Korunk a divat kora: divatból öltözünk, divatból vagyunk udvariasak, divatból ápoljuk a művészetet, divatból áldozunk egy vagy más célra, s divatból írunk verseket, novellákat életleírásokat s több efféléket.
Ily divat lett a legutóbbi időben a dalnokok dalnokáról, Petőfiről írni. Gyulai Pál, Jókai Mór és Vahot Imre sokat beszéltek felőle, szépeket és nem szépeket, igazat és nem igazat. Szeberényi is szolgált életéhez egy adattal, mit Gyulai megcáfolni igyekszik, s a Vasárnap Ujság, Pesti Napló és Magyar Sajtó vetekednek születéshelye kikutatásán.
Midőn a költő mint ezüsthangú csalogány előtámadt, s szívből jött, szívhez szóló dalaival bezengte az egész hazát kelettől nyugotig, feltámadtak az irodalom dalos és nem dalos madarai, és különbözőképp nyilatkoztak.
- Honnan jött, mit akar itt köztünk ez az erdei madár? – kérdé csodálkozta az egyik.
- Mi mindnyájan éneklünk az igaz; éneklünk szerelemről, hazáról, dicsőségről, régen elhunyt szellemekről, jövő nagyságról, ki egyikről, ki másikról; szépen, hatalmasan énekelünk. De hallgassátok meg az ő szavát, felülmúl az mindent, benne van abban minden:Múlt, jelen és jövő! A múlt dicsősége, nagysága, a jelen szenvedései, a jövő reményei4 Ezüst hangú hárfa rezgése az most, majd meg haragos mennydörgés. Hallod a szót, és átérted az élet legnagyobb üdvét, és sejtelmed támad a túllét képeiről. Hallod a szót, s megmutatja az neked, mi a szenvedély és szenvedés, mi az életben az öröm és üröm. – Ez az ismeretlen csalogány kopott öltözetében egy bokorba rejti el magát, hogy ne ismerje őt senki, csak dalát hallja, s a világ hozzá gyülekezik, hallgatja őt s minket elfeled… Ez az erdei csalogány ránk nézve nagyon veszélyes kezd lenni!
Míg éltél, míg köztünk valál, mennyi ellenséged volt, te óriási lélek! Minden lépten nyomon ellened keltek, ellened támadtak; szerencse, hogy volt akaratod dacolni velük!
A cédrusok örökkön viharokkal csatáznak, s ama szirtre minden percben ezer hullám csap, de dacol mindkettő, mert érzi erejét.
Te is érzéd magadban nagyságodat, s mint érzéd, nem tudtál soha semmi erő előtt meghajolni.
Az élet terhei, nélkülözések nem voltanak előtted oly valami, mikkel dacolni érdemesnek tartottad volna; elleneid végre meghajoltak előtted, de tettvágyó lelkednek küzdésre volt szüksége.
És hogy küzdhess, ten lelked világába tekintettél be, ott kerested fel az ellent, az indulatokat, hatalmas szenvedélyeket. Küzdél velük, s a nagy tusának öröknagyságú emlékköve költeményeid lőnek, melyről sem idő, sem feledség le nem törülheti a sorokat.
… Divat lett az utóbbi időben Petőfiről írni, hanem e divaton örvendhetünk. Tanújele az annak, hogy közönségünk már nem csak a valódi becsű irodalmi műnek értékét képes felfogni, de vágyik annak egyéniségét, viszonyait, lelkületét ismerni,kinek szellemét ismeri.
Nem ragyogni vágyás késztet engem e sorok írására. Petőfit személyesen közelebbről sohasem ismertem, de láttam igénytelen, mégis véghetlenül sokat kifejező alakját; láttam mélázó szemeit, melyből lelkének indulatai ezer változatban villantak elő, s hallám szavának, annak a gyönge szónak hangját, mely nem volt szép, nem kellemes, de bírt valami varázserővel, mely hódított, elragadott, lelkesített.
S midőn még most is hallok róla egyet-mást, képzeletem elé támad ő egész valójába, s boldog vagyok, hogy csak láthatám őt valaha, kiről az utókor csak holt betűkből olvashat.
Azt hiszem, minden egyes sor, mely a nagy költőről szól, ez valódisággal bír, szent reliquia az ő emlékéből, mit szeretettel, tisztelettel fogunk őrizni, s az indított reá, hogy azt, mit egyik legjobb barátjának szájából hallottam róla, itt leírjam.
***
A jelen század ötödik évtizedében az irodalom hatalmas bajnokaihoz, Vörösmartyhoz és Bajzához gyakrabban kopogtatott be egy halvány, az élet nyomorúságai miatt beesett arcú, s átvirrasztott éjjelekről tanúskodó, mélyen bennülő szemű ifjú, kopott, nagyon szegényes öltözetben.
-Mi jót hozott édes öcsém? – kérdezé Vörösmarty, midőn először látta meg ezen alakot.
Az idegen szótlanul kis beírt papírcsomagot nyújtott át.
- Ah, költemények! – kiáltott fel Vörösmarty az iratokra tekintve. – Kérem, csak hagyja itt nálam, majd elolvasom. S ki küldi ezen költeményeket?
E kérdésre az idegen alig észrevehetőleg összerázkódott, s megsértett büszkeséggel emelve szemeit a jószívű kérdőre, válaszolt:
- Egy nagyon jó barátom, Petőfi Sándor!
- S miért nem jött ő maga? Petőfi Sándor nevére nagyon jól emlékezem, már mint Petrovics feltűnt az Athenaeumban.
Petőfi szégyenel tisztességes helyen megjelenni, mert büszke, s öltönye oly rongyos, mint az enyim – válaszolt az ifiú, s eltávozott.
Midőn másodsor, harmadszor jelent meg a kopott öltözetű Vörösmartynál, ez a legnagyobb szívességgel fogadta őt, leültette maga mellé, s kérte, hogy beszéljen neki jó barátjáról, Petőfiről, kinek eddigi költeményeiben is egy óriási lélek erejét, tűzszikráját látja.
És az ifjú lefestette barátját; lefestette annak jó és rossz tulajdonságait, hibáit, melyeket bármennyire igyekszik, nem bír leküzdeni: lefestette múlt életét, jelen szenvedéseit s nyomorát, s jövő vágyait, s a magyar irodalom vezére oly örömmel hallgatott szavára, s kérte, hogy csak biztassa barátját, ne engedje őt csüggedni, mert hisz a magyar író sorsa, hogy a jövő dicsőségét sok szenvedés árán váltsa meg.
Mielőtt eltávozott az ifiú, Vörösmarty íróasztalához lépett, s valamit betakart egy kis levélkébe.
- Adja ön ezt át barátjának – szólott. – Ez munkáinak díja.
Egyszer találkozik Vörösmarty Bajzával a színházban, s valahogy szóba kerül Petőfi neve.
- Ismernünk kell ezt a lángészt! -kiált fel Bajza. – Bárhonnan, de föl kell őt kutatnunk.
- Már ezt a dicsőséget csak magamnak tartom fenn – jegyzi meg Vörösmarty mosolyogva.
- S miképp gondolod kivihetni?
- Ismered azt a halvány fiatalembert, ki Petőfi verseit hozzánk el szokta hozni? Arca oly kifejezésteli, hogy megtarthattad emlékedbe.
- Jól emlékszem rá.
- Ez fog minket elvezetni Petőfihez, Petőfi lakására.
- Ő nem fog hozzá elvezetni, mert legjobb barátja, s mennyire jellemét eddig kiismertem, bármit inkább megtesz, minthogy barátját elárulja.
- S mégis el fogja árulni.
- Mihály, te ma különösen jó kedvedben vagy. Engedd meg, hogy állításodban kételkedjem.
- Hallgasd meg tervemet s nem fogsz kételkedni. Ha majd meglátogat azon fiatalember, amint tőlem eltávozott, tüstént veszem kalapom s lépésről lépésre nyomban követem, még meg nem látom, melyik házba térbe. Így megtudjuk lakását, s másnap együtt megyünk hozzá követségbe, hogy bevezessük őt az írói örökbe. Ha nélkülözésbe, nyomorba találjuk, szerzünk számára elfoglaltatást, mert hiszen ez szent kötelességünk. Ily nagybecsű gyémántra, mint ez a Petőfi, ki tudja Isten hol rejlik, nagy nehezen akad az ember, de épp azért oly becses, mert oly nehéz feltalálni… Nos, mit szólsz tervemhez?
- Dicső, barátom, dicső! – kiáltott elragadtatva Bajza.
S a két idős bajnok mosolyogva, bensőséggel rázta egymás kezét, örülve véghetlenül, hogy a lappangó lángészt a világ elé hozhatják, hogy ott annál fényesebben ragyogjon.
Az irigység csak kis lelkek tulajdona, s dicsőült szelleme Vörösmartynak, hogy a nagyságot el tudta ismerni, az is tennagyságod egyik érdeme!
Napok múltak, hetek múltak, s a halvány ifiú nem jelent meg többé Vörösmartynál.
Nagy lőn „Zalán futása” költőjének búja, hogy Petőfit sehogy sem ismerheti személyesen; azonban mégsem hagyott fel minden reménnyel.
- Száz forint díjat tűzök ki annak számára, ki ezt a Petőfit feltalálja! – szólt egyszer Bajzához.
- Ugyan, hová gondolsz?!
- Nem vagyok gazdag ember, az igaz, de ismeretségét többre tudom becsülni minden kincsnél.
- Nem is a kincsről van itt szó, hanem arról, hogy az nagyon furcsa eljárás volna currentáltatni egy öltőt s száz forintot tűzni ki a fejére, mint valami haramia vezérre.
- Igazad van, nagyon igazad – s ezen megjegyzés által hagyta csak eltett szándékát legyőzetni; azt azonban mégsem mulasztotta el, hogy minden író barátját, ismerősét szépen megkérje, miszerint ha az ország bármely szélén Petőfi nevű emberre akadnak, arról tudósítsák őt tüstént, vagy ha lehetséges, vezessék őt hozzá személyesen.
Hányan vágyakodnak rá hányan igénylik – kiknek igen-igen kevés, vagy éppen semmi érdemük sincs –, hogy arcképüket minden nevezetesb helyen szemlélhessék, hogy őket mindenki ismerje, tisztelje! S ily önmegtagadás, mily igénytelenség kellett ahhoz, hogy Petőfi elrejtse magát akkor, midőn széles Magyarországon a főúrtól kezdve a csárdák vendégeig mindenki ismerte dalait!
Megkezdődött az 1844-diki pozsonyi országgyűlés, és nagy szorgalommal, előre elkészített ékesenszólással gyülekeztenek arra Magyarország ötvenkét vármegyéjéből a törvényhozó honatyák ékesen kisújtásozott, paszomántozott és kiprémelt ősi öltözetükben, kísérve illő számú, pelyhedző bajszú víg jurátusoktól, kik azon reményben jöttenek, hogy a törvényben gyakorlatot fognak szerezni, s kiket édes szüleik azon reménnyel bocsájtottak útra, hogy kilenc hónap alatt g y a k o r l a t o t fognak szerezni abban, miképpen lehet valaki hét vármegyére szóló híres szónokká.
Nyugovóra járt már a nap, midőn a Duna sík tükréről három lövés hangzott, minek hallatára a cél nélkül sétálók, a kíváncsiak s a várakozók a partra gyülekeztek, mert a pesti gőzös érkezett meg.
E nép közt hajó-cövekhez támaszkodva állott egy húsz-huszonkét éves ifiú igen halvány, beesett arccal s a legkiáltóbb nélkülözésről tanúskodó öltözetben. Szemeit maga elé, keresztbe vetett lábaira veté, csizmáit vizsgálva, mintha az azon találtató lyukakból a világ mulandóságaira akarna következtetést vonni.
A gőzösből kiszállani kezdettek az érkezettek, de az ifiú még az erre keletkezett sürgés-forgás által sem látszott édekeltnek.
A hajóról legelöl két igen tisztességes úr lépegetett kifelé; Kubinyi Ferenc és Huszár Károly Nógrád-megyei követek, oldalukon egy alacsony termű, cingár testalkatú fiatalember sürgött parancsokat osztogatva kellemes tenorprimo hangon a cselédség közt, kiben testhez álló magyar ruhájáról az első pillanatra is bárki felismerhette a törvénygyakorlatra jött jurátust.
- Megengedjenek domini spectabiles, hogy tovább nem kísérem, mert mielőbb elszállásolnám magamat, egy kissé körül akarom magam nézni a városban, - szólt a jurátus a tisztes kinézésű két követhez.
Jól van amice! Tudom, nyughatatlan az ilyen fiatal vér – válaszolt Kubinyi, s erre mind a két úr barátságosan rázta meg az ifjú kezét.
A követek távozása után a jurátus még egyszer odafordult azok libériás cselédjeihez.
0- Kendtek csak vigyék el a holmit Posch fogadójába; ott majd megmutatja a pincér a szobákat.
- Pontosan megtesszük – felelt a huszár. – Hanem Lisznyai úr szobája is ott van.
- igen.
- E szóra a cövekhez támaszkodó halvány fiatalember a jurátushoz közeledett, s kopott csikóskalapján egyet billentve tompa hangon kérdé:
- Ön L i s z n y a i?
- Úgy van – válaszolt ez végigmérve a kérdőt.
- Lisznyai Kálmán?
- Testestül, lelkestül!
- Nincs több ezen néven nevezett rokona, ismerőse?
- Tudtommal Magyarországon legalább nincs.
- Úgy engedje meg hogy a k ö l t ő kezét megszoríthassam!
Lisznyai darab ideig szótlanul tekintett végig a különös ismeretlenen s tétovázva nyújtá oda neki kezét. Ha valaki általunk elragadtatik az mindenesetre hízelgő ránk nézve, de mindég jobban szeretjük, ha ezen valaki jó kinézésű egyéniség s nem peregrinus.
- Nos édes barátom, ön már ismer engem – szólamlott meg végre Lisznyai némi szünet után. – Azonban a bemutatás kölcsönös szokott lenni; nem tudhatnám önnek nevét?
- É n P e t ő f i S á n d o r v a g y o k!
- P e t ő f i? – kiáltott fel Lisznyai a legmagasb fokra emelt tenorhangon, s az idegent oly nagy szeretettel kulcsolá karjai közé, mint valami rég nem látott testvért.
- Te vagy Petőfi, valóban te? – szólt örömében ragyogó arccal a jurátus, kezeit Petőfi vállaira téves így mustrálva egy lépésnyiről a peregrinust, azután újra megölelé s karját karjába fűzve elvonszolá magával az úgynevezett ligetbe.
Mit s mennyit beszélt a két fiatal költő azon három óra alatt, melyet a ligetben eltöltöttek, nem tudjuk, hanem hogy midőn Posch fogadójába beléptek, márt igen jó kedvük volt, arról bizonyságot tesznek azok, kik őket ekkor látták.
Lisznyai szobája a fogadóban nem volt nagy, de elég tágas arra, hogy két fiatal ember egyetértőleg kényelmesen megférhessen benne. Midőn Lisznyai az ajtót betette maga után, odafordult Petőfihez s kérdé:
- Sándor! Azt az egyet magyarázd meg nekem, miért rejtegeted magadat annyira a világ elől, mely téged ismerni vágyik:
- Azért pajtás, mert míg nem látják Petőfit, becsülhetik is, de midőn így meglátják… s végigtekintett saját ütött-kopott mivoltán.
- Igazad van Sándor. A világ a külsőségekre is sokat ád, s azért, ha meg nem sértelek vele, kérnélek valamire…
- Csak bátran, ki vele! Hanem előre is kijelentem, hogy nagyin kevés az, mit tőlem kérni lehet.
- Látod Sándor, itt a szoba szegletében ezt a pár bőröndöt? Ezek teli vannak fehérneművel s egyéb ruhával; az öregem bőségesen ellátott az útra mindennel, annyira, hogy a zsidónak is juthat belőle…
- S hová céloz mindez? – kérdé Petőfi kipirult arccal.
- Tudtam, tudtam, hogy megharagszol; de ha jó barátom vagy, fel fogsz öltözni az én ruhámba, s a tiedet nekem adod emlékül, s ezzel Lisznyai feltárta a bőröndöket, melyekből csak úgy ragyogott a sok fehérre mosott ing, pitykés dolmány s egyéb requisitum.
- Isten neki! – szólt végre elhatározva magát Petőfi. – De amint veszem észre, én kissé magasabb vagyok, mint te; úgy fog rajtam ruhád állni, int Boz Dickens fickóin.
- Az igaz, hogy kissé magasabb vagy, hanem soványságod az enyémmel egyforma. Hanem most jut eszembe, hogy áldott jó öregem még tavasz csináltatott számomra egy jó hosszú öltözetet, azon okból hogy ki ne nőjek belőle; ez még egyszer sem volt rajtam; éppen rád fog illeni.
A kérdéses öltözék a sok holmi közül nagy kutatás közt előkerestetett, s Petőfi az öltözéshez fogott.
Egészen átalakult. Csinos, délceg fiúvá változott.
Levetett ütött-kopott öltözetét pedig később egy igénytelen pozsonyi polgár megszerezte maga számára, s mai napig is mint nagy becsű emléket őriz. Ezen becsületes ember Willim szabómester az apácasoron.
Petőfi ezen időben a Pozsonyban működő magyar színtársulatnál volt mint alsóbbrendű tag, hol a nyomorral megbarátkoznia elég alkalma lehetett. Ekkor támadhattak agyában ily gondolatok, hogy:
Mivé lesz a föld, megfagy-e, elég-e?
Én azt hiszem, meg fog fagyni végre:
Megfagyasztják a jég hideg szívek,
Melyek b e n n e s b e l é fekszenek!
Ekkor írhatta, hogy:
A bú?… egy nagy óczeán!
S az öröm?… az óczeán kis gyöngye,
Mire fölhozom, talán össze is töröm.
