Mezey Albert (19. sz.): Eltávoztam…

 
Eltávoztam messze tőled,
Édes szabad nem hallom már…
Bolyongok az árnyas erdőn
S egy-egy néma sírhalomnál.

Mért ne mondjam? Olykor-olykor
Édes vággyal emlékszem rád.
Ha eltöltém – mért feledném?
Azt a nehány boldog órát.

Megnyugodtam – úgy gondolják.
A viharon már tul vagyok.
Nem látják azt – néha-néha
Szívem mélyén mi háborog.

De hát mért is?! Könnyü nekem
Elfeledni boldogságom.
Nagy a világ – ugy-e? – hát ha
Még valaha feltalálom?!

Nem is ez fáj… szétfoszlik majd
A fényes köd – szerelmedet
Kire könnyelmün pazarlád,
Hideg, léha gunnyal nevet.

Elhagyatva a világon
Búban leszesz s örömtelen
Ki lesz majdan, kigyámolit?
Ki vigasztal?! Ez fáj nekem.

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. július 15. 14. szám