Én mosolygok, midőn szólnak
A hirnévről ajkaid:
Hinni kész vagy te e szónak,
Mely tudom, hogy hazudik.
Ledőlt szobor a dicsőség
Bántja tépi száz irigy,
S nem kímélik addig őt, míg
Sírunkra nem ültetik.
Elrepül a gazdagság, kincs;
Nagyság ledől s tovahajt:
Kis szerelem vigasztal is,
Nem is csinál annyi zajt.
Én egyebet nem kivánok
Csak mosolyod és szavad,
Árnyat, léget és virágot,
Árnyas erdőn sugarat!
Nem kérek mást, ki elzárom
Öröm ér vagy fájdalom,
Csak leheleted virágom
S tekinteted csillagom!
Pillád alatt égi fényben
Egész világ szendereg-
Ah én fénylő rejtekében
Csak szerelmet keresek.
Gondolatom mély kehely, e
Világot betöltené;
De nem kér mást: édes nedve
Csak szivedet töltse bé.
Dalolj! És rám száll az ihlet,
Mosolyogj! ez kell csak nekem.
Távol, messze zúghat, zenghet:
A tömeget megvetem!
Tőled kéjbe mámorítva,
Szerelmünk fölbontani.
H’jába lengnek álmaimba
A nagy költők árnyai.
Jobb szeretem én szavuk bár
Édesdeden csalogat
Áloműző vig daluknál
Elaltató dalodat.
Azt kivánom, bár ragyogjon
Nevem csillagok felett.
Felerészem lenn maradjon
És szeressen tégedet;
Szeresselek bánatomban,
Szeresselek kedvtelen:
- Sötét hely a bú, ott jobban
Ragyoghat a szerelem!
Fényes szemü angyal nő a
Siralom keserviben,
Vedd a lelkem szárnyaidra
S hagyd lábadnál hü szívem!
Jánosi Gusztáv (1841-1911)
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. március 15. 6. szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése