Zilahy Károly (1838-1864): Hajótört

 
Lobogj, lobogj setét kandalló!
Tavasz van, ah! De mily kietlen!
Mint zúg a hófelhő keletről!
Mily tél üvölt a kikeletben!

A domb kopár pázsitja fázik, -
Vad szél kergette könnyü sajkám;
Az örvény zajlott – hivt….s nem nyelt el -
Bár evezőm torkába hajtám!…

A mennybe vágytam – visszavertek;
Most im ne kellek a pokolnak:
’Égj el saját lángod tüzében!’
Menny és pokol kacagva szólnak.

Lobogj, lobogj setét kandalló:
Égek belül – s kívül, hah! Fázom.
Mért voltak álmaim oly magasak,
Hogy most ébren kell éjszakáznom!

Ünnepnap van, a sokaság kél,
Örvend, zajong, s nem néz előre;
Él, s nem remél, - nagy álma sem volt
Ő-e, vagy én vagyok a dőre?!

Lobogj, lobogj setét kandalló!
Mennyről, pokolról én lemondtam.
Számot veték a boldogsággal,
s kifáradtam bánatban, gondban.

Örülni mint a sokaság – ezt
Nem tudnám, - és nem is kivánom.
Nyugodni vágynék. Ha zsibbadtság
Lenne nyugtom – ha lenne álom.

Én hallgatok, nézek, mosolygok,
(Sohajtást, sírást rég meguntam).
Ők tombolnak, örülnek, - hat nap:
Hetedikes ünnepnapuk van.

Pedig mi engemet megejtett,
Bár nem tudják, de ők is sejtik;
S noha sietnek, a virágot
Az elmulás porába ejtik.

Hadd hajtsák, a mit el nem érnek!
… Állok lesujtva, összetörve.
Melynek láncát magam kovácslám:
Szorít kemény, vak  v é g z e t  örve.

Összetört a füszer éltemből.
Szálljon hát illatja az égbe,
S ki vágytam egykor véle szállni:
Oszoljak szét a semmiségbe!

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. junius 1.11. szám