Bródy Sándor: Boldog emberek

Mégis van boldogság a világon, ha nekem nincs is jó kedvem. És nincs igaza azoknak, kik mind csak arról írnak történeteket, hogy ez az élet csupa nyomor és küszködés, szerencsétlen­ség, kínlódás, rettenetes állapot s mégis - semmi. Aminthogy nincs igazságok ama világéle­tükben mindig jóllakott uraknak, kik magukkal és sorsukkal elégedetten, nem tudják felfogni, miért panaszkodnak az emberek, hisz ők jól érzik magokat! És összekapcsolván párnás kezeiket gyomruk felett, tartanak kenetteljes előadást a pesszimizmus hiú haszontalanságáról és a vidám bölcselés egészséges voltáról... Terrorizálják a sötéten írókat is, mondván: hazudtok! hamisítjátok az életet - aszfalttal. És vannak esetek, a mikor a poéta megrémül és csakugyan hazudni kezd - boldog emberekről. De az én történetem boldog emberekről - nem hazugság.

I.

Én is szegény ember vagyok, a rokonaim is jórészt szegény emberek, de ezek nem tartanak engem szegénynek és ha nem járok hozzájok, mindegyre azt mondják: „volnánk csak gazdagok!” Nem sok rokoni szeretet van bennem, de van annyi hiúság, hogy inkább eljárok, nehogy azt mondják, hogy a nyomorúságuk miatt kerülöm őket. Sőt tavaly négy hónapig egy unokatestvéremnél laktam, mert szemrehányást tett, hogy a hónapos szobája üres, bár vannak a fővárosban fiatal ember rokonai, a kik eljönnének hozzá lakni, ha nem félnének a szegénységtől...

Pedig ők, a Fiala-család, nem is voltak éppen szegények. És ha nem nyolc, hanem csak két gyermekük lett volna, egészen jómódban élhetnek vala.

A férfi, a családfő úgy is meg volt elégedve a dolgokkal. Komolyan állította és hitte, hogy:

A legjobb koszt a világon az övék.

Nekik van a fővárosban a legjobb lakásuk.

Az ő gyermekeik a legjobbak, a legszebbek és legokosabbak.

A felesége kitűnően finom asszony s ha nem lett volna olyan kitűnően az, most már milliomos lehetne.

És hogy a császár sem alszik olyan ágyban, mint ő.

Mindez állításokban kevés volt az igazság, még sem merném Fialára rámondani, hogy hazug ember volt. Ő maga elhitte, a mit mondott és ebédjének egy tál főzelékje, az erzsébetvárosi ház két kicsiny odúja, a rossz és ízetlen gyermekek, a szegénységben is kényeskedő feleség, a tarka huzatú, tollatlan ágynemű - mind, mind az övé volt és nem a másé.

Az asszony az én rokonságom, de azért a férfihez húzódtam inkább. Sőt vonzott is ez a különös ember, kiben nem volt irigység, mert hiányzott belőle az összehasonlító képesség. Aztán a mestersége is tetszett nekem; sáfrányárus cégnek volt az utazója. Ilyen ember is, legfeljebb, ha egy millió között akad - egy.

De neki már az apja is az volt és a legnagyobb fiát is annak nevelte. Így történt, hogy az egész család meg volt győződve a sáfrány kiváló fontosságáról, talán anélkül el sem képzelhették az életet; azonban azt biztosan tudom, hogy az egész lakásban a vörös fűszer émelyítő illata terjedt el, valamint a kisebb gyermekek mindig egy doboz sáfrányt vittek ajándékba a tanítójuknak.

„Férjem nagyon tevékeny ember az üzletben és tekintély a szakmájában”, - mondá Fialáné. Fiala pedig így szólt: „Jobban szeretem a feleségemet, mint a császárnét, bizony Isten jobban. Ő a Radics-családban mindig a legfinomabb volt.”

A mikor velem beszélt és mikor még nem laktam ott, mindig hozzá tette ezt is: „Most egy drága könyvet járat, lexikont, azt olvassa!” És diadalmasan mosolygott.

Később, a mikor már ott laktam, akkor is sokszor szóba hozta ezt a könyvet, de csak így: „a könyv!” Ez neki egy egész könyvtár volt, a minthogy minden, a mi az a tulajdona értéktelen s kicsi legyen is, értékre, nagyságra rettenetesen megnőtt szemeiben. Egy pipa ‑ pipatórium és egy forint a zsebében ezres bankó.

Mind e boldogsághoz hozzájárult még az is, a mit e két mondásban szokott kifejezni:

„Engem nagyon szeretnek az emberek.”

„Ha én akarom, hát az a vasút, mely most indul Szolnokról, megáll félúton és nem tud tovább menni, mert az én Istenem kegyes én hozzám!”

Mindazonáltal a sáfrány-utazó nem volt elbizakodott, sem fanatikus babonás, csak boldog ember.

Azon a napon, a mikor behurcolkodtam, éppen baj volt a cseléddel, kinek nem imponáltak a családfő hatalmas illúziói és gorombáskodott az asszonnyal, a bérét kérte és a mikor ezt nem kapta meg, fenyegetődzött a policájjal.

„Csak menjen, - mondta az asszony - hanem azért még megveri magát az Isten, mert a mit én kértem még, mindazt megtette!”

Ez nem volt valami közönséges átkozódás; a leány megdöbbent, elhallgatott, a könyvvel játszó kis gyermekek ijedten néztek anyjukra, mintha arra kérnék: „nem, mégse bántsad a szegény Marit!”

Ugyanilyen nyilatkozatot hallottam aztán minden napon. Pedig az asszony nem volt valami különös vallásos. Nem igen imádkozott, templomba nagy ritkán járt. Hanem azzal egészen tisztában látszott lenni, hogy minden történendők elvégezvék előre. És mert őt és családját különösen kegyeli az Isten, hát ő rá és családjára nézve oda fenn jó és kellemes végzések hozattak.

Mindez elveiért nem is volt valami nagy barátja az energiának. A nappal felerészét fekve töltötte. Fél évig sem ment ki az utcára és ha a gyerekek ruhájáról leszakadt a gomb, azt fel nem varrta.

„Az ember ne is dicsekedjék, csak menjen, ha viszik a végzetek!” - mondá és nem rémült meg, a mikor a férje megbetegedett, még pedig abban a bajban, mely annak minden testvérét megölte.

„Nem lehet az, hogy testvérei sorsára jusson, nyolc gyermeke van neveletlen,” - szólt az asszony.

„Nem lehet, hogy én most még itt hagyjam a családomat,” - mondá a férfi és kigázolt a bajból, melyet minden orvos halálosnak hitt.

„Rendkívüli eset!” - konstatálták az orvosok.

Fiala úr nem hal meg, a míg élni akar, - jegyezte meg a sáfrány-utazó - és hatalmas hitében megerősödve, még boldogabban ölelte meg feleségét, „a legszebbet, a legjobbat, a leg­fino­mabbat” az egész világon, egy sovány, szűk vállú, nagy arcú, rossz fogú szőkés asszonyt, a ki úgy hagyta magát megölelni, mint azon a napon a mikor feleségévé lett; félénk odaengedéssel, zavart mosollyal.

Egy csepegő petróleum-lámpás - mely füstölt is - világította meg a jelenetet. A gyerekek veszekedtek, ki kapott több szemet a vacsorára hozott cseresznyéből. A legnagyobb fiú békétlenkedék, hogy ő nem fog minden este túrót enni. A kályhában nem volt ma befűtve, de az ágyakat már megvetették. Nyolc ágy egy szobában: igaz, hogy az egyik még csak bölcső, de abban állt összekuporodva a legutolsó kis Fiala, a három éves. A cseléd bekiabált a konyhából: „menjen a ténsasszony húsért, én nem hozok többé hitelbe, holnap se megyek!” Én is beszóltam a szobámból, mert a két kis leány nagyon hangos énekszóval emlegette, hogy: „Poniatovszki nincsen a csatáján”... Ez volt a környezet.

Az este - emlékszem - nagyon hangos vita folyt, mert a családfő erőnek-erejével bort akart hozatni és engem is invitált, menjek be majd kvaterkázni. De nem hozatott, mert a tizennégy krajcár a reggeli tejre kellett.

II.

Viták néha voltak. A gyerekek bántották a „könyvet”, a legnagyobbik leány vasárnap ‑ kivonulva a konyhába - vart, még tizenegy órakor nem volt pénz piacra, a háziúr felmondott a gyerekek miatt, adót kellett fizetni, az asszony kesztyűket vásárolt megint, az utazó tévesen inkasszált pénzeket...

És mert tökéletes boldogság még sem lehet ezen a földön, néha betegek is voltak. Sőt tavaly márciusban az asszony nagyon veszélyesen megbetegedett. Nem volt pénzök orvosra és orvosságra és a kétségbeesés egy pillanatra megjelent, hogy fanyar orcával a képükbe nevessen.

Akkor kellett találkozni az ügynöknek egy fiatal orvossal, a ki így szólt hozzá:

- Van-e betege?

- Az van, de pénzem nincs.

- Az nem baj. Én friss erővel vagyok és ki fogom gyógyítani azt a beteget - ingyen.

Csak azt kívánom, hogy jártában, keltében a vidéken és itt emlegesse, hogy ismer egy kitűnő, egy nagy, egy híres orvost...

A orvos meg volt, mert úgy rendelteték, hanem a beteg nem akart gyógyulni és bár se ő nem érezte, sem a férj elhinni, felfogni nem tudta, közeledék a végekhez. Az ételt látni sem bírta, a hústól meg éppen rettegett.

Engem behívatott és kezdett visszaemlékezni előttem.

Hogy kikkel járt tánciskolába. Mikor az uszodába járt és a nagy bodzafák virágoztak, az az illat most az orrában van. A mikor Gyöngyösön laktak, estélyt rendeztek egyszer. Nagy sár volt és a leányoknak külön-külön harisnyát kellett adnia... Az úri leányok az egész városban egyedül csak ő vele társalogtak.

Milyen szépen kezdődött a dolog! - mondá a szegény asszony és határozatlan, de csillámos fényű szemeit meglegelteté gyermekein és közel hajolva hozzám, így szólt:

Ebből a Bélából - csudálatos ész - alighanem nagy festő lesz. Nézzed azt a leányt, láttál már szebbet? az férjhez adja magát, annak nem kell hozomány. Az a két kettős gyerek, öt évesek és kész férfiak. Ilyenek kellenek az életben. Aztán a legnagyobbik. Még húsz éves sincs és már huszonöt forint fizetése van. Ideadja mind, nagy könnyebbségemre van. Szeretik az üzletben és nagy pénzeket bíznak rá. Néha ötszáz forintot is küldenek vele a postára.

III.

Azok a nagy összegek, melyeket a legnagyobb fiú vitt a postára, gyakorta szerepeltek, mint a család beszélgetések tárgyai. Maga a fiú nem szeretett se erről, se másról beszélni, Kristófnak hívták s csakugyan úgy viselte magát mint ahogy ez a komoly név megkívánja. Hallgatag, zsémbes, sajnálta magától és mástól az ételt is és egyszer, a mikor sajtot tálaltak fel vacsora után, egy egész hétig nem szól az anyjához.

Ez emlékezetes vacsorán én is ott voltam, mert az a legnagyobbik leány eljegyzésével volt egybekötve. A nagy Ágnes egy aranyműves menyasszonya, akit Dóra Arisztidnek hívtak alighanem rác volt - szemöldöke, bajusza csodálatosan sűrű és fekete - de nem nézett ki belőle valami sok jó.

Fiala ez estén csakugyan bort is hozatott, az asszony egyszer sem nyögött s a gyerekek olyan mohósággal ettek, hogy nem volt módjukban sem a lengyel, sem a magyar himnuszból énekelni kisebb-nagyobb részleteket. - A nagy Ágnes szólt:

- Arisztid beteszi az újságba az eljegyzést.

Arisztid mondá:

- Igen és pedig belől a lapban.

- Jegyeket nem is nyomat hát külön?

- De igen, azt is.

A jegyesek boldogan néztek egymásra. Fiala emlegette a császárnét, akit nem szeret úgy, mint a feleségét. A fiuknak meg kellett mutatni a könyvet. Az aranyműves igen helyeselte, hogy ilyesmi legyen a házban.

Tizenkettő után jutottunk a vacsora végére. Az aranyműves akkor ajánlotta magát. Ágnes kikísérte a lépcsőházig s amíg kint volt a legnagyobb fiú szüleihez fordulva csendesen így szólott:

- Honnan fogjátok azt az ötszáz forintot megkeresni, amit Dórának az Ágnessel ígértetek?

- Meglesz! - szólt a sáfrányutazó büszkén.

- Honnan?

- Az Isten kezembe fogja adni épp akkor, amikorra kell.

- És ha nem?

- Nem, - nem lehet.

- Lehet és akkor az aranyműves nem esküszik.

Tovább mit beszéltek, nem hallgattam, nem tudom.

Csak azt tudom, hogy az esküvő előtt, reggelen olvastam az újságban ezt a hírt: „Fiala Kristóf főnökének egy ötszáznegyven forintos levelével eltűnt. Keresik.”

És hogy az esküvő napján engem hívtak be tanúnak, akkor, midőn Dóra Arisztidnek az ötszáz forint hozományt odaadták.

Halványan az is rémlik most szemeim előtt, hogy egy híres ügyvédet is láttam az nap reggelén Fiala házában. A fiú ellen a rendőrségi körözést pedig megszüntették még az nap, akkor úgy gondoltam: az apa kiegyezkedett a fiú főnökeivel és kötelezte magát részletekben törleszteni a Kristóf által elsikkasztott pénzt. Úgy is lesz bizonnyal, most is látom néha a hallgatag Kristófot; katona, már számvivő őrmester is.

IV.

Amikor a nagy Ágnes esküdött Dóra Arisztiddel, már nem laktam ott, hanem az esküvőre s az esküvő után a lakomára elmentem.

Az ebédnél az asztalfőnél ült Fialáné. Az arcáról lemosolygott a boldogság és büszkeség, mert lánya férjhez megy, de egyszersmind e boldog mosolygásban - mint víz tiszta tükrében a rideg, szürke, rút téli felhő - ott tükröződött a halál előlre vetődő árnyéka. De sem ő, sem senki nem látta azt, amit boldog emberek nem is szoktak látni soha, mert a veszedelem színe ismeretlen szemeiknek és a halál rettenetes árnyékát illúziók verőfénye födi tekintetök elől.

Fiala újra bort hozatott. Nagyon dicsérte az étkeket. A gyermekek lázasan ettek és a nagy Ágnes Dóra Arisztiddal együtt olyan boldog volt, mint Fiala és Fialáné a nászuk napján.

...Este lett, amint elkerültem tőlük. Ágnes és férje egy-két perccel ment el előttem, a gyerekek hangos sírása, éneklése, nevetése közepette. Zaj volt minden bizonnyal. És ez a zaj eszembe juttatta, amint a méhek rajt eresztenek ki magukból.

Egy félholt asszony volt előttem: haldoklásában is boldog, mert hitte, hogy még második unokáját is meg fogja látni.

Egy életkedvvel teli asszony ment ki előttem folytatni azt, mit boldog emberek elkezdtek.

Élni, csak élni és gyermekeket nevelni.