Anavi Ádám (1909-2009): Hajnali érkezés

Ma én ébresztettem a hajnalt,

hogy útitársamul szegődjön,

kísérjen el bozontos hajjal

patak mentén, a répaföldön,

a fák alatt szekrényi széles

kitalpalt ösvény száz kanyarján –

s vezessen át a lomb szeszélyes

homályain, ahol a halvány

alig-tarolt rétekre bólog

a napraforgók csorba gombja,

s mutassa meg – hívnak a dolgok –

a közelutat városomba.

Ma én ébresztettem a hajnalt,

hogy útitársamul szegődjön –

úgy érkezem kicsorbult hanggal,

hol rég jártam: a szülőföldön.

Alant a völgy most láthatatlan. –

Sugárban fürdőző, opálos

színekben lengő párapaplan

alatt még szenderek a város.

Az utca kövén koppan sarkom –

nem gyúl felém szemekben fényjel:

nem ismernek – álcázva arcom

az évek ráncos függönyével.

és én magam kit ismerek fel?

Milyen csodája az időnek,

hogy városomban emberekkel

együtt a kövek újra nőnek?

Minden csoda, mi itten árad,

megnőtt társaim teremtése.

És megragad, sodor feléjük

a város ifjú lüktetése.

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 43-44. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)