Ma én ébresztettem a
hajnalt,
hogy útitársamul
szegődjön,
kísérjen el bozontos
hajjal
patak mentén, a
répaföldön,
a fák alatt szekrényi
széles
kitalpalt ösvény száz
kanyarján –
s vezessen át a lomb
szeszélyes
homályain, ahol a
halvány
alig-tarolt rétekre
bólog
a napraforgók csorba
gombja,
s mutassa meg – hívnak
a dolgok –
a közelutat
városomba.
Ma én ébresztettem a
hajnalt,
hogy útitársamul
szegődjön –
úgy érkezem
kicsorbult hanggal,
hol rég jártam: a
szülőföldön.
Alant a völgy most
láthatatlan. –
Sugárban fürdőző,
opálos
színekben lengő
párapaplan
alatt még szenderek a
város.
Az utca kövén koppan
sarkom –
nem gyúl felém
szemekben fényjel:
nem ismernek –
álcázva arcom
az évek ráncos
függönyével.
és én magam kit
ismerek fel?
Milyen csodája az
időnek,
hogy városomban
emberekkel
együtt a kövek újra
nőnek?
Minden csoda, mi
itten árad,
megnőtt társaim
teremtése.
És megragad, sodor
feléjük
a város ifjú
lüktetése.
(Forrás: A végtelen
mondat – Versek a szülőföldről 43-44. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest
1977.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése