Kiss József: Sherezáde…

Sherezáde, meséknek, éjnek asszonya,

Hova lett mosolyod, meséid hova lettek?

A káprázatok, a kéjek, a lángok hova?

És rügybontása a tündérkikeletnek?

Sherezáde, kit Múzsának keresztelt a pogány,

Oh, mért hagysz magamra életem alkonyán.

Beludzsisztán gyöngyeit nem fűztem-e nyakadba,

És Shirász rózsáit fürteid közé?

Volt-e lelkemnek kivüled gondolatja

És vágya, melyre nem szépséged ösztönözé?

Te voltál nekem egy élten át az élet:

Ha mégysz, jobb részem távozik te véled.

Nem adtam-e cserébe önkényt oda érted

Mind, mi után lohol, törtet a tömeg?

Nem vállaltam-e örök szegénységet,

Sherezáde, csakhogy téged ölelhesselek?

És most, hogy enyhülést keresnék a dalban:

Sherezáde – nincs! se mélyben, se magasban.

Sherezáde! én sejtem a nagy éjszakát,

Mikor a szín nem szín, s a csillag fénye bágyad,

S azt nélküled, egyedül virrasszam át?

S ne lássam tündöklő mennyei orcádat?

Vak Milton szemére reá borult a hályog,

De téged, Sherezád’, látott, mindvégig látott…

Maradj velem, ne hagyj el, te színes világ!

Mely levegőm volt, melyben fogantattam;

Káprázatok fénye, te szép Sherezád,

Hintsd rám, ami szín van a szürke alkonyatban.

A nap ott bukdácsol már túl a hegyen,

Utolsó csókom a tied legyen!

Forrás: A HÉT XI. évfolyam 1900. – Szerkeszti és kiadja Kiss József