Hory Farkas (1813-1872): A harangozó (genre)

 
Be szép vasárnap reggel van
Be szépen zeng a harang szó,
Olyan lelkéből huzza azt
Az a jámbor harangozó,

Mintha esdekelve hivná
Az egyház népét imára,
Hogy ezt a hetedik napot
Szentelné lelke javára.

Elvégzé, s ott hagyá a még
Most is mozgó haranglábot,
Szévedezni egy két embert
Mivel hogy még alig látott.

„Kis gyomor erősitőre
- Gondolá – ig be gyülnének
Berándulok a csapszékbe,
Hisz nem hangzik még az ének.”

Meglett; s a mint beballagott
Mintha arczon csapták volna,
Pálinkáról a világért
Egy árva igét se szólla,

Mert ámbár már a templomba
Bemenének pap és kántor,
Im itt a hívek sergével
Zsufolva a pinczegátor.

„Vivát, itt a harangozó!
- Imigy szól a gyülekezet -
Imént ő híjt, s most mi őtet,
Jó hogy közinkbe érkezett.”

Husz kar nyujtja feléje a
Félig kiivott fertályost,
Bejövél jó harangozó,
Ha tudsz, menekülj ki már most.

Nem megvetendő állapot
Ámbár a pálinka ivás,
De elébb való – gondolá -.
Mégis az auktoritás.

- Mond – „kelmetek szivessége
Köszönetemre érdemes,
De köszönteti általam
Keeteket a tiszteletes, 

S ugyan kéri ne forditsák
Elméjeket ez nap másra,
Hanem gyülekezzenek fel
Épületes tanitásra.”

Csakugyan foganatja lett
A becsületes hivásnak,
Kiki magáét kiitta
És vége lett az ivásnak

Voltak a kik szerettek voln’
Még ott időzni ámbátor,
De a jobbak intésére
Megürült a pinczegátor;

Igaz hogy a harangozó 
Most az egyszer szomjan maradt,
De azért nem győzte magát
Dicsérni a templom alatt. -

Forrás: Magyar Néplap 2. évf. 5. sz. Budapest, január 17-kén 1857.