Lám, a Medve ragyog s fiát veri: csöndre
tanítja.
S lejjebb lassan, valamint tavirózsa, leúszik a
Hattyú.
Alant sötétül a kékség s a dús domboldalt be-
borítja,
Melyre fehér házat, kicsikét, százat egy óriás
parittya
Fekete, tar venyigék közt össze-vissza szórt...
S tiszta éjjelen, mélyen a hold alatt repül
És fénylő, gyors felhőket űz az őszi szél...
... Csak épp megnézi még hegyét, kicsit még
jár körül
S aztán búcsuzik ő is, ki a súlyos fürtöt óvta:
ím' hogy itt a tél,
A szótlan szőlőműves is pihenni tér.
Jön, leballag a hegyről s hol borpincék nehéz
szaga terjed,
Puttonyát s számos szerszámait hűs kamrába
teszi vissza...
S míg felenged a tél s a hordók kotyogó bora
erjed,
Vidáman heverész és derűs kedvvel borocskáit
issza
S tiszta bölcsességnek örül, amíg kívül hull a hó.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 26-27. old. - Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése