Ifjuság, mint sólyommadár,
Akkor vig, ha szabadon jár;
De jaj nekem szegénynek már,
Vigasztalást szivem nem vár.
Mert elkölt már szabadságom,
Elrejtőzött örömnapom
Fölvirradását nem várom,
Míg föl nem jön kívánt napom.
Mint őszszel kis fülemüle
Kinek énekelő nyelve,
Ki be van szegény rekesztve,
Lehajtván bánkodik feje.
Hol mások járnak kettesen
Mint egy Apolló kedvesen
Fejem lehajtván könnyesen –
Nézek csak nagy keservesen.
Mennék én is, ha mehetnék,
Szárnyamra ha fölkelhetnék;
Igy magánosan nem élnék,
Mint madár társat keresnék.
De meg vagyok határozva,
Szabad fejem bé van zárva,
Olyan vagyok mint az árva
Nagy bánatban elfáradva.
Óh én keseredett fogoly,
Kinek szabadsága nem foly,
Vagyok mint félig megholt, oly,
Majd megemészt a bú mint moly.
Meghervadott bennem a szű,
Mint az gyenge lekaszált fű,
Reménségem is majd meghűl,
Mert kívánt napon fel nem jün.
Mely boldogok lám az vadak,
Kiknek a zöld erdő házok,
Mert ők senkitül nem várnak,
Ott sétálnak, hol akarnak.
Óh én kegyelmes Istenem
Igy kell-é szegénynek élnem?
Hogy nem folyhat az reményem
Felviradván napom, fényem.
Fogság útán hadd örüljek,
Mint madár szabadon éljek,
Hogy ő meg ne keserednék,
És sirván reád ne nézzek.
Mert elváltam kedvesemtül
Mint gerlicze ő társatul;
Igen távul vagyok attul
Reméntelen szivem busul.
Adja Isten, hogy lehessek
Valaha veled élhessek
Ezt ohajtja ez a lélek
A kié ez a kis ének.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 158-159. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése