Ott fekszik a befagyott Balaton.
Igazán fekszik – némán és mozdulatlanul.
Messze-messze, ameddig a szemed ellát, fehér, halottas szemfedő borítja. A jég,
amely eleven vizét betakarja, s a köd, amely fátyolt borít a jégre.
Nem a menyasszony fátyolát, amely alatt élet,
melegség, lángoló pír és égő vágy váltakozik. Hanem a koporsó leplét, amely
alatt hideg van.
Minő ragyogás, mennyi mosoly, mekkora élet a
nyári nap sugarai alatt; színe örökké változik, mint a szűz hajadon arca az
első szerelmi vallomás közben. Ezüst és arany, smaragdos zöld és zafíros kék,
amint verő napfény, rajzó bárányfelhő vagy viharos fölleg terül el az égen. A
magasságnak minden mosolyát, minden vidámságát, minden haragját, minden zordon
indulatát visszatükrözi – hálával, ha kedves, daccal, ha mogorva a magasság.
Nézz az égre, s meglátod a Balatont, nézz a Balatonra, s meglátod az eget. S a
szél ha támad, a hullám is feltámad. Ugrál, játszik, kergeti egymást; cseveg,
csattog, kiabál egymásra, s ha nekimelegedett, habos fürtökkel ékesíti fel
homlokát.
A nyári nap sugarai alatt!
Ezer szárnyas mulat a nádasok körül. Ott fürdik
a libuc, ott piperézi magát a zöld aranyfejű tőke, ott kergeti egymást a
gyöngykacsa, s ott áll komolyan a sekélyen, s néz magasra tartott fejjel a
sudár nyakú gém. Őrködik a világ fölött. De nem ügyel őrá a sirályok serege.
Hosszú, fehér szárnnyal cikáznak és kiabálnak a vizek fölött, s le-lecsapnak,
ha ostoba kárász vagy ábrándozó garda közel jön a víz felszínéhez.
S ha leszállott a nap: új fény, új élet, új
ragyogás. Szép a hold az égen, de sokkal szebb a Balaton tükrén. Száz
csillagnak ezer tündöklése az apró hullámokon. S ha áttekintesz a túlsó partra;
minden falu alján apró pásztortüzek hosszú sora mosolyg feléd. A rákászok
serege fogdozza hóna alá szorított nádnyalábbal a parti pázsitra siető rákot.
Kiabálva suhog éjjeli tanyájára a vadludak serege, s nagyot csobban, mikor
leverődik a vízre a nádason belül. Kevés ideig még társalognak egymással. Kérdi
egyik a másiktól: jóllaktál-e? Csöndes, jó éjszakát kívánnak egymásnak, s aztán
ki-ki szárnya alá teszi fejét, s alszik nyugodt lelkiismerettel. Csak az
őrgunarak vigyáznak feltartott fejjel, nyitott szemmel, hajnalig.
S még a mulató és kenyérkereső ember is csak
élénkebbé teszi a Balaton nyári életét. Halászcsónakok reggel és estennen
mindenfelé, vitorlások a messze távolban, s gőzösök a napnak bizonyos óráin.
Siófok, Földvár, Keszthely, Balaton-Füred lámpái az esti sötétben.
Ha estére elül a szél: a hullám még tovább
morajlik. Belezúg az éjszakába. Minő zene ez: Istennek fölséges orgonajátéka.
Fekszel puha ágyadon, ablakod nyitva, tanyád a hegy oldalán. Agyad már bágyad,
gondolataid szárnyai már lassan mozognak, lábujjhegyen közelget feléd az álom.
Valami búg körülötted. Onnan felül az égből, onnan alól a föld kebeléből, onnan
messziről a Balaton felszínéről. Nem tudod, mi az, Nem tudod: honnan jön?
Mintha pihenni térő lelked csillapodó hullámverése volna. Mégse az. Az álom nem
ér hozzád. Megáll ágyad előtt, s ő is hallgatódzik. Ő néma, annak a zúgásnak
pedig hangja van. Érzi mégis, hogy ők testvérek. Az álom és a távoli
hullámmoraj. Végre odaér hozzád az álom, puha tenyerét ráteszi lezárt szemeidre,
s szárnyainak lágy suhogásával pihenésre ringatja lelkedet. De a búgás el nem
pihen. Te már nem tudsz róla, de álmodó lelked összeölelkezik vele, s együtt
játszanak tovább-tovább.
Mi más a téli Balaton!
Megállsz az akarattyai szilfánál, s szemed
körüljár a messze vidéken. Előtted valami fehér szürkeség. Az volt egykor a
Balaton vidám arca. Most nem ismersz rá. Tihany ködfelhőnek látszik. Tornyát a
hegyen s jegenyefáját a révnél elnyelte a télnek sugaravesztett világossága. Az
őrsi, lovasi, csopaki és arácsi hegyek egymásba olvadnak, s lábaik összenőttek
a parti jéggel. Erdők, mezők, nyaralók egy színre váltak. A fényes víz helyén
fénytelen avar. Imitt-amott hófuvatagok nyoma. Se madár, se ember, se vitorlás,
se gőzös sehol. Még a nádat is eltemette a hó. Túl a réven, túl Tihanyon, a
boglári és fonyódi domboknak nyomuk se látszik. A tudomány nem ismer világos
sötétséget, a természet ismer. Előtted áll a nagy világ, s te nem látsz belőle
semmit. Néha délelőttönként itt-ott a messzeségben néhány fekete pont. S mintha
mozogna is. Ezek halászok. Vagy léket vágnak, vagy a kerítő hálót szedik össze.
Ezenkívül semmi élet. S ha szél nincs: a
teremtés előtti némaság esz körül. Ennek a némaságnak nincsen súlya, de azért
agyonnyomja lelkedet. Hangod pedig mérhetetlen messzeségbe hatol el.
A Balaton jege megbírja az embert. Megbírja a
terhes kocsit is. De azért nem örül rajta, ha az emberek tipródnak fölötte.
Néha bosszút is áll érte. S vannak jegén olyan részek, amelyeken nem tűri meg a
rajta levőt.
Ilyen van a tihanyi templom irányában.
A harmincas évek végén történt. Egy Somogy
megyei kálvinista lelkész Balaton-Füredről nősült, onnan vitt menyasszonyt.
Megvolt az esküvő, megvolt a lakodalom, ebéd után kocsira ültek, hogy indulnak
hazafelé vőlegény, menyasszony, kocsis.
Marasztották őket. Esdve kérték: ne menjenek.
Rövid a nap, korán leszáll az est, hátha eltévednek a jégen. A vőlegény maradni
akart, a menyasszony bátor volt. Egy óra a jégen, egy óra a szárazon: öt órára
Látrányban lehetnek.
Elindultak, köd szállt le reájuk, eltévedtek,
kényes jégre kerültek.
A barátok fönn a zárdában elköltötték már sovány
estelijüket, s szobáikba vonultak. Öreg este volt már, nyolc óra is elmúlt, le
kellett feküdni.
Ott imádkozott az öreg Aniánus barát, egy
zsámolyra térdelve, ágya előtt. Ablakát kinyitotta az ima alatt, hogy fohásza
szabadon mehessen föl Istenhez a magasságba.
– Szerelmes Jézusom, vedd kezedbe lelkeinket!
A jó, öreg barát e szóra föl se kelt helyéről,
hanem elmondta áhítattal a haldoklóért való, szent imádságot. Aztán kinézett az
ablakon, letekintetett a mélységbe, s tekintete elrévedezett a ködös
végtelenbe.
Nem látott semmit, s nem hallott többé hangot.
Korán reggel szólítja társait.
- Testvéreim, egy szerencsétlen utast elnyelt az
éjjel a Balaton. Elmondtam a haldoklóért való imádságot. Jertek, keressük föl.
A harangozót nyomban küldték a faluba. Jöjjenek
az emberek deszkákkal és kötelekkel és toló-szánokkal.
A magasból egy fényes foltot láttak a jégen. Oda
tartottak.
A kocsi alatt leszakadt a jég, s lovak és
emberek a víz alá merültek. A kocsirúd vége kiállott a vízből, hátulsó kerekei
a feneket érték. Lovak a rúd mellett, emberek a kocsiban, mintha semmi se
történt volna. Halott volt valamennyi. De a kocsis akkor is tartotta a gyeplőt,
s a vőlegény akkor is tartotta menyasszonya kezét, s a menyasszony nyitott
szemmel akkor is mosolygott.
Nagy gonddal kivették, egy koporsóba zárták, egy
sírba temették a két boldog halottat. Fejfájukra ezt a jámbor verset vésette az
apátúr:
- Jézus
szent nevével Istennek szavára – Vőlegény menyasszony együtt a halálba. – Szűz testük
a mélyben, szűz lelkük az égben. – Örök üdvösségük Istennek kezében.
Forrás:
A HÉT XI. évfolyam 1900. – Szerkeszti és kiadja Kiss József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése