1.
A Körös volt a mi folyóvizünk,
odajártunk fürödni nyáron át.
Mint végtelen, magas kerítés,
úgy zárta el szemünk elől a gát,
mint egy magas fal az ugró oroszlánt,
vár az életfogytiglani rabot,
kitől elvenni mégsem lehetett
a kék eget, a ragyogó napot,
a holdat, a csillagok ezerét,
emlékeit s álmát a gáttalan
szabadságról, félelmes erejét,
tervét, hogy egyszer kitör és rohan,
meghagyták mégis hosszú életét,
természetes halálát nem merik
elvenni, - folyhat, Fekete Körös,
a féktelen Fekete Tengerig...
2.
Alig vártuk, hogy fenn legyünk a gáton.
Versenyt futottunk. Büszke volt a bér:
az látja meg először a Köröst,
aki a gátra elsőnek felér...
Ruhánkat már előre levetettük,
s a forró porban vágtattunk vadul
a víz felé, mint a szilaj csikó,
ha az ólból mezőre szabadul...
Mintha várat foglaltunk volna el,
lihegve álltunk a gát tetején...
Lenn csillogott a Fekete Körös,
fürdött benne a tikkadt nyári fény.
Lenn kullogott, medrében a ravasz,
mintegy szégyellve széles árterét, -
mintha sose verdesné zavaros,
tajtékzó árral a gát tetejét...
3.
Legények jöttek, izmos aratók,
bozontos mellű-ágyékú bikák,
meredek partról ugráltak a vízbe,
lemosni a hétköznapi igát.
Nyárfabokrok közt vetkőztek a lányok,
meglesték őket a pajkos fiúk.
Mint felvetődő ezüsthasú hal,
úgy tetszett éles, szűzi sikolyuk.
Ingben fürödtek, szemérmetesen,
de a vizes ing testükhöz tapadt.
Fürdés után facsargatták sokáig,
feltartott karral, csapzott hajukat...
De asszonyok érkeztek a tanyából,
barna, egykedvű cselédnémberek,
az egyik karján ült, a másik mellett
szedte kis lábát az anyás gyerek.
4.
A folyóba léptek és lassudan
gázolták a sekélyedett vizet,
hasonlóan a méla tehenekhez.
De egyre mélyebb víz következett.
Szoknyájukat a folyó közepén,
felemelték ők egészen hasig,
kötésig, azzal sem törődve, hogy
szemérmüket látják avagy lesik...
Combjuk tövét a Fekete Körös
locsolta hűsen... Gyűrűzött a víz,
folyt, mint az idő, mely világra hoz
minden szépet és a halálba visz...
Szomorú arcukat a vízanya
elszórta-törte, nem mutatta meg,
tán irgalomból... Mentek át a gázlón,
mint rossz legelőn tengő tehenek.
5.
Mert jobbra-balra túl a gátakon,
miknek ormóján most végtelenül
őrt állanak a telefonkarók,
a föld, a hajdan mocsaras, terül,
hová a hegyek lefutó vizét
öntötte ki a Fekete Körös
évezrek óta s öntené ma is,
de a gát magas, a töltés erős...
Erős az ember, elvette a földet,
a folyónak szoros útat szabott,
s ahol víz áradt, nádas, erdő zúgott,
vetemények hullámzanak ma ott.
Uradalmak terülnek jobbra-balra, -
mágnás, pap, örmény, zsidó ott az úr,
szorongó falvak népfeleslege
cselédkenyérre, pusztára szorul.
6.
A folyóhoz még annyi köze van:
retteghet tőle és ha fenyeget,
állhat a gátra, fürödhet vizében,
ha ráér, ha fojtják a melegek.
Szennyes ingét, gatyáját, pendelyét
sulykolhatja, disznót, marhát, lovat
úsztathat benne, de ne merjen fogni
se hálóval, se horoggal halat. -
Vad a határban, vad madár az égen,
minden a másé, csupa tilalom,
csillog a nap, lenn a Körös vizén
és fenn a gáton, csendőrszuronyon...
Pedig a nép, a nép hordta a földet,
s a csendőrt is a nép szülte, a nép. -
Boldogtalan Nimród, aki tulajdon
vermébe és saját tőrébe lép...
7.
Kiszabadíthatná a rab folyót,
hogy öntözzön meg minden szomjazó
cserepes földet, mossa ki a sziket,
ahol ujjnyira virágzik a só,
elátkozott mező, ahova már
harmat se hull epedő hajnalon,
s nyár derekán, a kopár legelőn
rakásra hull az éhező barom.
Telehintené dús halastavakkal,
fürdőkkel a porfellegek alatt
fuldokló síkot, ahol a tüdővész
sípol és sárgult arcokat arat,
ahol elhallgattak a furulyák,
és elnémult a mese és a dal,
s olyan a föld a csillagok alatt,
mint egy virágtalan nagy ravatal...
8.
A Duna partján telik most nyaram,
Pesten-Budán búsan barangolok.
Mért vagyok itten? Kérdezem magamtól,
s folyton szülőföldemre gondolok, -
a Dunánál, mely a Fekete Erdőn
forr s a Fekete Tengerbe szakad,
a Fekete Körösre gondolok,
mely mint örök búm, dagad és apad,
gátak közé szorítva, mint eremben
az élet vágya, s csontjaim megett
a gondolat: felszabadítani
az elnyomott szegény embereket,
összegyűjteni egy szent hadseregbe
minden népet, és szárazon-vizen
harcolni, míg az egész földkerekség
egy akol és egy pásztor nem leszen...
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 45-50. old. - Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése