Van nekem egy kedves, jó barátom, aki addig olvasta
Leqoc urat Orcivalban, addig tanulmányozta Sherlock Holmes szédítő kalandjait,
míg maga is megbolondult. Azontúl nem ment végig az utcán anélkül, hogy egy
eldobott újságpapirosból valami rettenetes bűnre ne következtessen, a
kávéházban órákig megfigyelte az embereket, mindenütt nyomozott és szimatolt,
és mindezt azzal a diszkrét, kissé gúnyos, de nagyon fölényes mosollyal, amely
ritkán hiányzik a nagy detektívek szája körül. A nap és az éjszaka bármely
pillanatában hajlandó volt az egyszerű, polgári konfortáblisnak odakiáltani:
- Kocsis, két Lajos-aranyat kapsz, ha a vörös
őrgrófot utolérjük! – é ha valami apró problémát sikerült megoldania, majd
fölvetette a jogos büszkeség.
Valahányszor együtt voltunk – és egy időben
vajmi gyakran voltunk együtt -, mindig kedveskedett nekem ilyen mutatványokkal.
- Látja ezt az urat? Látja azt a hölgyet?
Fogadjunk, hogy egy félóra múlva megmondom önnek, ki ő, hol lakik, hogy él,
kinek tartozik, mi a kedves étele, melyik színházba szokott járni, ki a
szabónője, hány szeretője van, és mi a politikai meggyőződése? és mindezt
anélkül, hogy ismerném, avagy megismerkedném vele.
Ami igaz, az igaz. A gyakorlat bizonyos
készséghez juttatta, meglátott olyan dolgokat, amik másnak nem tűnnek föl,
ravasz volt, elmés és találékony, szóval, igazi detektív-lélek, és csak ritkán
tévedett. Hanem ha egyszer elvetette a sulykot, akkor úgy vetette el, hogy
ember legyen, aki visszahozza.
Egy nyájas szeptemberi estén együtt sétáltunk a
Stefánia úton. Mellettünk vad rohamban vágtattak el a fiákerek és magánfogatok –
gyönyörű téma az én barátomnak. A kocsisok lélektanán kezdte az értekezést,
folytatta a sikkasztókén, és befejezte a nőkén. Ó, azokról beszélt
legszívesebben. Szerelem, kalandok – ez izgatta legjobban e lelkét, de csak a
mások szerelme, a mások kalandjai. Ő maga boldog és megelégedett férj volt, egy
bájos és gömbölyű menyecskének a férje, és mint a szigorú erények embere és
ráadásul műkedvelő detektív, hű volt a végletekig.
A nevezett napon is úgy határoztuk, hogy szűk
családi körben vacsorázunk valamelyik városligeti vendéglőben. M ketten előre
kisétálunk, és asztalt foglalunk, a feleség pedig, aki korán délután elment az
anyjához, az anyjával együtt utánunk jön. Minthogy körülbelül még egy óránk
volt a vacsoráig, szivarozva és filozofálva lépegettünk az erősen kopaszodó fák
alatt, a szeptemberi este szelíd homályosságában.
Barátom hirtelen megragadta a karomat.
- Látja, ez nagyon érdekes! – mondta gyorsan és
izgatottan…
Meglehetősen bambán néztem magam elé, én nem
láttam semmit. A Stefánia út már meglehetősen néptelen volt, előttünk csak egy
hölgy haladt, meglehetősen gyors, szinte izgatott lépésekkel. Barátom a
hölgyre mutatott.
- Nézze meg jól ezt a hölgyest. Ez a hölgy
férjes asszony, és megcsalja a férjét. Éppen a szeretőjétől jön. Először volt
nála. A fiatalember vagyontalan és ügyetlen…
- Már bocsásson meg, kedves mester – vágtam közbe
-, de azt hiszem, mégiscsak nagy vakmerőség ilyent mondani. Ön a legnagyobb
nyugalommal meggyanúsítja ezt a hölgyet, aki valószínűleg éppen olyan
ártatlanul sétál itt, mint mi ketten…
Tényleg, az ismeretlen hölgyön semmi különös nem
volt. Csinos, de egyszerű ruhájában, fátyolos kalapjával valami csöndes,
nyugalmas nyárspolgár feleségének látszott.
A kedves mester szája körül megjelent az a
bizonyos detektívmosoly.
- Ugyan, kérem, hát nem látja azt a fátyolt? Ezt
a sűrű, fekete, szinte áthatlan fátyolt? Ez nem séta-fátyol, ez légyott-fátyol.
A hölgynek van oka arra, hogy vonásait rejtegesse, tehát attól tart, hogy
ismerősökkel, esetleg a férjével találkozhatik, tehát inkább budapesti, mint
vidéki, inkább asszony, mint leány, inkább…
Ebben a pillanatban az ismeretlen hölgy egy
pillanatra megállt, lehajolt, megigazított valamit, majd továbbsietett…
- Ön tehát még kételkedik? – kérdezte a kedves
mester, aki azon a helyen, ahol a hölgy megállt, szintén lehajolt, és fölvett
valamit a földről.
- Hogyne! Ha ön egy fátyolra alapítja az egész
teóriáját! Van itt száz más hölgy, akin éppen olyan sűrű fátyol van. Azt akarja
mondani, hogy mind megcsalja az urát?
A műkedvelő detektív újra mosolygott.
- Gyermek! – mondta szánakozó hangon. – Arról nem
tehetek, hogy maga vak. Ha ez a hölgy ártatlan, miért nincs begombolva a
cipője?
- A cipője nincs begombolva? – kérdeztem csodálkozva.
- Nincs hát. Nézze csak, hogyan megy. Mintha
minden pillanatban el akarná veszteni. És azután, látja ezt az elgörbült
hajtűt, amelyet az imént vettem föl a földről? Ezzel próbálta begombolni, de
nem sikerült neki…
- Ez nem bizonyít semmit!
- Ellenkezőleg. Ebben megvan minden. Mit keres
itt az a hölgy, ilyen későn este? Sétál? Akkor nem szaladna így. Tehát vagy
légyottra megy, vagy légyottról jön. Tekintve, hogy az egész megjelenése kissé
el van hanyagolva, az utóbbi a valószínű. Légyotton volt. A szeretője egész
tapasztalatlan, kezdő ember, akit a
hölgyek eddig nem nagyon kényeztettek el. Különben volna a lakásán cipőgomb. És
szegény ember, mert különben az asszony már régen kocsiban ülne, és otthon
volna. Az asszony, az is kezdő – ugyanezekből az okokból. A két szerelmes, az
együttlét édes perceiben, elvesztette az idő mértékét, az asszony, aki itt a
közelben lakik, vagy itt a közelben fog a férjével találkozni, megkésett, azért
szalad, azért izgatott, azért aggódik, hogy a bűnét meglátják rajta. De hol az
a férj, aki úgy meglássa ezt, mint én!
És ismét gúnyos fölénnyel mosolygott. Megvallom,
hogy ingadozni kezdtem. Határozott kijelentései csaknem meggyőztek. De mégsem
adtam meg magam.
- Bármily elmések és logikusak is az ön
következtetései, mégsem hiszek. Az a hölgy…
- Ez a hölgy egy diszkrét embert és egy
cipőgombolót keres. Tudja mit, szedje ön le az én kutatásaimnak a fájáról a
gyümölcsöt, menjen a hölgy után, szólítsa meg, ajánlja föl neki a
cipőgombolóját, és mondja el nekem a kaland végét. Nos? Fogadjunk tíz üveg
pezsgőbe, hogy a hölgy hálás lesz önnek, ön pedig nekem…
Megvallom, a kaland izgatni kezdett. De nem az
asszonyért. Ellenkezőleg. Boldog lettem volna, ha a megszólításomra pofonnal
felel, ha kiderült volna, hogy a cipője korrektül be van gombolva, röviden az,
hogy az én kedves barátom rettenetesen tévedett.
Hogy fölujjongtam volna, ha bebizonyíthatom
neki, hogy szamár, és hogy az egész megsértett női nemnek elégtétellel
tartozik. Milyen diadallal vágtam volna a szemébe, hogy a folytonos szimatolása
kiállhatatlan, a logikája felbőszítő, az eljárása pedig, amellyel ennek a
hölgynek a legrejtettebb magánéletébe behatolt, egyszerűen becstelen. És
mialatt ő egyenesen a megbeszélt vendéglőbe sietett, én pillanatig tanácstalanul
álltam, de amikor a titokzatos hölgy bekanyarodott a Stefánia útról a liget
egyik magányosabb és elhagyottabb útjára, nemes föllobbanással utánamentem. Nem
tudtam, mit akarok tőle, nem tudtam, fogok-e vele beszélni, csak azt éreztem,
hogy jeles barátomnak, a nagy detektívnek egy kis leckével tartozom.
Alig kanyarodott be a rejtélyes hölgy a
mellékútra, alig közelítettem meg valamelyest, a dologban váratlan fordulat
állt be. A hölgy megállt egy pad előtt, amelyen egy öreges nő ült. Mind a
ketten élénken és szemrehányólag beszélgetni kezdtek, gyors és heves
taglejtésekkel fűszerezve a beszélgetést, azután, látszólag kibékülve, együtt
mentek tovább. Éleselméjű barátom nélkül is kitaláltam, hogy a fiatalabb hölgy
megváratta az öregebbet, ezért a szemrehányás.
De most már nem szólíthattam meg. A kudarcon
bosszankodva, magam is nekivágtam tehát annak a vendéglőnek, ahová barátom
előresietett. Ő már ott ült, és kíváncsian kérdezte:
- Nos, mi történt a hölggyel?
- Eltűnt! – mondtam kitérőleg.
- Ügyetlen! Naiv bakfis!
Valami nagy gorombaságot akartam neki mondani,
de ebben a pillanatban megjelent a vendéglő ajtajában a feleség és a mama.
Roppant örültünk egymásnak, a vacsora pompásan
indult, ragyogó jókedv minden arcon, a legragyogóbb a barátomén, csak én voltam
bosszús és lehangolt. De ez hamar elmúlt, a kedves mester felesége elragadóan
bájos és kacér volt… az anyósa szintén. És mire a barátom elmondta az este
nevezetes kalandját, az ő megdöbbentő következtetéseit, az én hitetlenségemet,
lábamról való leveretésem nagyszerű műveletét és végezetül ostobaságomat és
ügyetlenségemet, a maga egész terjedelmében, magam mulattam legjobban ezen a
történeten, és észre sem vettem, hogy a menyecske elpirul, és konokul a
tányérjába néz, a mama pedig révedező pillantásokat vet jobbra-balra, mintha
valamit nem értene. A barátom ellenben egyre hangosabban nevetett, és akármiről
kezdtünk beszélni, megint csak visszatért a hajtűre, a cipőgombolóra. Végre
mindenáron szemléltető előadást akart nekem tartani a dologról, és odafordult a
feleségéhez:
- Mucuskám, állj csak föl… és mutasd meg a
cipődet!
A menyecske elhalványodott:
- De kérlek, mi jut az eszedbe!
A férj, akiben már egy kis pezsgő volt,
erősködni kezdett. A menyecske azonban tiltakozott, hogy ilyen feltűnő, meg
olyan feltűnő volna, ha ő most a cipőjét mutogatná, várja meg, amíg elmegyünk.
És hogy másra terelje a beszélgetést, hozzám fordult:
- Tudja, hogy novemberben költözködünk?
- A férje még nem mondta.
- Adjon ide egy névjegyet, fölírom az új címüket…
Izgatottan, idegesen írt rá néhány szót.
Mikor a névjegyet visszakaptam, gépiesen
olvastam el azt, ami rajta állt. A menyecske az utca és a házszám helyett ezt
írta rá:
- Kérem, csúsztassa ide az asztal alatt a
cipőgombját.
Forrás:
A HÉT XI. évfolyam 1900. – Szerkeszti és kiadja Kiss József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése