Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú
papok
és hősök sem vagyunk, kiket vad csinnadratta
kísért a csatába
s akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén,
napos hegyeken,
és a ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész
világban.
A kék firmamentum alatt most bitang vérben
fürdenek az órák...
De mi már távol vagyunk mindentől. Ülünk a
sötét bérkaszárnyák alján:
szótlanul és teljesen, mint maga a megbontatlan
anyag.
Tegnap még sírtunk a holnap, holnap talán a mi
dolgunkat csodálja a század.
Igen! Mert a mi csúnya tömpe ujjainkból már
zsendül a friss erő,
s holnap már áldomást tartunk az új falakon.
Holnap azbesztből, vasból és roppant gránitból
életet dobunk a romokra
s félre az államdekorációkkal! a holdvilággal!
és az orfeumokkal!
Hatalmas felhőkarcolókat építünk majd és
játéknak az Eiffel-torony mását.
Bazalt talpú hidakat. A terekre új jeleket, zengő
acélból
s a döglött sínekre üvöltő, tüzes lokomotívokat
lökünk,
hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az
ég szédületes meteorjai.
Új színeket keverünk s a tenger alá új kábeleket
húzunk
és megejtjük az érett, pártalan asszonyokat, hogy
új fajtát dajkáljon a föld
s örüljenek az új költők, akik az idők új arcát
éneklik előttünk:
RÓMÁBAN, PÁRIZSBAN, MOSZKVÁBAN,
BERLINBEN, LONDONBAN ÉS
BUDAPESTEN.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 18-19. old. - Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése