Magyarországi Boldog Margit élete

IX. Gergely római pápa és II. Frigyes császár idejében, amikor Krisztus utáni 1237. évet írták, a tatárok, ez a barbár és hihetetlen népség elhagyták hazájukat és hevesen megtámadták a magyar királyságot, s akkor dühvel, vadsággal é kérlelhetetlenséggel dúltak, hogy nem kegyelmeztek se nemnek, se kornak, s mindent tűzbe meg lángba borítottak. Ebben a veszedelemben a katolikus Endre király^* (* A tudós Serafino Razzi atya tévedésből következetesen Endréről beszél Béla helyett. Ezzel a történeti névcserével még később is találkozunk, mert Fra. Gio. Michele Pió Bolognese bolognai szent-domonkos-rendi szerzetes művében, „Delle vite de gli hvomini illvstri de S. Domenico” Bologna, 1607. Második kiadás 1620., úgy igyekszik áthidalni Serafino Razzi legendája és Silvano Razzi Boldog Margit legendája meg a későbbi legendagyűjtemények közti ellentétet, hogy leírását így kezdi el: „Margit nővér, Máriának és Endrének, Magyarország királyának, akit IV. Bélának neveztek, volt a leánya...”) belátta, hogy csupán emberi erővel nem tud országa ily nagy rombolásának és pusztításának ellenállni, és tudván azt, hogy a győzelmet rendszerint égi segítségnek kell tulajdonítani: fenséges hitvesével, Mária királynéval együtt fogadalmat tett az Úrnak, hogyha kegyelmében részesíti, hogy helyt állhasson ezek ellen a kegyetlen népek ellen, avagy azok további harc nélkül hamarosan eltávoznak országából, akkor az Úrnak szenteli első születendő leánygyermekét, elhelyezvén ezt a prédikátor-szerzetesek rendjében. És íme, miután megtette fogadalmát és azután, hogy ne kísértse Istent és emberi eszközökhöz nyúljon, hatalmas hadsereget gyűjtött össze, hogy az istentelenek ellen vonuljon, azok csodálatos módon hátat fordítottak neki és visszamentek hazájukba. Miután a tatárok kivonultak, a nemes lelkű király halhatatlan köszönetet mondott az Úrnak. És nemsokára, minthogy a királyné megfogant, s amikor eljött annak ideje, gyönyörűséges leánygyermeket szült, akiről szülei azt akarták, hogy a szent keresztkútnál a Margit nevet nyerje el, hogy majd az erénynek valóban olyan értékes margarétájává fog fejlődni, aki méltó ajándék lehet, hogy a Paradicsom királyának felajánlják. S így ezt a leányt születése előtt Istennek szentelték.

Nagy gondot fordítottak nemes lelkű szülei arra, hogy istenfélelemben és szent szokásokban neveljék, annál is inkább, mert a leányka olyan élénk értelemről és jó szellemről tett tanúságot, hogy az udvarban mindenki nagyon elcsodálkozott és bámulta őt ezért. Történt pedig, kétéves lehetett Margit, hogy apja nagy sereget gyűjtött össze és hadba vonult Ausztria hercege ellen, hogy megütközzék vele. Királynő édesanyja megkérdezte leányától, hogy milyen lesz ennek a csatának a kimenetele. Mire Margit azt felelte, hogy az ellenséges herceg el fog esni, és apja serege vereséget fog szenvedni, de ennek ellenére királyi apja sértetlenül fog megtérni. S minden így is történt.^* (* A gyermek Margit eme jóslatáról a különböző legendákban két változat is ismeretes. Az egyik szerint azt állította volna, hogy apja serege győztes lesz, a másik szerint – bár apja ellenfele a csatában elesik – a magyar király vereséget szenved. Erről a kérdésről részletesen ír dr. Lovas Elemér: Árpádházi Boldog Margit élete (Budapest, Szent István-Társulat 1939.) c. alapvető munkájában. V. ö. 69-71. old.)

Amikor elérkezett a hároméves és hat hónapos korhoz, apja és anyja, akik emlékezetükben tartották megtett fogadalmukat, vidám arccal és alázatos szívvel vitték el a szent Katalin szűz és vértanúról elnevezett kolostor nővéreihez és ott különösen tisztelendő Olimpia grófnő – igen jámbor és bölcs asszony volt – gondjaira bízták, hogy az Margitot ebben a zsenge korban az Isten szolgálatára nevelje. Olimpia grófnő ugyanis Margittal együtt lépett a kolostorba, s néhány nap múlta felvette a szent köntöst és haláláig hűségesen kitartott ebben, s amíg élt, serényen gondját viselte a szent gyermeknek, Margitnak. Az előbb említett kolostornak, amely a prédikátorbeli szerzetesek rendjéhez és annak fegyelme alá tartozott, apácái nagy örömmel fogadták a királyleányt, aki mint növekedett korban, úgy gyarapodott erényekben és alázatosságban. Egy év leforgása alatt, ahogy legjobban tudta, a boldogságos Szűz Officiumát is tudta^* (* Lovas i. m. nem tartja valószínűnek, hogy tudta volna Szűz Mária officiumát. „Ha valamit tudott is belőle mondani – folytatja Lovas – az elég tökéletlen lehetett, hiszen latinul kellett volna tökéletesen kiejtenie olyan szavakat, amiket nem értett; hozzávehetjük, hogy ekkor bizony még magyarul is elég tökéletlenül beszélt.” /80. old./); úgy tanulta meg, amint hallotta, hogy a nővérek mondogatják. Már ebben a korban is kerülte a gyermeki játékokat és szokásokat, s semmi sem szerzett örömet neki, csak az, ha komoly, szellemi dolgokról hallott. Még nem töltötte volt be negyedik életévét, amikor azt akarta, hogy öltöztessék be a szent egyházi köntösbe, s azt olyan komolysággal és alázatossággal öltötte magára, hogy mind elcsodálkoztak és megdöbbentek. Öt éves volt, amikor észrevette, hogy sokan a nővérek közül meztelen derekukon ciliciumot hordanak; addig könyörgött Olimpia nővérnek, míg az titokban meg nem engedte neki, hogy hordja ő is. Miután néhány napig hordta a ciliciumot, gyenge és zsenge kora arra késztette, hogy letegye és későbbre halassza annak hordását, amikor már ellenállóbb és testileg sokkal erősebb. Annak ellenére, hogy király leánya volt, szegényesebben öltözködött, mint bármelyik más nővér, s minthogy nem hordhatott ciliciumot meztelen bőrére ugyanabból az anyagból készült öveket tekert.

Mikor apja ura és királyné észrevették, hogy drága gyermekük milyen eredménnyel gyarapodik szellemiekben és az Úr szolgálatában, pompás és megcsodált kolostort építettek a Duna egyik szigetén, amelyet Nyilak szigetének neveztek.^* (* Lovas idézett munkájában egész fejezetet szentel a szigeti kolostor és annak lakói leírásának. IV. fej.) Nagylelkűségüknek megfelelően sok világi birtokot adományoztak neki és azt akarták, hogy mind a sziget, mind a kolostor a boldogságos Szűznek szenteltessék. Sok más nővér kíséretében azután idehozták a szentéletű leánykát, aki tízéves korában Boldog Humbert, a prédikátorrendi szerzetesek főmestere kezébe letette a szent fogadalmat.

Boldog Margit mind testalkatára, mind arcára nézve csodaszép volt, lelke olyan szelíd, nyugodt és kiegyensúlyozott volt, hogy úgy tűnt, semmiféle viszontagság meg nem zavarhatja. Különösen a beszédje volt kellemes, olyannyira, hogy nem csupán a nővérek járultak szívesen hozzá, hanem nemes hölgyek és hercegnők is hozzá fordultak, hogy beszéljenek vele és tanácsot kapjanak tőle. Nagyon szerette a csendet és a magányt; igen rossz néven vette, ha jobban tisztelték és becsülték, mint a többi nővért, s ha azt mondták neki, hogy király leánya. A napnak első órájától kezdve egészen az étkezés idejéig mélyen elmerült az imádságba: azután nem minden könny, együttérző sóhajtás és alázatosság nélkül megcsókolta a feszület szentséges sebeit és a nővérekkel együtt ebédelni ment és megelégedett a refrektórium közönséges ételeivel. Sohasem vett magához más ételt, mint a kolostor közös és egyszerű menzája főztjét. Éppen úgy sohasem aludt másutt, mint a szokásos és közös hálóteremben, hacsak valami igen súlyos ok őt arra nem késztette. Mindig azt akarta, hogy körülötte néhány felnőtt nővér legyen, akikkel kedvére beszélgethessen és vitatkozhasson szellemi dolgokról. Az éjszakák nagy részét imádságban töltötte, ügyelvén arra, hogy az oda vetődő nővérek meg ne lessék, vagy félbe ne szakítsák. Az ebédtől egészen a vecsernye idejéig valami munkával foglalatoskodott, hogy a henyélést elkerülje: különösen szívesen dolgozott a templom díszítésén és annak szolgálatában. S ha néha látogatók megakadályozták, hogy megszokott munkáját végezze, addig nem volt nyugta, amíg az elmulasztottat nem pótolta.

Gyenge testi ereje ellenére a szent regulák és szabályok összes böjtjeit megtartotta és nagycsütörtökön a vacsorától kezdve egészen a nagyszombati vecsernyéig semmit sem vett magához: sűrűk könnyeket hullatva csak avval foglalkozott, hogy édes Megváltójának keserű szenvedéséről elmélkedjék. Nagypéntek éjjelén bár megszokott ágya mindig kemény és rideg volt, egy földre leterített zsákra pihent le. A boldogságos Szűz ünnepeinek vigíliáin kenyéren és vízen böjtölt, s hasonlóképp a néhány más szent ünnepének előestéjén is, akiket különös pártfogójául választott. Nagy figyelemmel hallgatta a szentbeszédeket, különösen pedig azokat, amelyekben az Ég dicsőséges királynéjáról volt szó, akit Margit különös szószólójául és pártfogójául választott. Sohasem hívta a boldogságos Szüzet másként, mint Isten anyja és boldog reménységem. S minden esetben, ha mások vették ajkukra Szűz Mária nevét, vagy ő ejtette ki száján, mélységesen meghajolt. Amikor elment a feszület előtt, amely a kapitólium falára volt festve, térdre borulva imádta az Urat.

Leopárdi költészete

(Olaszország, Recanati, 1798. június 29. – Nápoly, 1837. június 14.)

„Io voglio piuttosto essere infelice che piccolo”.

Leopardi.

Amíg a francia égen feltűnt a napóleoni üstökös, végigfutotta pályáját és lebukott, addig Recanati-beli magányában gondterhes ifjúóságát élte Leopardi, Petrarca óta a legnagyobb olasz lírikus.

Leopardi egyedül áll az olasz gondolat és művelődés történetében érzékeny lelkével, emelkedett gondolataival és nemes művészetével, mert ezek a kor esztétiko-folozófikus áramlataitól távol, saját magukból termelődtek ki, s a XIX. század első három évtizedében az elsőbbséget biztosították neki.

Művészete a fény, a nagyság, a szerelem után szomjazó, nyomorult testben lakó, nagy lélek története.

Az Ancona melletti Recanati-ban született 1798-ban grófi család elsőszülött sarjaként. Az apa, aki a maga módja szerint szerette fiát, nagy könyvbarát, reakcionárius és minden modern dolognak ellensége volt. Az apa az abszolút monarchia feltétlen híve, a fiú liberális és nacionalista. Ezek az ellentétek már a gyermeket is elválasztották apja szellemi világától.

Az anya, aki megszokta, hogy az elszegényedett család anyagi ügyeinek érekében hitelezőkkel, bérlőkkel harcoljon, ezt az érzéketlenségét átvitte gyermekeire is, és Leopardit megfosztotta az anyai szeretet jellemet, lelket, életet formáló melegétől és talán a világirodalmat az anyai szeretetet zengő legszebb költeményektől. Gyengédséget csak anyai nagyanyjától, Károly öccsétől és Paolina nővérétől kapott. Egyetlen örömét a tanulásban lelte. Apja jól felszerelt könyvtárában töltötte minden idejét. A sok ülés miatt hátgerincelferdülést kapott. Tizenhárom éves korában olthatatlan szomjjal görögül és héberül tanul, mint Goethe, 14 éves korában asztronómia-történetet ír, mint Pascal. Mikor már nem bírja tovább,m int mondja, a vad otthoni környezetet, szökést kísérel meg, de felfedezik és ezentúl mintegy rabként őrzik. Ismét a könyvekhez menekül és úgy él a grófi kastélyban, mintha azoknak falain túl vége lenne a világnak és az életnek.

De az olvasás, tanulás sem tette boldoggá, mert 19 éves korában így ír Giordaninak: „Io mi sono rovinato con otto anni di studio matto e disperatissimo... E mi trovo rovinato infelicemente e senza rimedio per tutta la vita...”

Introspektiv szellem volt, aki magányában az ostobaságot, az eseménytelenséget, a megmerevedett életet látva maga körül, mégis a dicsőség után vágyott. Sokat hallunk a magány jellemformáló erőiről. Érdekes lenne vizsgálni, hogy a magány mennyiben formálta Leopardi jellemét, miként Goethe-ét a társaság. A dicsőség utáni vágy valósággal kínozza Leopardit és mintha érezné, hogy a sors rövid időt szánt a számára: minden erejével és egészsége helyrehozhatatlan feláldozásával ennek a dicsőségnek elérésén dolgozik. Pensieri című prózai munkájában olvassuk: „Io ho grandissimo, forse smoderato e insolente desiderio della gloria: io voglio alzarmi, farmi grande ed eterno con l’ingegno e collo studio”, „Io voglio piuttosto essere infelice che piccolo”. Hallatlan akaraterő nyilatkozik meg ezekből a sorokból. Az új olasz akarás sugárzik felénk, mely később Mussoliniban testesül meg. Leopardi elérte a célját: nagy, híres költő lett belőle, de boldogtalan ember. Vajon melyik ér többet? Vagy talán egyik sem ér semmit?

Szülei nevelői tudatlanságára vall, hogy nem ismerték fel fiúk lángeszét és nem engedték bekapcsolódni az akkori olasz élet nagy szellemeinek körébe. Nem engedték el Recanati-beli börtönéből. Kétségbeesése egészen az öngyilkossági kísérletig űzi. Falujabelijei nem törődnek vele, az utcagyerekek kinevetik testi fogyatékossága miatt. Kacagó gyermekhad helyett hosszú éveken át a klasszikusok voltak barátai. Míg tudóssá fejlődött, megérett benne az a pesszimizmus is, mely filozófiájának oltóanyaga lett.

Leopardiban a költő előtt a nyelvész született meg. Autodidakta módszerrel megtanul görögül, majd héberül. Olyan alapos tudásra tesz szert, hogy kora legnagyobb klasszikus irodalomtörténészeivel szembeszáll. Még nincsen 16 éves, mikor Plotinus-nak Porfiriusról írott görög nyelvű életrajzát magyarázatokkal látja el. Az Odisseát fordítja. 18 éves korában már a halálról ír. Ebben sem a haláltól való félelem nyilatkozik meg, hanem a fájdalom, hogy le kell mondania mindazon dicsőségről, melyre lelke szomjazik. Itt rokon vonásokat mutat fel az angol Shelley-val (Lásd Death c. költeményét), Keats-el és a német Hölderlinnel. Keats „When I have fears that I may cease to be”^* (^* The poetical works of John Keats, p. 303.) kezdetű szonettjében bukkan fel ez a gondolat, amelyet Szabó Lőrinc^* (^* Örök barátaink, 301. lap) fordításában mutatok be:

Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok,

mielőtt agyam termését behordtam,

mielőtt, mint dús csűrök a magot,

megőrzöm magam tornyos könyvhalomban;

ha nézem a csillagos éjszaka

arcán a nagy mese jelképeit

s érzem, hogy őket lerajzolni a

varázskezű sors nem soká segít;

S ha azt érzem, - te tűnő árny, te szép! –

hogy már nem látlak viszont, s hogy soha

nem önti belém tündér erejét

a gondtalan csók, - akkor, akkor a

mindenség partján állok, eltűnődve,

s hír s szerelem semmivé omlik össze.