2014. szept. 20.

Heltai Jenő: A cipőgomboló



Van nekem egy kedves, jó barátom, aki addig olvasta Leqoc urat Orcivalban, addig tanulmányozta Sherlock Holmes szédítő kalandjait, míg maga is megbolondult. Azontúl nem ment végig az utcán anélkül, hogy egy eldobott újságpapirosból valami rettenetes bűnre ne következtessen, a kávéházban órákig megfigyelte az embereket, mindenütt nyomozott és szimatolt, és mindezt azzal a diszkrét, kissé gúnyos, de nagyon fölényes mosollyal, amely ritkán hiányzik a nagy detektívek szája körül. A nap és az éjszaka bármely pillanatában hajlandó volt az egyszerű, polgári konfortáblisnak odakiáltani:

- Kocsis, két Lajos-aranyat kapsz, ha a vörös őrgrófot utolérjük! – é ha valami apró problémát sikerült megoldania, majd fölvetette a jogos büszkeség.

Valahányszor együtt voltunk – és egy időben vajmi gyakran voltunk együtt -, mindig kedveskedett nekem ilyen mutatványokkal.

- Látja ezt az urat? Látja azt a hölgyet? Fogadjunk, hogy egy félóra múlva megmondom önnek, ki ő, hol lakik, hogy él, kinek tartozik, mi a kedves étele, melyik színházba szokott járni, ki a szabónője, hány szeretője van, és mi a politikai meggyőződése? és mindezt anélkül, hogy ismerném, avagy megismerkedném vele.

Ami igaz, az igaz. A gyakorlat bizonyos készséghez juttatta, meglátott olyan dolgokat, amik másnak nem tűnnek föl, ravasz volt, elmés és találékony, szóval, igazi detektív-lélek, és csak ritkán tévedett. Hanem ha egyszer elvetette a sulykot, akkor úgy vetette el, hogy ember legyen, aki visszahozza.


Egy nyájas szeptemberi estén együtt sétáltunk a Stefánia úton. Mellettünk vad rohamban vágtattak el a fiákerek és magánfogatok – gyönyörű téma az én barátomnak. A kocsisok lélektanán kezdte az értekezést, folytatta a sikkasztókén, és befejezte a nőkén. Ó, azokról beszélt legszívesebben. Szerelem, kalandok – ez izgatta legjobban e lelkét, de csak a mások szerelme, a mások kalandjai. Ő maga boldog és megelégedett férj volt, egy bájos és gömbölyű menyecskének a férje, és mint a szigorú erények embere és ráadásul műkedvelő detektív, hű volt a végletekig.

A nevezett napon is úgy határoztuk, hogy szűk családi körben vacsorázunk valamelyik városligeti vendéglőben. M ketten előre kisétálunk, és asztalt foglalunk, a feleség pedig, aki korán délután elment az anyjához, az anyjával együtt utánunk jön. Minthogy körülbelül még egy óránk volt a vacsoráig, szivarozva és filozofálva lépegettünk az erősen kopaszodó fák alatt, a szeptemberi este szelíd homályosságában.

Barátom hirtelen megragadta a karomat.

- Látja, ez nagyon érdekes! – mondta gyorsan és izgatottan…

Meglehetősen bambán néztem magam elé, én nem láttam semmit. A Stefánia út már meglehetősen néptelen volt, előttünk csak egy hölgy haladt, meglehetősen gyors, szinte izgatott lépésekkel. Barátom a hölgyre mutatott.

- Nézze meg jól ezt a hölgyest. Ez a hölgy férjes asszony, és megcsalja a férjét. Éppen a szeretőjétől jön. Először volt nála. A fiatalember vagyontalan és ügyetlen…

- Már bocsásson meg, kedves mester – vágtam közbe -, de azt hiszem, mégiscsak nagy vakmerőség ilyent mondani. Ön a legnagyobb nyugalommal meggyanúsítja ezt a hölgyet, aki valószínűleg éppen olyan ártatlanul sétál itt, mint mi ketten…

Tényleg, az ismeretlen hölgyön semmi különös nem volt. Csinos, de egyszerű ruhájában, fátyolos kalapjával valami csöndes, nyugalmas nyárspolgár feleségének látszott.

A kedves mester szája körül megjelent az a bizonyos detektívmosoly.

- Ugyan, kérem, hát nem látja azt a fátyolt? Ezt a sűrű, fekete, szinte áthatlan fátyolt? Ez nem séta-fátyol, ez légyott-fátyol. A hölgynek van oka arra, hogy vonásait rejtegesse, tehát attól tart, hogy ismerősökkel, esetleg a férjével találkozhatik, tehát inkább budapesti, mint vidéki, inkább asszony, mint leány, inkább…

Ebben a pillanatban az ismeretlen hölgy egy pillanatra megállt, lehajolt, megigazított valamit, majd továbbsietett…

- Ön tehát még kételkedik? – kérdezte a kedves mester, aki azon a helyen, ahol a hölgy megállt, szintén lehajolt, és fölvett valamit a földről.

- Hogyne! Ha ön egy fátyolra alapítja az egész teóriáját! Van itt száz más hölgy, akin éppen olyan sűrű fátyol van. Azt akarja mondani, hogy mind megcsalja az urát?

A műkedvelő detektív újra mosolygott.

- Gyermek! – mondta szánakozó hangon. – Arról nem tehetek, hogy maga vak. Ha ez a hölgy ártatlan, miért nincs begombolva a cipője?

- A cipője nincs begombolva? – kérdeztem csodálkozva.

- Nincs hát. Nézze csak, hogyan megy. Mintha minden pillanatban el akarná veszteni. És azután, látja ezt az elgörbült hajtűt, amelyet az imént vettem föl a földről? Ezzel próbálta begombolni, de nem sikerült neki…

- Ez nem bizonyít semmit!

- Ellenkezőleg. Ebben megvan minden. Mit keres itt az a hölgy, ilyen későn este? Sétál? Akkor nem szaladna így. Tehát vagy légyottra megy, vagy légyottról jön. Tekintve, hogy az egész megjelenése kissé el van hanyagolva, az utóbbi a valószínű. Légyotton volt. A szeretője egész tapasztalatlan,  kezdő ember, akit a hölgyek eddig nem nagyon kényeztettek el. Különben volna a lakásán cipőgomb. És szegény ember, mert különben az asszony már régen kocsiban ülne, és otthon volna. Az asszony, az is kezdő – ugyanezekből az okokból. A két szerelmes, az együttlét édes perceiben, elvesztette az idő mértékét, az asszony, aki itt a közelben lakik, vagy itt a közelben fog a férjével találkozni, megkésett, azért szalad, azért izgatott, azért aggódik, hogy a bűnét meglátják rajta. De hol az a férj, aki úgy meglássa ezt, mint én!

És ismét gúnyos fölénnyel mosolygott. Megvallom, hogy ingadozni kezdtem. Határozott kijelentései csaknem meggyőztek. De mégsem adtam meg magam.

- Bármily elmések és logikusak is az ön következtetései, mégsem hiszek. Az a hölgy…

- Ez a hölgy egy diszkrét embert és egy cipőgombolót keres. Tudja mit, szedje ön le az én kutatásaimnak a fájáról a gyümölcsöt, menjen a hölgy után, szólítsa meg, ajánlja föl neki a cipőgombolóját, és mondja el nekem a kaland végét. Nos? Fogadjunk tíz üveg pezsgőbe, hogy a hölgy hálás lesz önnek, ön pedig nekem…

Megvallom, a kaland izgatni kezdett. De nem az asszonyért. Ellenkezőleg. Boldog lettem volna, ha a megszólításomra pofonnal felel, ha kiderült volna, hogy a cipője korrektül be van gombolva, röviden az, hogy az én kedves barátom rettenetesen tévedett.

Hogy fölujjongtam volna, ha bebizonyíthatom neki, hogy szamár, és hogy az egész megsértett női nemnek elégtétellel tartozik. Milyen diadallal vágtam volna a szemébe, hogy a folytonos szimatolása kiállhatatlan, a logikája felbőszítő, az eljárása pedig, amellyel ennek a hölgynek a legrejtettebb magánéletébe behatolt, egyszerűen becstelen. És mialatt ő egyenesen a megbeszélt vendéglőbe sietett, én pillanatig tanácstalanul álltam, de amikor a titokzatos hölgy bekanyarodott a Stefánia útról a liget egyik magányosabb és elhagyottabb útjára, nemes föllobbanással utánamentem. Nem tudtam, mit akarok tőle, nem tudtam, fogok-e vele beszélni, csak azt éreztem, hogy jeles barátomnak, a nagy detektívnek egy kis leckével tartozom.

Alig kanyarodott be a rejtélyes hölgy a mellékútra, alig közelítettem meg valamelyest, a dologban váratlan fordulat állt be. A hölgy megállt egy pad előtt, amelyen egy öreges nő ült. Mind a ketten élénken és szemrehányólag beszélgetni kezdtek, gyors és heves taglejtésekkel fűszerezve a beszélgetést, azután, látszólag kibékülve, együtt mentek tovább. Éleselméjű barátom nélkül is kitaláltam, hogy a fiatalabb hölgy megváratta az öregebbet, ezért a szemrehányás.

De most már nem szólíthattam meg. A kudarcon bosszankodva, magam is nekivágtam tehát annak a vendéglőnek, ahová barátom előresietett. Ő már ott ült, és kíváncsian kérdezte:

- Nos, mi történt a hölggyel?

- Eltűnt! – mondtam kitérőleg.

- Ügyetlen! Naiv bakfis!

Valami nagy gorombaságot akartam neki mondani, de ebben a pillanatban megjelent a vendéglő ajtajában a feleség és a mama.

Roppant örültünk egymásnak, a vacsora pompásan indult, ragyogó jókedv minden arcon, a legragyogóbb a barátomén, csak én voltam bosszús és lehangolt. De ez hamar elmúlt, a kedves mester felesége elragadóan bájos és kacér volt… az anyósa szintén. És mire a barátom elmondta az este nevezetes kalandját, az ő megdöbbentő következtetéseit, az én hitetlenségemet, lábamról való leveretésem nagyszerű műveletét és végezetül ostobaságomat és ügyetlenségemet, a maga egész terjedelmében, magam mulattam legjobban ezen a történeten, és észre sem vettem, hogy a menyecske elpirul, és konokul a tányérjába néz, a mama pedig révedező pillantásokat vet jobbra-balra, mintha valamit nem értene. A barátom ellenben egyre hangosabban nevetett, és akármiről kezdtünk beszélni, megint csak visszatért a hajtűre, a cipőgombolóra. Végre mindenáron szemléltető előadást akart nekem tartani a dologról, és odafordult a feleségéhez:

- Mucuskám, állj csak föl… és mutasd meg a cipődet!

A menyecske elhalványodott:

- De kérlek, mi jut az eszedbe!

A férj, akiben már egy kis pezsgő volt, erősködni kezdett. A menyecske azonban tiltakozott, hogy ilyen feltűnő, meg olyan feltűnő volna, ha ő most a cipőjét mutogatná, várja meg, amíg elmegyünk. És hogy másra terelje a beszélgetést, hozzám fordult:

- Tudja, hogy novemberben költözködünk?

- A férje még nem mondta.

- Adjon ide egy névjegyet, fölírom az új címüket…

Izgatottan, idegesen írt rá néhány szót.

Mikor a névjegyet visszakaptam, gépiesen olvastam el azt, ami rajta állt. A menyecske az utca és a házszám helyett ezt írta rá:

- Kérem, csúsztassa ide az asztal alatt a cipőgombját.


Forrás: A HÉT XI. évfolyam 1900. – Szerkeszti és kiadja Kiss József

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése