Míg a gépkocsi
morogva szalad,
A hazai út, a kerék alatt,
Fölsóhajt rá:
- Jössz, de mint
idegen.
Nem lépsz rajtam a régi lépteden.
Vagy már nem
talál?...
Én még itt vagyok!
Te is hiszed csak,
Hogy most több agy
ott;
Nem lettél nagyobb.
A gép fullasztja,
szíve fáj, sajog.
Feltűnnek régi
mezítlábnyomok.
Az ő nyomai. A
hajdaniak!
Feléledt fényük a
lelkébe csap.
Réten a füvek, a
hegyoldalak
Régi mosollyal
felmosolyganak,
Amint kinéz a kocsi
ablakán.
S megdöbben... szívén
jég vagy kő talán
Az a hártyányi réteg,
melyen át
Fagy e mosoly, míg
áttöri magát?
Csak itt érzi ezt,
egyebütt sehol.
S belül ez hang, máshol ez se szól.
Csak itt!
Lelkének cifra
rongyait
Vetné, s mez nélkül
állna újra itt.
És nem vetheti.
Ránőtt Nessus-ing,
Jellel megjelölt, s
jelével a kínt
Le nem vetheti...
Áldott?
Átkozott?
Idegen se, csak
Mássá változott.
Az erdő szava,
homloka előtt,
Azt kérdi:
- Nőtt vagy elveszett
erőd,
Hogy csak eszed, s
nem minden ideged
Érzi hangom?... Jaj,
mit tettek veled?!
Jaj, mit?!
Nincs az a rokoni meleg,
Melyben ő is, a téli
fergeteg
Táncos testvér volt,
szószikrás rokon,
És a kéklő fény a
villámokon;
S az ember is az élők közül egy:
Nem volt, mint – élők
– a többiek, mind
Az örök idő számlája
szerint.
Az utcán por, s bent:
Árva udvaron
Virág üdvözli,
Még nyílik vadon,
Tüskés gyomok közt.
Anyai kezek
Ültették, egykor...
Hazaérkezett!
Szelő, és a por,
Amely száll vele,
Élő ismerős
Ízzel van tele.
Áll a szülőhely
fölött hangtalan,
Mint ki ég és föld
közt csak maga van.
(Forrás: A végtelen
mondat – Versek a szülőföldről 37-39. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest
1977.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése