Robog az ócska villamos velem.
Az őszi Vérmező mellett robog.
A Vérmezőn ma lovaspóló készül,
nemes játék, nagyúri, szép dolog.
Előkelő közönségére vár
a rögtönzött emelvény nyáriszéke. -
Volt már itt más emelvény: vérpad is!...
De "jobb kor" ez és béke van ma, béke...
Robog az ócska villamos tovább.
Ott várnak a bokavédős lovak
s ott álldogálnak, ütővel kezükben,
pólódreszben a játékos urak.
Sárga csizmában és fehér nadrágban,
cigarettázva állnak és beszélnek. -
Szép időnk lesz a mérkőzésre mégis,
s más ily lovagi eszméket cserélnek.
Hát szép a nap, szép tér a Vérmező,
történelmi tér s a budai vár:
történelmi háttér. Játékhoz illőbb
teret az úrlovasság nem talál.
A lóimádó történelmi osztály
s a lézengő világfi ritterek.
Igazi történelmi levegő!
Lovagi tornák arany fénye leng!
Lovagi tornák, hősi rohamok,
Buda vívása... Látom Petneházyt,
látom Nagy Sándor huszárait, látom
török és német császár katonáit...
Csak ez a jármű ne zörögne úgy,
a mába vissza ne zökkentene,
világháború, forradalom, inség
új rémlátása ne kisértene!...
Huszár, kozák lekényszerült a porba,
de titeket kivetni nem lehet
a nyeregből. Urak maradtatok,
lóháton ültök az Idő felett.
Ti győztetek Berlintől Bagdadig,
Csikágótól Pekingig győztetek.
Ha mást nem is, de legyőztetek egyet:
a parasztot, a magyar nemzetet.
Istenért és hazáért, ugye, mindent,
csak zabot nem: az kell a paripáknak!
A magyarságból nektek az öröm kell,
kötelessége másoknak a bánat.
Ha nagyon bánatos a jó proli,
ugye, menjen ki a Városligetbe,
ott a ringlispil, üljön a falóra
s vágtasson vissza tündér Napkeletre!
Nyargaljon vissza boldog Ázsiába,
álmodja lovasnemzetnek magát,
büszke magyarnak, úrnak és szabadnak,
csak ne érezze, ne tudja jogát,
jussát az élet minden öröméhez,
lovasjátékhoz és versenyző géphez.
Ne számítsa a nemzethez magát,
tartozzon csak az istenadta néphez!
Csak a ti lovatok kapjon zabot,
forduljon fel éhen a más lova,
áll a világok legjobbja szilárdan,
nincs egyéb kérdés, nem is volt soha.
Száguldjon csak a ti gépkocsitok,
úrvezetők!... Ha zökken, bizonyára
gázol valakit a silány tömegből,
szóra sem méltó, pénzbírság az ára...
Robog az ócska jármű Pest felé.
Nem izgat a meccs kimenetele,
látom: verik a labdát az urak,
s a labda egy bolond fráter feje:
Martinovics mészbehullt feje ugrál,
pattog a Vérmező tiprott füvén,
míg, - hogy is végződik e régi játék? -
jeltelen sírba nem gurul szegény...
Csak játsszatok, sárgacsizmás, fehér-
nadrágos jó urak, csak játsszatok!
Ne halljátok a villamos dübörgést,
ne lássátok a sápadt lázadót,
kinek a szíve gyermekek szívével
fáj, hogy a fűre lépni nem szabad,
s a korláttól is rendőr hajtja el:
ne nézze, hogy az urak játszanak.
Csak játsszatok, ti gyarmatos urak,
pólódresszes balkáni angolok,
ne izgasson benneteket, hogy én,
együgyü költő, mit is gondolok.
Hisz messze vagyok, messzebb tőletek,
én, én, a puszták felszakadt fia,
mint lovatok csutakolója és mint
a maharadzsától a pária.
Éljetek a szép napokkal, urak,
játsszatok míg be nem borúl az ég,
sáros nem lesz a Vérmező és csúszós
törvényhozó kezetekben a fék.
Míg meg nem ered az őszi eső,
a Vérmezőre le nem hull a hó,
míg el nem fogy a zab, a türelem,
s ki nem döglik alólatok a ló!...
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 51-54. old. - Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése