Fejes István (1838-1913): A közös sors (Montgomery)

 
Az elrepült, elmúlt időben
Élt egy ember: ki volt, ki ő?
Hogy sorsod lásd halandó: E m b e r,
Veled egyenlő s egyező.

Szülötte földe ismeretlen,
Hol meghala a táj is az,
Neve a földről elveszett, el,
S csak ennyi róla most igaz:
Hogy bú, öröm, remény és kétség
Tusáztak váltva kebliben;
Volt kinja, üdve, - köny, mosoly rég,
- Más mind feledség éjiben.

A lomha test, szökellő vér és
Föl és alá szálló lehe, -
Ezek szülék benne az érzést
Mit minden másban eleve.

Örült ő, de gyönyöre elszállt,
Szenvedett, de kinja oda;
Voltak baráti, nincsenek már -
S ellensége mind meghala.

Ő látta mind a mit te látál,
Megérte mind mi téged üld;
Ő volt mind a mi csak te voltál
S az most mi léssz te majd velünk.

A forgó évszakok, nap és éj,
Hold, csillagok, föld és világ
Övéi voltak; élet és fény
Szolgált neki, - hiába ládd!

A felhő s napsugára: régen
Az árnyék és dicsfény szemén, -
Elsodródtak a néma légben,
Hol még nyomuk, nyomuk sem él.

Évlapjai az embernemnek,
E romok, állnak már de rég,
De rá ilyet sohsem jegyeznek:
E g y  e m b e r  é l t, ah, hogy  c s a k  él t!
(angolból)

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. május 1. 9. szám