magyar Néplap” tisztelt olvasóközönsége iránt különös figyelmet tanúsítunk. - S z e r k.
Forrás: Magyar Néplap 2. évf. 10. sz. Budapest, február 4-kén 1857.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése