Papp Dánielnek, a mi drága, jó emberünknek tragikumát a mai magyar irodalomban ő maga tudná tán legjobban megírni. Az ő finom, mély, játékosan tudományos módján valóságos közgazdasági essayt írna róla, mint lehetséges, hogy ami fejlett újságírásunknak - egybeken kívül - legképesebb és leghasználhatóbb újságírója mint nem tudott, vagy másfél esztendő óta, az újságoknál - hogy is mondják: alkalmazást kapni - s a litteratúra egyik - egyebeken kívül - legszorgalmasabb s leglelkiismeretesebb munkása mint volt kénytelen valami nagyon tisztes, nagyon jelentéktelen valami nagyon tisztes, nagyon jelentéktelen, félig-meddig címzetes, és ezért átkozott rosszul javadalmazott hivatalocskát vállalni. Mindezek kifejtésében az ő különben impresszibilis lelkét nem zavarná az a keserves jajgatás sem, mellyel az ilyenkor sirató asszonnyá váló sajtó az ő korán kihunyt, fényes tehetségét elparentálja. Sőt, éppen ennél a beteges magnéziumfénynél tudná legrikítóbban kimutatni a mi sajtónk, az ő egészségtelen túlfejlettségében, üzleti vállalkozásul mégis mint nem tud addig az igazi fejlettségig eljutni, melynek törvényei közt, többek közt, ott van a kenyéradó noblesse oblige-zsa is.
Az újságírók s az újságíró klubok: csupa hűség, csupa barátság, csupa segítség, s az újságírók testületeinek van segítő, van kölcsönadó, van nyugdíjintézete is. De mindezt, elvégre, megtalálni a hordároknál is. Ám hordárt, szükség esetén, találni annyit, amennyi egészséges férfi van a világon - ellenben az író s az újságíró tehetség kohinoor, mely a gazdájához kiszámíthatatlan véletlenségből kerül. Ez az erő tehát, fejtegetné Papp Dániel, nem egészen a birtokosáé; ez, bizonyítaná Papp Dániel, némiképpen nemzeti közkincs - s az ember azt hinné, hogy azoknak az üzleti vállalatoknak, melyeknek számára a nemzeti érzés, a közélet s a közérdek hajt kamatokat, némiképpen külön kötelességeik volnának a nemzeti közkincsek iránt. Aki búzával kereskedik: senki rossz néven nem veszi tőle, ha a búza usance-ait követi - de azt az Igét, melyen, az Írás szava szerint, a kenyéren túl él az ember, nem lehet úgy kezelni, mint a korpás kenyeret. Röviden, kulminálna Papp Dániel: ne beszéljen nekünk senki a magyar sajtó virágzásáról, mikor azt látjuk, hogy testületi érzés dolgában szigorúan distingválnunk kell újságírók és újságok között, s megtörténhetik, hogy, mint Papp Dániel, a sajtó egyik leghivatottabb munkása - az abszolút megíró - a nagy újságoknál ne találjon alkalmaztatást, még olyat sem, melyben, mint egy kitűnő társunk mondja, Brutus hülyeséget tettet a Tarwuinius udvarán, hogy Tarwuiniustól kenyeret kapjon... Mindezeket bőven kifejtené Papp Dániel, hogy végül, az egyes esetén át, eljusson az általánosságig s az alap-ok okig. S ezeket ott találná meg, körülbelül tíz év előtt, ahol tizenöt éves pangás után a politikai spekuláció rávetette magát a közvéleményre, hogy egy embernek az állam hatalmával való zsarnoki politikáját egyes embereknek a sokaságra támaszkodó rebellis politikájával buktassa meg. Tisza bukásakor, Wekerle kormánya alatt, a véderővitától a Bánffy kineveztetéséig, divatja volt a közvéleménynek, s nem volt annyi újság, s nem annyi újságíró, amennyire szükség ne lett volna. Ahol, az ország legelrejtettebb zugában, valami tehetség megmozdult, a piaci nagy kereslet kíméletlen erővel szítta magához. Ezt tapasztalatból írná meg Papp Dániel, s az eufémiának külön kis természetrajzát szúrná közbe arról, mint nevezték e műveletet, terminus technicusszal, a tehetségek fölfedezésének. Így térne rá aztán, mint lőn, hogy a közvéleményből elég lett, s a népakarat seprőjét megint visszadobták a sutba, a kemence mögé. A hausse-ra elkövetkezett a baisse, s ezzel a krach is. S itt okvetetlen eszébe jutna a Jókai meséje a szörnyetegről, mely akkora, mint egy egész kontinens, s ahogy fölbukkan egy időre a tenger színére, termőföld lepi be a hátát, s az emberek fölszántják, s belevetik a kenyerüket s a reménységüket. Egyszer aztán a szörnyeteg meggondolja magát, s visszabukik a víz alá, s vele bukik a kenyér, s a reménység is...
