Arthur Rimbaud (1854-1891): Ofélia

1.

A hűs, sötét habon, hol csillag alszik este,

fehér Ofélia, mint egy nagy liliom,

lassan leng tova, bő fátylai közt lebegve.

S hallalik zengenek a messzi csaliton.

Ím ezredéve már, hogy Ofélia sápadt

árnyként bolyong a nagy fekete folyamon.

Ím ezredéve már, hogy szelíd tébolyának

borzong románcain az esti fuvalom.

Mellére szél simúl hűs csókkal és kibontja,

mint pártát, habokon hintázó fátyolát.

Vállára fűz borúl borzongva és zokogva,

s áthajlik álmodó nagy homlokán a nád.

Körötte suttogón a vízirózsa rebben.

Egy-egy fészket riaszt az alvó nyírfalomb

ága közt néha, hogy szárnyak nesze remeg fenn.

S az arany csillagok rejtelmes dala zsong.

2.

Sápadt Ofélia, mint a hó színe, oly szép,

meghaltál, gyermekem, a folyam elrabolt.

Mert füledbe a szél, amint betört a norvég

hegyek felől, a vad szabadságról dalolt.

Mert titkos fuvalom suhant, hajad cibálva,

merengő lelkeden furcsa zsivajjal át,

hogy fák panasza közt, éjszakák sóhajára

meghallotta szived a természet szavát.

Mert megtörte dühös hörgésével a tenger

oly lágy, oly emberi leányka-bájodat,

s mert lábaidhoz ült egy áprilisi reggel

némán, szegény bolond, egy sápadt szép lovag.

Szabadság, vágy, egek: szegény őrült, mily álom!

Megolvadtál hevén, mint hó a láng felett.

Elfulladt a szavad a roppant látomáson.

-         S a szörnyű Végtelen megölte kék szemed.

3.

S a költő szó: bolyongsz, csillagsugárban, este,

keresve, hol van a hajdan szedett virág:

s ő látta a vizen, fátylai közt lebegve,

mint nagy liliomot, fehér Oféliát.

Ford.: Rónay György

Forrás: A világirodalom legszebb versei – Az ókortól a XIX. századig – Európa Könyvkiadó, Bp., 1966.

Arthur Rimbaud (1854-1891): Az első este

A fotelben ült, neglizsében,

s az ablakhoz kaján fejek,

nagy fák dugdosták indiszkréten

egész közel a szemüket.

Félmeztelen helyezkedett el

s összekulcsolta a kezét.

Kis lába fázós élvezettel

nyúlt a földre, s szép volt, de szép.

Néztem, hogy röpdös a hajában

egy kis sárga sugár vidám

pillangóként s a mosolyában

s a keblén: légy a rózsafán.

Megcsókoltam finom bokáit.

Ő fölényesen kacagott;

hangja úgy trillázott, sokáig,

mint eltört üvegdarabok.

A kis láb ijedten húzódott

az ing alá: „No, ne bomolj!”

Ha megbocsátotta a csókot,

a gúnykacaj se volt komoly.

Szeme hogy dobogott szegényke,

amikor lezárta a szám!

Ő kényeskedve húzta félre

a fejét: „Ez sok, igazán!

Úgy látszik, jó lesz tudnod, úrfi…”

De csók következett megint,

s ő nem bírt többé haragudni

s nevetett, most már szív szerint…

Fotelemben ült, neglizsében,

s az ablakhoz kaján fejek,

nagy fák dugdosták indiszkréten

közelre sóvár szemüket.

Ford.: Szabó Lőrinc

Forrás: A világirodalom legszebb versei – Az ókortól a XIX. századig – Európa Könyvkiadó, Bp., 1966.

Rimbaud: Ami Ninát visszatartja

Oskar Bluhm (1867-1912): Szerelmespár

A fiú

Szíved szívemre! összeforrunk

S megyünk! tavasz

Szele csiklándja majd az orrunk

Kék sugaras

Reggelen, mely fürdetve ontja

Reád borát…

A vérző erdőt átborongja

A néma vágy,

Zöld cseppek mindenütt az ágon,

A tiszta, dús

Rügyek, a megtárult világon

Remeg a hús.

A lucernás közé süllyed be

A pongyolád,

Nagy éjszemed kék ég keretje,

Öleli át,

Rajongva fűért és göröngyért

Szórsz szerte majd,

Akár a pezsgő könnyű göngyét,

Bolond kacajt,

Kacagva rám, kit durva vágy hajt,

S ki megragad

Téged, mint ezt ni (buja, lágy haj!)

Szürcsölve vad

Eper- és málnaízed, angyal,

S virághúsod!

Kacagsz, ha csókol a kalandor

Szél s elsuhog,

A bokrot is, mely játszva tépdes,

Csak neveted,

De legkivált, én buksim édes,

A kedvesed!...

Tizenhét év! Boldog leszel, te!

Ó, messzi lomb!

Ó, tág mezők napos szerelme!

- Jössz, jössz-e, mondd…

Mell mellen, hangunk reszketeg lesz

S tűzzel telik,

Így érünk majd a rengeteghez

S a csermelyig;

S szíved (piciny holt) béna-lomha

Álomba vész,

Megkérsz, hogy vegyelek karomra,

Pillád nehéz.

Így vinnélek, szép pihegő lány,

A bokron át,

Ahol madárka búgja mélán

Szelíd jaját.

Minden szavam a szádba olvad,

És ölelem

Tested, mint ki babát csucsujgat,

Már részegen.

Véredtől, mely hó bőr alatt jár

S rózsállva nyit,

S meztelen szólnak a szavak már –

Tudod te, mit!

Lázban lobog majd minden erdő,

S a tiszta nap

Szitál rőt s bús álmukra pergő,

Szűrt aranyat.

Este?... Az országútra vágunk,

Szinte fehér;

Mint legelő nyáj, úgy kóválygunk

Mindenfelé.

Jó kék gyümölcsösök! S a görbe

Nagy almafák!

Hogy érezni mérföldnyi körbe

Dús illatát!

Föltűnik majd a falu alja,

Ha jön az éj,

Túró s tej ízét hordja arra

Az esti szél,

Érezzük a trágyás melegben

Az ól szagát:

Lassú ütemű pára lebben,

S nagy sima hát

Ragyog, a lámpa odasütvén,

Kissé odább

Egy tehén potyogtatja büszkén

Sűrű nyomát.

Nagymama okulával olvas,

S a hosszú orr

A misekönyvbe szúr, az ólmos

Sörös-csupor

Öblös pipák közt habzik egyre,

Miken vadul

Pöfékel néhány csúnya-ferde

Száj s füstbe fúl,

A villáról sonkát zabálva,

S a sárga tűz

Világa odassüt az ágyra,

Ládákra tűz

S egy csöpp pufóknak csillan újra

Háj-popsiján,

Ki fitosát findzsába fúrja

És térden áll,

Kutyus búj hozzá s míg hamiskán

Marakodik,

Az édes, gömbölyű poficskán

Nyalakodik.

Szék-szélen gőggel s feketében

- Szörnyű profil –

Ott fonogat egy ócska némber

A tűz körül:

Mi mindent látunk arra, kedves,

A falvakon,

Mikor a láng világa repdes

Az ablakon!

S végre a friss és orgonával

Elrejtezett

Vityilló, megbújt ablakával

Felénk nevet…

Be szép lesz! Jössz? Hisz úgy szeretlek,

Ó, jer oda!

Jössz? Ugye jössz? No ugye? Tedd meg…

A leány

- S az iroda?

(Ford.: Kardos László)

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953., 203-207. old.)

Jean Nicolas Arthur Rimbaud: Ofélia

Eugéne Delacroix: Ofélia (1838)

1.

A hűs, sötét habon, hol csillag alszik este,
fehér Ofélia, mint egy nagy liliom,
lassan leng tova, bő fátylai közt lebegve.
S hallalik zengenek a messzi csaliton.

Ím ezredéve már, hogy Ofélia sápadt
árnyként bolyong a nagy fekete folyamon.
Ím ezredéve már, hogy szelíd tébolyának
borzong románcain az esti fuvalom.

Mellére szél simúl hűs csókkal és kibontja,
mint pártát, habokon hintázó fátyolát.
Vállára fűz borúl borzongva és zokogva,
s áthajlik álmodó nagy homlokán a nád.

Körötte suttogón a vízirózsa rebben.
Egy-egy fészket riaszt az alvó nyírfalomb
ága közt néha, hogy szárnyak nesze remeg fenn.
S az arany csillagok rejtelmes dala zsong.

2.

Sápadt Ofélia, mint a hó színe, oly szép,
meghaltál, gyermekem, a folyam elrabolt.
Mert füledbe a szél, amint betört a norvég
hegyek felől, a vad szabadságról dalolt.

Mert titkos fuvalom suhant, hajad cibálva,
merengő lelkeden furcsa zsivajjal át,
hogy fák panasza közt, éjszakák sóhajára
meghallotta szived a természet szavát.

Mert megtörte dühös hörgésével a tenger
oly lágy, oly emberi leányka-bájodat,
s mert lábaidhoz ült egy áprilisi reggel
némán, szegény bolond, egy sápadt szép lovag.

Szabadság, vágy, egek: szegény őrült, mily álom!
Megolvadtál hevén, mint hó a láng felett.
Elfulladt a szavad a roppant látomáson.
- S a szörnyű Végtelen megölte kék szemed.

3.

S a költő szól: bolyongsz, csillagsugárban, este,
keresve, hol van a hajdan szedett virág;
s ő látta a vizen, fátylai közt lebegve,
mint nagy liliomot, fehér Oféliát.

(Ford.: Rónay György)