Dömötör János (1843-1877): Két vers

Julia

Kitörülném emlékemből
Örökre nevedet,
De te mint árnyék szüntelen
Kisértesz engemet.
Miként ha volnál örömek
S gyötrelmek szelleme,
Boldog is vagyok, hogy bírlak,
Szívem is fáj bele.
Kigyó vagy, mely áldozatját
Magához büvöli,
S midőn az gyönyört álmodik
Mérgével megöli.

Mennyi remény, mennyi ábránd

Mennyi remény, mennyi ábránd,
Mennyi minden elveszett,
Mióta a vadaskertben
Utolszor fogtunk kezet!

Te egy férfi gondja lettél,
A ki becsül és szeret,
S örömtelt arcczal mutatsz fel
Egy pár piros gyermeket.

Rám a legjobb nő mosolyog
Meghitten, bizalmasan,
Szemeiben családéltünk
Fellegtelen ege van.

Ládd! A végzet mily csodásan
Munkált szerelmünk felett,
Két szívet megszomorított
s boldoggá tett négy szívet.

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. július 15. 14. szám