Ma az ember úgy
hányódik, mint a levél a vizen.
Hogy egyhelyben
megülhetne, megállhatna? Nohiszen...
Búcsúzik attól, amit
lát, száll, elhagyja otthonát,
táját, ízes ivóvizét,
napos homokos nyarát.
Ismerek itt minden
embert, tudom a dombok nevét,
ismerem a hosszú
őszök szépsugarú melegét,
itteni föld
nyárja-napját, esőízű tavaszát,
irgalmatlan teleinek
szép kékcsillagú fagyát.
E vidékek szegényeit
szavaikkal szólítom,
sok súlyos gondjaik
tűntét dalaikkal áhítom.
Kísérőm az életemben,
pártfogóm, igaz tanúm,
örömömnek eredője,
bánatokra jó szavúm:
szép, egyetlen
anyanyelvem. Miatta nem megyek el.
Aki elmegy, dadogó
lesz, soha már nem énekel.
Ti, örökké
névtelenek, szép szakállas őseim,
számlálatlan
századokon földbeköltözöttjeim,
riadalmas életűek (jól
tudom: nem gazdagok!),
köszönöm nektek, hogy
ide, éppen ide hoztatok!
(1939)
(Forrás: A végtelen
mondat – Versek a szülőföldről 45. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése