Én magzatom, szép katonafiam,
szive vérével ír neked anyád.
Mióta a császár kenyerét eszed,
vörösbe fordult itthon a világ.
Most készülünk a döntő nagy csatára,
s ti lesztek ellenünk majd a sereg,
ha ráuszítnak önnön véreidre:
ne lőjj fiam, mert én is ott leszek!
Az anyaföldnek most zsendül a méhe,
már lesi az ásós, kapás hadar,
hogy szűz ölébe termő magot hintsen,
várja az erőt, mely életet ad,
most megmérjük irdatlan, nagy erőnket
s nem ringatnak majd kalászt a szelek;
a termő föld lesz a mi lázadásunk:
ne lőjj fiam, mert én is ott leszek!
Fiam, ez öreg, reszkető sorokban
én sírok, ki méhemben hordtalak,
ki eggyé tettem órát, napot, éjet,
hogy etesselek, hogy dajkáljanak:
hús a húsomból, vér a véremből,
hogy emelhetnél te akkor kezet,
ha én zokogom, sikoltom feléd:
ne lőjj fiam, mert én is ott leszek!
A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,
a reménységünk, mindenünk: az Élet!
Te döntöd el most a mi nagy sorunk,
a te felzúdult bús rabszolgavéred;
borítson el a forradalmi mámor,
ha hömpölyög a lázadó sereg,
mint felkorbácsolt, zúgó tengerár:
ne lőjj fiam, mert én is ott leszek!
Most még csak háborog az óceán,
s a kevély hajót már tépi, dobálja,
mi lesz, ha majd ős medréből kitör,
ha urrá lesz a tenger akarása!
Mi lesz, ha minden katonafiú
szülőanyjától kap egy levelet,
mely lázít, gyújt, vérbeborít:
ne lőjj fiam, mert én is ott leszek!
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 334-35. old. - Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése