Égő lángban forog szivem, higyjed éretted
Mert mikor eszembe jutnak beszélgetésid,
Kedvesen vélem eltölt szép mulatságid,
Nagy-gyakorta orczámra szép gyönge csókid.
Természetek az darvaknak: összel elmennek,
De tavasszal az jó időn ismét megjönnek,
Az mezőben ő társokkal szépen örvendnék:
Akkor sem lész’ vigassága szegény fejemnek!
Mint társátul elhagyott sólyom – olly vagyok,
Az nagy kinban – siralomban lám csak óhajtok,
Szabadságra – vigasságra jó szót sem adok;
Míg kedvesem vélem nem lesz – meg nem újulok!
Vajha valaha mégegyszer olly időt érnék
Mellyben te szép személyeddel szemben lehetnék
Iszonyu fekete gyászon megfejérednék –
Tülöm elmult vigasságom még megadatnék!
Mennyi csillag van az égen széjjel étczakán:
Annyi jókkal áldjon Isten szép piros rózsám!
Mennyi fövény vagyon széjjel tengernek partján:
Annyi jókkal áldjon Isten gyönyörü rózsám!
Piros rózsám elhagylak már nékem megbocsáss
Hogyha ez nehány versekben van fogyatkozás;
de lám ez nehány versekben rólad nem irás –
Hozzádvaló szeretem vett erre, nem más.
Nem maradhat sok irigytül én árva fejem:
Bujdosásra énmagamat hanem ha vetem;
Sok helyeket bébujdosván vadul köll élnem –
Mert elválék már én tülöm az én édesem.
Vajha az én kegyesemnek ő szép személyét
Láthatnám avvagy hallhatnám ékes beszédét,
És foghatnám kezeimben két szép kebelét
Csókolhatnám ajakimval angyali képét.
Sebes lángja égő lángnak mikor megszünik:
Szivemtül is az sok bánat akkor eloszlik;
Nagy szélvésztül tenger habja ha csendesedik:
Bús szivem is talán akkor megvidámodik.
Hogy igy járjak – erre jussak meg sem gondoltam,
Szerencsének változását mert még nem tudtam,
Jaj de im magam kárára mint megpróbáltam –
Álhatatlan, csalárd voltát megtapasztaltam.
Gonosz szerencse mit örülsz veszedelmemnek?
Hogy nem szánod könyhullását két szép szememnek!
Valjon igy kell-é elmulni az én éltemnek?
Óh Úr Isten - ha lesz vége én gyötrölmemnek!...
Hangos szavu filemile kedves szólását,
Szép kertemben, cyprusfámon hangicsálását,
Nem kivánom – csak óhajtom nyelved szólását,
Láthatnám szép ajakidnak rám mosolygását!
Sok étczakák álom nélkül mulnak el tülem,
Ha történnék aluvásom, akkor is nékem
Ugy tetszik, hogy téged látlak csókollak szivem…
Ha felserkenek – hát senki nincsen mellettem!
- Authorát ez verseknek mostan meg nem mondom,
De kirül van; versfejekben el nem hallgatom,
Sőtinkábblan szép rendessen előszámlálom:
Ezerhatszáz és hatvanban az kinek irom.
Szintén kisasszony havának ideje tájban
Személyedtül elválásom keserű búban,
Irám ez nehány verseket Szelen-várában,
Személyedet óhajtottam iszonyú lángban.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 151-153. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése