Kiss Jenő (1912-1995): Kurgán

Itt születtem – e dombok őrzik régholt ifjúságomat,

mint kurgánok

az elnémult vitéz

daliás karcsúságát.

Tejes fegyverzetemben nyugszom bennük én,

minden gyönyörű javaimmal.

Lábamnál nagylombú kutyáim

függesztik rám örökre szemüket.

Alattam vágyam paripája,

az ágaskodó, ideges,

gyorskörmű deres,

kicsit

hátrahőkölve és csótárosan.

Minden füttyöm, minden parittyám

itt van velem,

és minden könnyű, széptollú nyilam.

Ím, a pohár, amiből ittam,

ím, a veder, amiből itattam;

a késem, mellyel annyi szép husángot

metszettem volt a fiatal berekben;

simuló nyelű baltám,

mellyel szétzúztam azt, ami egybetermett.

Csillagaim

- gondos homlokba gyűjtve – körülöttem:

van még belőlük jócskán,

pedig őskedvű, nyári éjszakákon

tele marokkal szórtam

a koldus égnek.

És ím, egy rubin?

csupa tündöklő vér és csupa kín;

egy lányról téptem le – csókkal.

Ó, édes táj! Ó, nagycsöndű Mezőség!

Lám, itt születtem – s itt nyugszik belőlem,

mi szép volt.

Húsz éve? Ezer éve?

Ívükbe zárják titkukat a dombok.

Hallgat az égbolt.

Rég volt.

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 47-48. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Salamon Ernő (1912-1943): Ma az ember úgy hányódik

Ma az ember úgy hányódik, mint a levél a vizen.

Hogy egyhelyben megülhetne, megállhatna? Nohiszen...

Búcsúzik attól, amit lát, száll, elhagyja otthonát,

táját, ízes ivóvizét, napos homokos nyarát.

Ismerek itt minden embert, tudom a dombok nevét,

ismerem a hosszú őszök szépsugarú melegét,

itteni föld nyárja-napját, esőízű tavaszát,

irgalmatlan teleinek szép kékcsillagú fagyát.

E vidékek szegényeit szavaikkal szólítom,

sok súlyos gondjaik tűntét dalaikkal áhítom.

Kísérőm az életemben, pártfogóm, igaz tanúm,

örömömnek eredője, bánatokra jó szavúm:

szép, egyetlen anyanyelvem. Miatta nem megyek el.

Aki elmegy, dadogó lesz, soha már nem énekel.

Ti, örökké névtelenek, szép szakállas őseim,

számlálatlan századokon földbeköltözöttjeim,

riadalmas életűek (jól tudom: nem gazdagok!),

köszönöm nektek, hogy ide, éppen ide hoztatok!

(1939)

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 45. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Holló Ernő (1910-1983): Elkötelezetten

Elkötelezettje vagyok a

tájnak,

mely gyermekként ringatott, férfiként

őrzött, elkötelezettje vagyok

megoldott éveknek, virrasztó arcoknak, utánam

kiáltott szavaknak,

elkötelezettje

anyáméknak, bátyáimnak, húgaimnak, nővéreimnek,

kik asztalukhoz várnak s felém

sugárzik a karjuk ölelésre lendült

vallomása, hogy lepallják rólam a didergés havát

s maguk mellé ültessenek, gyermeket-felnőttet, aki

messziről indult s hűséges

ösvényeken át

 hazatalált.

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 45. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Anavi Ádám (1909-2009): Hajnali érkezés

Ma én ébresztettem a hajnalt,

hogy útitársamul szegődjön,

kísérjen el bozontos hajjal

patak mentén, a répaföldön,

a fák alatt szekrényi széles

kitalpalt ösvény száz kanyarján –

s vezessen át a lomb szeszélyes

homályain, ahol a halvány

alig-tarolt rétekre bólog

a napraforgók csorba gombja,

s mutassa meg – hívnak a dolgok –

a közelutat városomba.

Ma én ébresztettem a hajnalt,

hogy útitársamul szegődjön –

úgy érkezem kicsorbult hanggal,

hol rég jártam: a szülőföldön.

Alant a völgy most láthatatlan. –

Sugárban fürdőző, opálos

színekben lengő párapaplan

alatt még szenderek a város.

Az utca kövén koppan sarkom –

nem gyúl felém szemekben fényjel:

nem ismernek – álcázva arcom

az évek ráncos függönyével.

és én magam kit ismerek fel?

Milyen csodája az időnek,

hogy városomban emberekkel

együtt a kövek újra nőnek?

Minden csoda, mi itten árad,

megnőtt társaim teremtése.

És megragad, sodor feléjük

a város ifjú lüktetése.

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 43-44. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Meliusz József (sz. 1909-1995): A falu szólongatása

(Részlet A szénásszekér elégiából)

... miért miért hogy mostanában folyton-folyvást

visszatér s bezár mint ostromzár ugyanaz az emlék

az ártatlan gyermekkor falusi színhelye

azok a tűző szép nyarak

a nyarak a bánsági pusztaságban valahol a Temes és a Maros között

tíz kilométerre a negyvenhatodik szélességi foktól délre

és húsz kilométerre a huszonnegyedik hosszúsági foktól nyugatra

egy falu mely nem nagy és nem kis falu

csak falu

egy falu a vége-nincs jegenye-sor legvégén;

Sándorháza

-           -           -           -           -           -

... ó az a falu! –

még hallom a tücsköket a tornácon este

a cirpelő tücsköket

a tücsköket az egész világ minden elnémult zugából

szünetekkel és versengő párhuzamos és más és más fekvésű szólókkal

s a kevert ritmusú mindenütt együtt-hegedüléssel a téli elmúlás felé

a tücskök

a nomád tücskök titokzatos magas hangú zenéje a

sejtelmes sötétben-

ez az én kihalt családom elhalt éneke...

... és túl az emlékezet karókerítésein

roppant messze

békák lágy kunkogása a felfújt unkák iszapos tavában

és a tornácon a közelítő és távolodó szarvasbogár

búgó zöngése

és a petróleumlámpa libegő kanóclángja

s fölötte a meredeken csavarodó korom bajsza a

levegő fullasztó mozdulatlanságában –

ó istenem micsoda csend

micsoda mitikus nyugalom

micsoda elégia...

... s a tó a harsogó napfényben

a tó amely ugyanolyan hangtalan nappal

mint amilyen tükörsima ott:

túl az utolsó düledező kerítésű házakon

s a délelőtt felmelegedő cuppogó térdig iszap

s azon is messze túl

nem a puszta felé jobbra

de balra a jegenyesortól:

a láp

a hajdan betyár-rejtegető sűrű nád száraz rebbenése vacogása

mi oly szívet szorító a téli nád farkasokról szóló

borzongató történetek miatt az esti tornácon

és a rémmesék okából a bükkforgács szagú műhely

légzümmögéses délutánjain

és a betyárok sohasem bújtak elő...

és nem törtek a falura a sűrűből soha nádi farkasok télen...

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 40-42. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Horváth István (1909-1977): Ég és föld között

Míg a gépkocsi morogva szalad,

A hazai út, a kerék alatt,

Fölsóhajt rá:

- Jössz, de mint idegen.

Nem lépsz rajtam a régi lépteden.

Vagy már nem talál?...

Én még itt vagyok!

Te is hiszed csak,

Hogy most több agy ott;

Nem lettél nagyobb.

A gép fullasztja, szíve fáj, sajog.

Feltűnnek régi mezítlábnyomok.

Az ő nyomai. A hajdaniak!

Feléledt fényük a lelkébe csap.

Réten a füvek, a hegyoldalak

Régi mosollyal felmosolyganak,

Amint kinéz a kocsi ablakán.

S megdöbben... szívén jég vagy kő talán

Az a hártyányi réteg, melyen át

Fagy e mosoly, míg áttöri magát?

Csak itt érzi ezt, egyebütt sehol.

S belül ez hang, máshol ez se szól.

Csak itt!

Lelkének cifra rongyait

Vetné, s mez nélkül állna újra itt.

És nem vetheti. Ránőtt Nessus-ing,

Jellel megjelölt, s jelével a kínt

Le nem vetheti...

Áldott?

Átkozott?

Idegen se, csak

Mássá változott.

Az erdő szava, homloka előtt,

Azt kérdi:

- Nőtt vagy elveszett erőd,

Hogy csak eszed, s nem minden ideged

Érzi hangom?... Jaj, mit tettek veled?!

Jaj, mit?!

Nincs az a rokoni meleg,

Melyben ő is, a téli fergeteg

Táncos testvér volt, szószikrás rokon,

És a kéklő fény a villámokon;

S az ember is az élők közül egy:

Nem volt, mint – élők – a többiek, mind

Az örök idő számlája szerint.

Az utcán por, s bent:

Árva udvaron

Virág üdvözli,

Még nyílik vadon,

Tüskés gyomok közt.

Anyai kezek

Ültették, egykor...

Hazaérkezett!

Szelő, és a por,

Amely száll vele,

Élő ismerős

Ízzel van tele.

Áll a szülőhely fölött hangtalan,

Mint ki ég és föld közt csak maga van.

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 37-39. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Varró Dezső (1907-1982): Versek szülőföldemről

(részlet)

Hintát kötnék

gyermekláncfűből

április-égre.

Bársonyhátú

bogarak selyme

lenne a padja.

Gyermek-karú

múltnak esengnék:

nagy hegyeken át,

kék hegyeken át

repíts magasra!

Szárnyat kötnék

madár-szívekből,

szárnyat!

Kedvem

rálövellném a napra

sugárnak.

Szülőföldem,

repülnék

a felhőtlen égbe.

S minden virágom,

hóvirágom

rákacagnám a rétre.

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 33-34. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Ajándék - Anyák napjára

Balogh József: Édesanyám - nagyanyó

Anyák napjára

Csicsada: Anya!

Bródy Sándor: Boldog emberek

Mégis van boldogság a világon, ha nekem nincs is jó kedvem. És nincs igaza azoknak, kik mind csak arról írnak történeteket, hogy ez az élet csupa nyomor és küszködés, szerencsétlen­ség, kínlódás, rettenetes állapot s mégis - semmi. Aminthogy nincs igazságok ama világéle­tükben mindig jóllakott uraknak, kik magukkal és sorsukkal elégedetten, nem tudják felfogni, miért panaszkodnak az emberek, hisz ők jól érzik magokat! És összekapcsolván párnás kezeiket gyomruk felett, tartanak kenetteljes előadást a pesszimizmus hiú haszontalanságáról és a vidám bölcselés egészséges voltáról... Terrorizálják a sötéten írókat is, mondván: hazudtok! hamisítjátok az életet - aszfalttal. És vannak esetek, a mikor a poéta megrémül és csakugyan hazudni kezd - boldog emberekről. De az én történetem boldog emberekről - nem hazugság.

I.

Én is szegény ember vagyok, a rokonaim is jórészt szegény emberek, de ezek nem tartanak engem szegénynek és ha nem járok hozzájok, mindegyre azt mondják: „volnánk csak gazdagok!” Nem sok rokoni szeretet van bennem, de van annyi hiúság, hogy inkább eljárok, nehogy azt mondják, hogy a nyomorúságuk miatt kerülöm őket. Sőt tavaly négy hónapig egy unokatestvéremnél laktam, mert szemrehányást tett, hogy a hónapos szobája üres, bár vannak a fővárosban fiatal ember rokonai, a kik eljönnének hozzá lakni, ha nem félnének a szegénységtől...

Pedig ők, a Fiala-család, nem is voltak éppen szegények. És ha nem nyolc, hanem csak két gyermekük lett volna, egészen jómódban élhetnek vala.

A férfi, a családfő úgy is meg volt elégedve a dolgokkal. Komolyan állította és hitte, hogy:

A legjobb koszt a világon az övék.

Nekik van a fővárosban a legjobb lakásuk.

Az ő gyermekeik a legjobbak, a legszebbek és legokosabbak.

A felesége kitűnően finom asszony s ha nem lett volna olyan kitűnően az, most már milliomos lehetne.

És hogy a császár sem alszik olyan ágyban, mint ő.

Mindez állításokban kevés volt az igazság, még sem merném Fialára rámondani, hogy hazug ember volt. Ő maga elhitte, a mit mondott és ebédjének egy tál főzelékje, az erzsébetvárosi ház két kicsiny odúja, a rossz és ízetlen gyermekek, a szegénységben is kényeskedő feleség, a tarka huzatú, tollatlan ágynemű - mind, mind az övé volt és nem a másé.