Révay Sándor (19. sz.): Haza felé

 
Megyek, megyek, - már a lelkem
Úgy is régen ott mulat;
Mily gyáva vagy, sárhüvely, te,
Hogy a légben nincs utad…

Fenn a kék ég, hő fohászban
Oda küldöm lelkemet,
S egyszer csak azt veszem észre,
Hogy közéjök tévedett.

Holdvilágos szép estéken,
Ha úgy együtt ülnek ott,
És csevegnek boldog kedvben:
Betölti a kis lakot.

Megcsókolja arcaikat,
S mosoly kél a csók nyomán,
„Vajjon ő is mosolyog-e?”
Kérdezgetik azután.

És lelkem, mely kedvesivel
Észrevétlen mulatott,
Az örömtől mámorosan
Hagyja el a kis lakot.

A kis lakot, s benne annyi
Áldást, hogy tán meg se’ fér…
Egy gondolat…, s sebes szárnyon
Kebelembe visszatér.

Felráz édes álmaimból,
Elfoglalja szivemet,
„Most is rólad gondolkoznak,
Most is csókkal intenek!…”

Ébredek, de – kínzó öröm! -
Még fél uton sem vagyok, -
Mennyi fájó emlék ér, míg
Ajtajukon kocogok?!

De tudom, ha oda érek:
Jó öregim kebelén,
Mi eddig fájt, a mi bántott,
Mind, mind elfeledem én!

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. május 15. 10. szám