1.
Változtatnod nem lehet. E világ dolgai
Csak úsznak egyre álmosan tovább. Oh rest e
föld felszíne jól tudom.
S itt nincs ol földrengés, oly fekete forradalom,
Mely minket, nyolcszázezer földfia-sáppadozót
kihajítson a lyukakból,
Hogy a fehér naptányér felé vijjogva dobna fel
S a tiszta fény felé, a boldogabb csodálkozásra
megtanítván.
Nem, nincs ilyen a széles ég alatt. S most mért
is tűnődnöd e bánaton,
Hogy mely városból kelt fel ez a köd megint,
vonulni minden fény elé?
De szóljatok is igazán! mely átok leng az ember
életén? Kamrám sarkában tán az
ördög ül?
Különben honnan ez a vad hühó, e halelúja,
mely a jó bukásán mindig hallatik?
S ezt mind felmérni? ó mivégre mind e forró
kín s e szótalan
És vad acsarkodásaink az alkonyatok alján? Mért
leselkedünk?
Lelkeddel akarsz gáncsot vetni tán, vagy mit
akarsz? vagy azt hiszed,
Hogy haragodtól megtorpan majd kinn a bűn,
akár a vad folyók?
És mégis, mégis, látjátok, fáj ám az embernek
az anyja éneke.
Hogy értem őszült meg, tudom, mert aggá tette
gondja. Jaj, húsz éve lesz bizony,
Hogy elapadt torkában az ének, - oh hadd
panaszlom, - fáj ez emberek!
Ez egyszer hadd beszélek erről is! elszántam
rá magam, kimondom hát, hogy fáj nekem
E bús kis öregasszony dolga, úgy bizony. S
vigasztalást ezért most hol lelek?
Mert nincs és nincs sehol s a lányok énekében
sem, ezt érzem én. Oh társaim,
Ti bús anyáknak gyermekei valahányan, szóljatok
hát: nem úgy igaz-e, hogy a szívnek
Csakis az anya éneke súlyos és fájdalmas,
Ahogy fájdalmasok a terhes fának
Tartalmas szépségei ősszel?
2.
A lányok éneke könnyű! Tűnő hang az övék s
vándor,
Vak csillag a reménység, mely egyre közelít,
Egy tar szikla mögül közelít és egyre növekedvén
Szétpattan fájó szíved előtt!
Nincs hát mit várni honnan s minek e huza-vona,
örökös készületed?
Nem jó-e aludni? S aki meghalt, gondold meg,
jól aluszik.
S nem édes-e az álom? S lásd, ha jön az este,
Mégsem akarsz te soha lefeküdni.
Pedig lusta vagy ám! Jól ismerlek! Hej, ha
feküszöl már,
Nem akarsz majd felkelni soha többé!
Ám, ha nem hinnél szavaimnak, kérdezd meg
a tovatűnteket is!
Legyenek szent tanuság szavaimnál, mondják
meg e gyengédek s hallgatagok, -
Mondják meg eskü alatt: mi emlékük ez a lét?
- Lásd, fekve tűnődik
S félénken hallgat valahány: az életet ő már
feledé.
Holt királyfit kérdezz meg akár, vajjon emlé-
kezik-e?
S szerelme énekére van-e kedve felkelnie csendes
Kriptahelyéről s feljárni a kétes hold oly hamiskás
fénye alá,
Magánosan és búsan hallgatózni?
*) Írtam 1912. év májusában, az úgynevezett "vörös csütörtök" hatása alatt, leverten.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 28-31. old. - Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése