Ygrec (Ambrus Zoltán): Berzsenyiék Vörösmartynak

(Berzsenyi dolgozószobája. Zöld posztóval párnázott ajtók, hat ablak a Nádor utcára. A homályos háttérben, mely sejtelmes és titokzatos, mint egy bálványnak a szentélye, óriási alkotmány: Wertheim egy remekműve. Berzsenyi íróasztalánál.)

ELZA (bedugja a fejét az ajtón): Parancsolsz, papa?

BERZSENYI: Gyere be, és csukd be az ajtót. Kulccsal.

ELZA: Kulccsal?

BERZSENYI: Igen. Nincs valaki a másik szobában?

ELZA: Senki. Azaz, hogy Thomson kisasszony. Olvas.

BERZSENYI: Küldd ki. Nem akarom, hogy hallgatóddzék.

ELZA: De hiszen nagyot hall szegény!

BERZSENYI: Nem bízom benne. Egy öreg nő, aki a fülorvoshoz jár!... Rajtam nem fogja gyakorolni magát.

ELZA: Miért ez a titokzatosság? (Bezárja az ajtót, és közelebb megy az apjához.)

BERZSENYI: Egy nagyon fontos dologban akarom a tanácsodat kérni. Ülj le.

ELZA: A tanácsomat? Papa, te megijesztesz!

BERZSENYI: Azért nem kell aggódnod. Egy tervem van, amelyhez a legnagyobb finesz szükséges. S az egész világon csak te érthetsz meg engem.

ELZA (szemében egy tucat kérdőjellel): Hallgatlak, papa.

BERZSENYI: Csak veled beszélek őszintén erről a tárgyról. De nem szeretném, ha félreértenél.

ELZA: Milyen sok bevezetés!

BERZSENYI: Még több is van, amit előre kell bocsátanom. Tudod, gyermekem, én nem vagyok hiú. Előttem minden vallásfelekezet egyenlő. Az érdemet elismerem, s a rangot csak Isten adományának tartom, nem érdemnek. Sohase hallottad tőlem, hogy a szegény ember komisz ember, ámbár helyzetök, a pénzpiac mai viszonyainál fogva, meglehetősen kellemetlen. De én ilyet nem mondok, mert bennem van gyöngédség, igazi könyörületesség, s az állatokat se tudnám bántani.

ELZA: Megvallom, nem értem, hogy mindez…

BERZSENYI: Várj csak. Ez mind a dologra tartozik. Mondom, nem vagyok hiú, s nekem az mindegy, hogy valaki ki- s bejár az udvarnál, vagy szerényen meghúzódik az ő csendes tevékenységében. Szép, ha valaki főajtónálló mester, de én az ilyesmire nem adok semmit. Ha én egyszerűen von Berzsenyi vagyok, azért Ő Szentsége is tudja, hogy ki az a Berzsenyi, s hogy Berzsenyi tisztességes ember.

ELZA: Mire való ez a sok beszéd? Mindenki tudja, hogy te a legjobb ember vagy a világon!

BERZSENYI: Fogsz te engem strébernek mondani? Ugye, nem? Hála istennek, van hova lehajtanom a fejem, s azért, hogy a főhercegek mindennap kétszer mondják nekem: „Jó napot, báró!” – az olyan ember, mint én, nem tesz egy lépést sem. Már egy római költő megmondta, hogy: úgy vagyok, amint vagyok, római polgár vagyok, és ha összedől az egész világ, az ügyektől távol, boldogan művelem kertemet.

ELZA (észbe kap): Az igaz, papa, csakhogy a jogos ambíció…

BERZSENYI: Várj csak. Szóval, nekem tökéletesen mindegy, hogy a főrendiház tagja vagyok-e, vagy nem vagyok a főrendiház tagja. Miért ne volna mindegy? Nem igaz?

ELZA: Nem vagy kevesebb, ha nem is vagy az, csakhogy a világ…

BERZSENYI: Látod, éppen erre akarok kilyukadni. Nekem mindegy, hogy a főrendiház tagja vagyok-e, de a világnak nem mindegy. A világ ezt megköveteli tőlem. Márpedig, gyermekem, ha emberek között akarunk élni…

ELZA: Nemcsak a világnak tartozol ezzel, hanem magadnak is. Ez neked úgy dukál, mint a korrekt öltözet. És valljuk meg, hogy a mama, aki e tekintetben nem olyan puritán gondolkozású, mint te, mert ő végre is csak asszony: a szegény mama nagyon örülne ennek.

BERZSENYI: Hát éppen ezt akartam mondani. A szeretetnek is megvannak a maga törvényei, s a szeretet azt diktálja nekem, hogy családomért feláldozzam az elveimet, s e tekintetben ne legyek oly mereven elzárkózott, pláne, visszautasító, mint amilyen szeretnék lenni.

ELZA: Hogyan? Történt talán valami eben az irányban?

BERZSENYI: Nem. De eszembe jutott valami. S elmondom neked, hogy jöttem erre a gondolatra.

ELZA: Mondd már! Olyan kíváncsivá teszel!

BERZSENYI: Hát amint olvasom az újságban, hogy Vörösmarty itt, Vörösmarty ott, Vörösmarty így, Vörösmarty amúgy, azt mondom magamban: „Jó, legyen, nem bánom, nekem Vörösmarty mindegy.” Tudod, ha az újságok olyan nagy lármát csapnak valakivel, az nekem gyanús. Hanem utóbb azt olvasom, hogy a városi tanács tízezer forintot szavazott meg ennek a Vörösmartynak. A városi tanács! Barátom, ha már a városi tanács is a zsebébe nyúl, s pláne, ennyit vesz ki a zsebéből valakinek a kedvéért, akkor ennek a valakinek nagyon jeles embernek kell lennie, akármit kiabáljanak az újságok. Tudakozódom, s hallom, hogy ez a Vörösmarty egészen érdemes férfiú.

ELZA: Hogyan, papa, hát nem tudod…

BERZSENYI: Dehogynem! Tudom én azt, csakhogy rosszul emlékeztem, s összetévesztettem őt egy antiszemita képviselővel. Ne gondold, hogy én nem érdeklődöm az irodalom iránt. Nagyon szeretem én a szép tanulmányokat, most is olvasom a felvilágosodás történetét bizonyos Schulztól; tanulságos könyv, majd odaadom neked olvasni, én úgyis elalszom rajta. Többet mondok, még egészen fiatal ember voltam, s már megvettem kedves mamádnak Schiller költeményeit díszkötésben, s nem fogod hinni, hogy iskolás fiú koromban a vizsgálaton elszavaltam Börnétől a búcsút, hogy hova való búcsút, arra már nem emlékszem, mert akkor még nagyon kis fiú voltam. Húszéves koromban pláne lelkesedtem a költőkért és a színészetért, még bokrétát is küldtem egy nagy, kövér, szőke színésznőnek a Gyapjú utcába. Tudom, te azt hiszed, hogy én rideg ember vagyok, mert nem szeretem a Blanka barátait, pedig én a magam idejében idealista voltam, s igen szerettem a szép olvasmányokat. De nem olvashattam őket, mert azén apám nem gondoskodott rólam úgy, mint én tirólatok, s nekem komolyabb dolgokkal kellett foglalkoznom, mint a művelődés.

ELZA: Az igazi műveltség, édesapám, nem attól függ, hogy hány könyvet olvastunk.

BERZSENYI: Ebben már neked van igazad. De ez nem gátol engem abban, hogy azokat a szegény embereket, akik könyveket írnak, ne pártfogoljam. Én szívesen tennék valamit ezért a Vörösmartyért is. A baj csak az, hogy, mint sajnálkozással hallom, már régebben meghalt.

ELZA: Hát persze!

BERZSENYI: Tudod, hogy ha egy törekvő, fiatal emberről volna szó, egyszerűen kiképeztetném, s nem kímélnék semmi áldozatot, hogy a költői pályán jó előmenetelt tegyen. Kiadatnám a könyveit, akármennyit írna, és rendelkezésére bocsátanám a könyvtáramat, én úgyse olvasom. Abból aztán annyi könyvet írhatna, amennyit akar. A szomorú az, hogy már nem él. Pedig Auspitz, az én könyvvezetőm értesített engemet a szerencsés találkozásról, hogy ez a Vörösmarty a miniszterelnök apósa legyen. Igaz ez, fiam?

ELZA: Benne van az irodalomtörténetben is.

BERZSENYI: És az újságok se cáfolták meg a hírt. Én azt mondtam az Auspitznak, hogy a miniszterelnök dementálni fogja a dolgot, mert azt már hallottam, hogy főhercegek cirkuszrájternékat vettek el feleségül, mert ez nekik így tetszett, de hogy egy miniszterelnöknek az apósa könyveket írjon, ezt nem értem. És mégis az Auspitznak volt igaza, ami sajátságos.

ELZA: Kezdem érteni a dolgot. Azt gondolod, ugye, hogy ezen a címen kedvében járhatsz a miniszterelnöknek…

BERZSENYI: Dehogy! Jut nekem eszembe, kedvében járni a miniszterelnöknek! Én egy miniszterelnökre nem adok semmit. Ha az országnak nem kell pénz, akkor a miniszterelnök azt hiszi, hogy ő a szadagorai csodarabbi. Ha aztán az országnak pénz kell, akkor a miniszterelnök egyszerre ilyen kicsi lesz, ni! És én akkor is megmaradok Berzsenyinek. De mit csináljak akkor, ha az országnak nem kell pénz?

ELZA: Hát akkor miről van szó?

BERZSENYI: Megmondom neked. Látod, amint olvasom az újságban, hogy Vörösmarty itt, Vörösmarty ott, Vörösmarty így, Vörösmarty amúgy, egyszerre csak egy lámpa gyullad meg a fejemben. Ez hivatalt akar a Vörösmartyval, az címeket akar a Vörösmartyval, mindenki akar valamit a Vörösmartyval! Hát jól van, én nem bánom. De mért legyek akkor én az egyetlen, aki semmit se akar a Vörösmartyval?! Nem igaz?

ELZA: Ez világos. Csak azt nem értem, hogy mit akarsz tenni Vörösmartyért?

BERZSENYI : Éppen ez az, amit neked kell megmondanod. Sok pénz nem elég ide. Ha én tízszer annyit adok a szoborra, mint egy püspök, az emberek azt fogják mondani: „Lám, mekkora vagyona van a pénzeszsáknak! Üsse meg a guta, de azonnal!” Sok pénz itt semmi, ide sok finesz kell. Ha sok finesz és kevés pénz, annál jobb.

ELZA (elgondolkozva): Hm!

BERZSENYI: Tudod, egy olyan dolgot kell csinálni, hogy az egész világ eltátsa a száját. Kerüljön annyiba, amennyibe. De mindenki vágódjék hanyatt, s mondja azt, hogy: ha az irodalmat kell pártolni, akkor Berzsenyi valkoverben győz! Gondolkozzál az ügyön, s eszelj ki nekem valami szép programot.

ELZA: Jó, de ezt alaposan meg kell gondolni, mert…

BERZSENYI: Csak azt kötöm ki, hogy egy estély legyen benne, mert azt akarom, hogy szegény mamád is szívből megünnepelje Vörösmartyt.

ELZA: Ez magától értetődik.

BERZSENYI: Igaz. Ha már estélyt adunk, erre az estélyre meg kellene hívnunk a névrokonunkat is. Az Auspitz azt mondta nekem, hogy van egy névrokonunk, aki igen tehetséges költő. Valami Berzsenyi Dániel.

ELZA: De, papa…

BERZSENYI: Az nem baj, ha nem járatos a mi köreinkben. Nekem elég az, hogy keresztény.

ELZA: Hallgass rám, papa! Hisz Berzsenyi Dániel már régen meghalt!

BERZSENYI: Az is meghalt?

ELZA: Már a szobra is rég megvan. Nem láttad? Sohase voltál a Múzeum-kertben?

BERZSENYI: Hja, kedves leányom, ha én azzal töltöttem volna az időmet, hogy egész nap a Múzeum-kertben csatangoljak, akkor ti most sehol se volnátok!...

ELZA: Vagy gesztenyét sütnénk valahol az utcasarkon, ugye? Míg így… ha csak egy ragyogó program kell hozzá, akkor már előre gratulálhatsz.

BERZSENYI (nevet): Ugye, kis baronessz, neked is tetszik a dolog? (Súgva) Hálából a „vörösmarti” előnevet vesszük fel!

Forrás: A HÉT XI. évfolyam 1900. – Szerkeszti és kiadja Kiss József