Három fiatalember ült egy este Posch éttermében, s nagy tűzzel beszéltek irodalomról, színészetről s átalán a művészetről. Kettőt már ismerünk közülök, az egyik Petőfi Sándor, a másik Lisznyai Kálmán, ki középen ült, a harmadik pedig a mély érzésű Vahot Sándor.
- Pajtás már régen ülünk s beszélgetünk itt együtt – fordult egyszer Vahot Sándor Lisznyaihoz –, de még azt a bozontos hajú fiatalembert nem ismerem. Ismertess meg vele.
- Nagyon szívesen!
Erre felállott Lisznyai, s Vahotra mutatva szólott:
- Vahot Sándor barátom,… hiszen költeményeiből ismered… Vahot Imre öccse.
Petőfi odanyújtotta kezét Vahotnak.
- Ez pedig – folyttá mosolyogva mutatva Petőfire –, egy nagyon-nagyon rossz komédiás, de isteni költő.
- A nevét kérném.
- N e v e P e t ő f i S á n d o r.
- Mit, Petőfi Sándor?! – kiáltott Vahot meglepetve. – Reménylem, hogy nem tartasz bolonddá?
- Becsületemre nem!
Petőfi?… Jer drusza keblemre! – s a két Sándor nagy tűzzel összeölelkezett.
Erre Vahot Lisznyainak kezét megszorítva búcsúzni kezdett.
- Hová, Sándor?
- Még ez éjjel Pestre! – s ezzel Vahot Sándor az étteremből kirohant, s az induló gőzössel Pest felé sietett.
Jó Vörösmarty Vahot Sándort is megkérdezte, hogy tudakozódjék Petőfi után, s adja neki tudtára, ha valahol fellelné. De Vahot Sándor ezt az örömhírt maga akarta megvinni személyesen.
Negyednapra visszaérkezett Pozsonyba s Petőfinek két levelet kézbesített.
Az egyikben felhítta Petőfi a „Kisfaludy-Társaság”, hogy nagy örömére szolgálna, ha illő díjazás mellett fordítana külföldi regényeket, miket a társaság fog kiadni. E felszólításnak engedett Petőfi otthagyta a neki nem való színészkedést, lement Pestre, onnan Gödöllőre, hol a „Koros hölgy” és „Robin Hood” című regényeket fordítá le, mi bizonyítja, hogy Petőfi nem volt oly míveletlen, mint sokan hinni szeretik,mert a francián kívül az angol nyelvet is jól értette, s jártasságot szerzett benne saját szorgalmából.
A másik levél Vörösmartytól jött, melyben kérte, hogy fogadja szívesen az ide mellékelt 200 bankó forintot, mint munkáinak díját.
- Bizony reám fér! – kiáltott fel Petőfi, meglátva az ujdonatúj 5 ftos bankjegyeket. Tudniillik ekkor már Lisznyainak is az áldott öregúr által készíttetett holmija jobbára zsidókézre került.
Ekkor írta Petőfi következő versét:
Hozzá!
Szent borzalommal nyújtom im feléd
Nem földi kéjtől reszkető kezem.
S enyém vagy-e? Valóban az enyém?
Nem álmodom-e? – félve kérdezem.
Oh nem, nem álom! Hallom hangjaid,
Az andalító édes hangokat
És arczaidnak látom liljomát,
És itt pihensz, hol hő szívem dagad.
Mennyit nem küzde a balsors velem,
Mig valahára mégis engedett,
Mig a dicső perczet megérhetém,
Hol sajátomnak mondlak tégedet.
Sajtom vagy s boldogságomat
Kinek, valljon kinek köszönhetem
Isten megáldja, kedves verseim!
Ők, ők szereztek meg téged nekem!
Engedd, hogy még egyszer nézzek reád,
S szorítsanak szivemhez e kezek,
És most!… és most jer zsebembe pénz,
S menjünk, - - először is csizmát veszek!
Midőn Petőfi leérkezett Pestre, először is Vörösmarty látogatta meg.
- Hol van Petőfi? – kérdé a veterán költő.
- Itt áll egész valójában – válaszolt a kérdett.
- Így hát önt már régóta ismerem?
- Azon perc óta, midőn legjobb barátoml költeményeit átadtam.
(* Jelen cikk adatait szeretett költőnktől, Lisznyai Kálmántól bírom, miknek közléséért szíves köszönetemet nyilvánosan kifejezni el nem mulaszthatom. Lisznyai az eltűnt nagy szellemnek kortársa és egyik leghívebb barátja volt. S z o k o l y.
Forrás: Magyar Néplap 2. évf. 14-15. sz. Budapest, február 18., 21-kén 1857.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése