Ifjuság mint sólyommadár (virágének)

Ifjuság, mint sólyommadár,

Akkor vig, ha szabadon jár;

De jaj nekem szegénynek már,

Vigasztalást szivem nem vár.

 

Mert elkölt már szabadságom,

Elrejtőzött örömnapom

Fölvirradását nem várom,

Míg föl nem jön kívánt napom.

 

Mint őszszel kis fülemüle

Kinek énekelő nyelve,

Ki be van szegény rekesztve,

Lehajtván bánkodik feje.

 

Hol mások járnak kettesen

Mint egy Apolló kedvesen

Fejem lehajtván könnyesen –

Nézek csak nagy keservesen.

 

Mennék én is, ha mehetnék,

Szárnyamra ha fölkelhetnék;

Igy magánosan nem élnék,

Mint madár társat keresnék.

 

De meg vagyok határozva,

Szabad fejem bé van zárva,

Olyan vagyok mint az árva

Nagy bánatban elfáradva.

 

Óh én keseredett fogoly,

Kinek szabadsága nem foly,

Vagyok mint félig megholt, oly,

Majd megemészt a bú mint moly.

 

Meghervadott bennem a szű,

Mint az gyenge lekaszált fű,

Reménségem is majd meghűl,

Mert kívánt napon fel nem jün.

 

Mely boldogok lám az vadak,

Kiknek a zöld erdő házok,

Mert ők senkitül nem várnak,

Ott sétálnak, hol akarnak.

 

Óh én kegyelmes Istenem

Igy kell-é szegénynek élnem?

Hogy nem folyhat az reményem

Felviradván napom, fényem.

 

Fogság útán hadd örüljek,

Mint madár szabadon éljek,

Hogy ő meg ne keserednék,

És sirván reád ne nézzek.

 

Mert elváltam kedvesemtül

Mint gerlicze ő társatul;

Igen távul vagyok attul

Reméntelen szivem busul.

 

Adja Isten, hogy lehessek

Valaha veled élhessek

Ezt ohajtja ez a lélek

A kié ez a kis ének.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 158-159. l. – Bp., 1903.

 

Bolondság volt… (virágének)

 

Bolondság volt nádhoz bízni,

Ki szépen föl szokott nőni:

De mihelt az szél kezd fújni –

Mindenfelé kezd hajlani.

 

Én is biztam egy nádszálhoz,

Ki elhagyott, hajlott máshoz;

Kiért immár végórámhoz

Közel vagyok halálomhoz.

 

Nagy örömöm siralomra

Régi kedvem  óhajtásra,

Fordult bennem jajgatásra –

Kit nem felejt szivem soha.

 

Én te reád nem haragszom,

Én édes szép virágszálom,

Noha tüled meg köll válnom –

Ennek oka más, jól tudom.

 

Fekete jászban jár szivem,

Mert nincs immár semmi kedvem,

Hogy elhagyott szép szerelmem

Akkor érte búban estem.

 

Ily kedves jóakarómat,

Kézhez kötött madárkámat

Ki kivánta nagy sok jómat –

Elszalasztám szép sólymomat.

 

Immár bárcsak néha-néha

Lépnél az én szállásomra,

Hogy láthatnálak valaha

Az irigyel boszujára.

 

Az mit szivem nem reméllett

Mast szerencse abban ejtett,

Kiben szivem dicsekedett:

Rólam szive feledkezett.

 

Nincs oly öröm ki végtére

Ne fordulna keserűre;

Ne örüljön senki szive:

Míg madara nincs kezébe.

 

Oly nehéz madarat fogni:

Mint sebes szél után futni;

Vagy szerencsét hátul kapni

Az kit meg nem foghat senki.

 

De már bárcsak valahára

Repülnél az ablakomra:

Tudod sokszor galamb-módra

Csókot adtam ajakidra.

 

Siratnálak hogyha szánnál,

Megfognálak, ha megvárnál;

Eddig szivem enyém voltál:

Nyugszik szived immár másnál.

 

- Nem óhajtok csak hallgatok

Mert azzal sem használhatok;

Másoknak én példa vagyok –

Kérlek rólam tanuljatok!

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 157-158. l. – Bp., 1903.

 

Kedvemet újitó (virágének)

Kedvemet újitó

Öröm, bátoritó

Nympháknak szép asszonya,

Im elődbe megyen

Ajándékot viszen

Vénusz szegény szolgája;

Fogadd el jó szivvel,

Szűbéli örömmel –

Kedves hived ezt várja.

 

Alázatossággal

Noha bátorsággal

Ez követséget mondja;

Vénusz izenetit

Kedves szép verseit

Most elödben számlálja.

Meglássad s meghányjad

Szivedben megszánjad –

Jó válaszszal bocsássad!

 

Te szép termetedet,

Gyönyörű képedet

Én mihelten megláttam:

Régi személyedet

Hozzám hűségedet

Én magamnak ajánlám

Most légy egészséggel

neved rövid szóval

Versfejében béfogtam.

 

Az kinek nevére

Gyöngyvirág levélre

Ez nehány verset irám:

Régi szerelmeért,

Hozzám hűségéért

Az ő neki ajánlám:

Hogyha megolvasod:

Ottan megtalálod,

Ki légyen, megtudhatod.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 157. l. – Bp., 1903.